História 2012
2012 / 4. szám - FIGYELŐ - ZSOLDOS ATTILA: Király, oligarchák, tartományurak
Király, oligarchák, tartományurak A rozgonyi csata, 1312. június 15. A 14. századi krónikás a következőképpen számol be a Kassa melletti Rozgony falu (ma Kosice és Rozhanovce, mindkettő Szlovákiában) határában 1312. június 15-én megvívott csatáról: „olyan ádáz ütközet keletkezett, amilyen a tatárok ideje óta még nem volt Magyarországon”. 1311 és 1323 között az országban szinte megszakítás nélkül harcok folytak, s forrásaink több, nem kevésbé véres ütközet emlékét tartották fenn, az ismert várostromokat pedig a korszakkal hivatásszerűen foglalkozó történészek is csupán alapos felkészülés után tudnák hiánytalanul felsorolni. A krónikás azon döntése, hogy a hadi események közül egyedül a rozgonyi csatát érdemesíti feljegyzésre méltónak, mind a mai napig döntően befolyásolja a történeti köztudatban a 14. század elején történtekről élő képet. Tartományok és az oligarchia születése A háborút I. Károly magyar király (1301-1342) viselte azon alattvalói ellen, akik vonakodtak beletörődni abba, hogy Károly nemcsak királya, hanem tényleges hatalommal rendelkező uralkodója is kíván lenni országának. Az ellentétet nem Károly teremtette: a 13. század utolsó harmadában gyakran előfordult már, hogy az uralkodó fegyverrel volt kénytelen rákényszeríteni akaratát egy-egy lázadóra, ha ugyan volt elég ereje hozzá. Abban, hogy a 12. század végén még szinte korlátlan magyar uralkodói hatalom bő egy évszázad alatt ilyen mértékű hanyatlásnak indult, számos - eredetileg önállóan jelentkező, de idővel egymás hatását erősítő - történeti fejlemény jutott szerephez. A 13. század elején II. András (1205-1235) bőkezű és a maga korában a királyi hatalmat erősítő adományai addig elképzelhetetlen méretű nagybirtokok létrejöttét eredményezték. Az 1242 után évtizedekig rettegve várt újabb tatár támadás elleni védekezés érdekében e birtokokon emelt várakról a IV. Béla (1235-1270) és idősebb fia, István - a későbbi V. István király (1270-1272) között az 1260-as években kirobbant belháború során bebizonyosodott, hogy azokban egy királyi sereg ostromával is dacolni lehet, ha a szükség éppen úgy hozza. A kisebb birtokosok eközben mind nagyobb számban szegődtek egy-egy nagybirtokos várúr szolgálatába, hol önként - mert azok növekvő hatalma számukra is a gyarapodás lehetőségét kínálta hol pedig éppen az e hatalomtól való félelem szülte kényszerből. Őket nevezték a korban familiárisoknak: uruk tágabb értelemben vett családjához tartoztak (a kifejezés a latin família, azaz ’család’ szóból ered), így neki engedelmeskedtek, akár az uralkodó ellenében is. A nagybirtok, a vár és a familiárisok serege alkotta azt a három pillért, amelyekre támaszkodva az 1270-es évekre a leghatalmasabb előkelők némelyike az ország egy-egy vidékén jelentős nagyságú, akár több megyére is kiterjedő magánhatalmat épített ki. Az ilyen, oligarchikus magánhatalom összekovácsolásának egy korai példájával az ország nyugati határvidékén a Héder nembeli Kőszegiek szolgálnak. A stájer eredetű nemzetség ősei a 12. század közepén telepedtek le Magyarországon. A rokonság Kőszegi-ágának hatalmát az a Henrik (– 1274) vetette meg, akit a kortársak, jellemző módon, a „Nagy” melléknévvel illettek. Henrik egyike volt IV. Béla bizalmas híveinek, pályafutása során királya kegyéből a legjelentősebb méltóságokat töltötte be. Családi birtokai Vas megyében feküdtek, s itt építette fel első várait, Szentvidet és Szalónakot, s ezek mellé, mint I. Károly képmása az Anjou-házi magyar királyok címerével. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után a ZenSS