Hitel, 1991. április-augusztus (4. évfolyam, 9-17. szám)

1991 / 9. szám - SZÉPIRODALOM - Márai Sándor: Magyar borok

6 HITEL • 1991. 9. szám Szépirodalom A bor férfi­ dolog, csendesen kell beszélni róla. Leghe­lyesebben egy pohár bor mellett a megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is ki­néztem, nem messze otthonomtól: gya­log járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes em­berek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meg­halni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a boros­pince előtt, ősszel, közvetlenül szüret után, mikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerel­mének. Itt ülök majd, egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapá­lyait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit, így várom a halált. Amíg eljön, elképzelem néha, milyen lesz a pince? Húsz hordó bor sorakozik majd bolthajtásos mélyén; a hordók don­gáira krétával írom fel az évjáratot és a bor nevét. Lesz három hordó rizlingem, ez már bizonyos. A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a köz­helyektől, magyar, önmegóvó erő árad belőlük. Rizling lesz, nem nagyon régi, három, négyéves olasz rizling, melynek simaságán érzik még a latinos műveltség és szőlőkultúra pan­­nóniai pallérozottsága. A rizlingben ritkán csalódik a magyar. Szerte a hazában sok komisz lőrét mérnek, de az olasznak nevezett magyar rizlingben van valamilyen otthonos bizal­masság: az ember úgy issza, mint mikor rokonokkal beszél. Van egy fajtája, melyet csak palackos állapotában ismertem meg: az elhunyt Festetich herceg diási szőlejéből való rajnai rizling. Már nem árulják, vagy ha igen, csak palackonként, ritka helyeken. Egyidőben ez volt a legnemesebb magyar fehér bor, csak a somlói ért a nyomába. Ez a Festetich-féle rajnai rizling halványzöld volt, s illata, mint a nagyon régi francia diablis-é. Volt valamilyen sajátossága, ami borban, emberben a legritkább, s mindegyre inkább kivész a világból: cachet-ja volt, pecsétes egyénisége. Ez a tünemény szűnőben: jó típus-borok és típus­emberek maradnak a helyén. De a rizling az volt Magyarországon, amit a franciák általános szóval, a műfaj közelebbi megjelölése nélkül, fehér bornak neveztek. Az a bizonyos pohár bor, melyet kéretlenül oda­állítanak az ember elé a vendéglőben, az a bor, mely olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni. A pince mély lesz, Sopronból hozatok egy fűzér fűszeres kolbászt a hentestől, aki a landjäger­t készíti sajátkezűleg a Várkerület egyik mellékutcájában, sonkát és tormát tartok itten, s természetesen lopót és néhány pintes üveget is, a vendégek számára. A pint a régi mérték, nagyapáink még ezzel éltek: tartalma másfél liter, s a magyar, ha férfikorba jutott, minden este odaállította a vacsorateríték mellé a maga pintes adagját. Homoki borból és badacsonyiból minden tisz­tességes ember elbírt és megkívánt egy emberöltő előtt es­ténként egy pintet. Más volt a helyzet szülővárosom, Kassa vidékén, ahol természetesen szamorodnit ittak az urak, de a vásárok fuvarosai is, az „Arany képzelődés”hez címzett bor­mérésben: a szamorodnit már pohárral itták, csak a lengyelek nyakalták, mintha szomjúságot is oltana. A magyar, bölcsen és óvatosan, asztali borral élt. Asztali bornak neveztek min­dent, a rizling és a szilvám között, amitől másnap könnyű fejjel ébredt az ember. De Szüllő Gézától tudom, hogy az elnevezés eredete még a fiatal Ferenc József asztaláról szár­mazik: ő volt az első a magyar királyok és osztrák császárok között, aki - bölcs emberismerettel, - elrendelte, hogy a bi­zalmasabb ebédeken a vendég elé állítsanak egy üveggel könnyű bort is, melyből kedve szerint kortyolhat, saját ke­zűleg töltögetve, s csak a finomabb, hivatalos borokat nyúj­tották át poharanként a lakájok. „Asztali bor” volt tehát a monarchiában, melyet a királyi asztalnál saját gusztusa, mér­téke és igénye szerint fogyasztott a vendég. Ferenc József, mikor ezt elhatározta, a borokat talán nem ismerte jól, de ismerte az embereket. S mert a részeg embert utálom, legalább úgy, mint a ká­kabélyt, aki fanyalogva ásványvízzel keveri a bort - meddig és miért akarsz ilyen óvatosan élni, szomorú barátom? -, tartok majd egy kivénült sváb csaposlegényt, aki megtanít vendégeim számára fröccsöt készíteni. Mert a szódavíz nem ásványvíz, ezt jegyezzük meg jól. A szóda már a civilizáció, az igaz, de nemzedékek és évszázadok fortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka. Sajátságos, de igaz, hogy fröccsöt nem tud a ma­gánember készíteni. Hiába tanulod meg a leckét, hasztalan vásárolsz háromdecis poharakat, igen, hiába méred ki és ve- Márai Sándor Magyar borok Márai Sándor ismeretlen írása Rassy Tibor gyűjteményéből

Next