Hitel, 1989. június-november (2. évfolyam, 13-24. szám)

1989 / 17. szám - Borszéky György: A száztíz éves Nagy György

Borszéky György 10 HITEL • 1989. 17. szám A száztíz éves Nagy György se. Saját pártjának vezetőit támadja azok Tavaly ősszel Hódmezővásárhelyen felavatták Nagy György díszsírhelyét. Negyedszázaddal azután, hogy hamvait a Kerepesi úti temetőből kitelepítették, mert nem ütötte meg a „nemzeti nagyság” akkoriban felállított mértékét. A vásárhelyi díszsírhelyavatás jelentőségét fokozta, hogy a tanácselnök megnyitója és az unitárius püspök imája után Csoóri Sándor tartotta az emlékbeszédet. És bár egy-két fővárosi lapbeszámolt az ünnepségről, az lényegében helyi hír maradt. És miért ne lett volna csak helyi hír? Ki ismeri a száztíz év előtt született Nagy György pályafutását, életét? A kortársak már rég a temetőben nyugszanak, a korral foglalkozó és a felsőbbség hangjára érzékenyen fülelő történészek munkájában, talán egyetlen kivétellel, csak mellékmondatokban esik szó róla, akkor is ajakbiggyesztéssel vagy elítélő hangsúllyal: „kispolgári nacionalista”. Mintha csak a munkásosztályból való származás és az internacionalizmus hite lehetne egyedül érdemre méltó. Pályafutása egyébként is rövid volt, alig tizenöt évre terjedt. Igaz, hogy három korszakot ölelt át: a monarchia utolsó éveit, 1918— 19-et, és a Horthy-rendszer kezdetét. Eseménydús idők voltak. Saját koráiban annál több szó esett róla. Függetlenség párti képviselősége idején — az 1906-tól 1910-ig tartó koalíció korában — az alig huszonhét éves képviselő volt a parlament „enfiant terrible”megalkuvása miatt, harcba száll a román nemzetiségi párt szélsőségesen soviniszta képviselőivel, frakciózik és ezzel elősegíti a Függetlenségi Pártban a pártszakadást. Mikorpedig a következő választásokon a szokottnál is erőszakosabb hatósági terrorral kibuktatják a képviselőségből „az izgága Nagy György”-öt, egy lépéssel tovább megy: előbb Hódmezővásárhelyen köztársasági folyóiratot indít, majd egy évvel később a fővárosban Köztársasági Pártot alapít. A kortárs politikusok — királyhűségükben nincs hiány — nem is veszik komolyan, inkább gúnyolódnak rajta, amolyan Don Quijotet hősködésnek tekintik, miféle jogász az, aki Werbőczy helyett Dózsát élteti? Bécs annál inkább felfigyel. A Köztársasági Párt tagjairól az ottani titkosrendőrség nyilvántartást vezet és Ferenc Ferdinánd kemény hangú átiratban követeli a kormánytól a köztársasági mozgalom elfojtását. Talán ez az egyetlen, amiben Tisza egyetért a trónörökössel: nyolc hónapi fennállása után büntetőtörvénnyel semmisíti meg a pártot és a király tevékenységének szimpla bírálatát is büntetőszankcióval sújtja. Nagy György nem nyugszik, átkereszteli pártját, de a célkitűzések azonosak és csak a háború kitörése, amikor a párttagokat soron kívül hívják be katonai szolgálatra, vet véget a mozgalomnak. A háború elleni tiltakozásul, bár bátorságáról legendák keringenek, Nagy György kivonja magát a katonai szolgálat alól és ezzel újabb ellentétbe kerül nemcsak Tiszával, akit a reakció konok fejének tart, hanem Apponyival is, aki „végre” kiáltással üdvözli a hadüzenet hírét; Károlyi Mihállyal, aki rövidesen önként jelentkezik frontszolgálatra és a szociáldemokratákkal, akik helyeslik Szerbia megleckéztetését. Ő viszont meg van győződve arról, hogy az idegen érdekekért indított és az amúgy is megfogyott magyarság vérét csapoló harc, bármiként is végződjék, a nemzetnek csak kárát szolgálhatja. 1918 őszén végre úgy látszott, hogy eljött Nagy György ideje. Előbb az olasz fronton küzdő katonák zöme szavazott a független magyar köztársaságra, október végére már az ország is köztársasági lázban égett. Az október második felében újra életre hívott Köztársasági Párt — amely napok alatt csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz s ez utóbbinak Nagy György lett a jegyzője —, már akkor elkezdte tüntetéseit a Habsburg uralomtól elszakadást jelentő független köztársaságért, amikor Károlyi és társai még azon tanakodtak, miként lehetne a királyt rávenni, hogy Hadikot mentse fel és Károlyit nevezze ki miniszterelnökké. A két felfogás különbsége október 30- ának éjszakáján is megmutatkozott. Amikor Nagy György az Astoria erkélyéről követelte a köztársaság kikiáltását, a visszhang tomboló ékesedés volt. A tömegben álló tisztekkirántották a kardjukat és az ég felé emelték s a rongyos katonákkal együtt mondták az esküt a köztársaságra — számoltak be róla a másnapi újságok. Annál kevésbé lelkendeztek Károlyi és barátai, akik a hátsó szobákban azon aggódtak, hogy Lukasich katonákat küld a letartóztatásukra. Érthető, hogy amikor Nagy György a szálló folyosóján úgy üdvözölte Károlyit, mint a magyar köztársaság leendő elnökét, az viszolygott. Úgy érezte, mintha frígiai sapkát csaptak volna cilinderhez és szalmakalaphoz szokott fejébe. Kétségtelen, Károlyinak fellélegzést jelentett a hír, hogy a királyvégre őt bízta meg a miniszterelnökséggel. Nem is meglepő, hogy másnap Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke, Károlyi odaadó híve, leckéztető hangon utasította el a Nagy György vezette köztársasági küldöttséget: „A király személyét pedig ne bántsa senki. A magyar nép mindig királyfim volt és az is fog maradni.” Így távolodott el egymástól napról napra a király által kinevezett kormány, amely ellenérzéssel figyelte a Köztársasági Párt tüntetései nyomán is lemérhető köztársasági hangulatot és az ország népe, amely viszont egyes vidékeken már ki is kiáltotta a köztársaságot. Csak miután Németország és Csehország is áttért a köztársasági államformára és Ausztria detronizálta a Habsburg-házat, látta be a kormány, hogy nincs más választása, mint akói név. A szerző Nagy György fia.