Hitel, 2003. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

2003 / 10. szám - Alföldy Jenő: Szabadság és zsarnokság (Az Egy mondat a zsarnokságról utóélete és összevetése Paul Éluard Szabadság című versével)

[ Műhely ] fogott hírekben” vagy az „eleve sírodnál” egyrészt jambikus, másrészt dunántúlias rövid i-jét, mint a helyesírás szerint hosszúra „javítottat”. Péter László föltételezi, hogy a költő rögtönzött javításokat végzett versén, majd eze­ket mégsem véglegesítette. Ám a fontosabb kérdés nem az, hogy milyen szövegromlással jelent meg valamelyik variáns (ezt a filológia könnyen tisztázhatja), hanem az, hogy az utókor melyik változatot tekintse „véglegesnek”. Péter László szerint az a 200 soros válto­zat tekinthető annak, mely Zágrábban jelent meg, 1971-ben. Domokos Mátyás már 1987-ben cikket írt Több mondatban­­ egy mondatról címmel (kötet­ben: Adósságlevél, Kortárs Kiadó, 1998), mely igen lényeges adalékkal szolgál a vers keletkezé­si idejéről és a szövegváltozatokról. S úgy találja, hogy szinte lehetetlen eldönteni, melyik a há­nyatott sorsú remekmű végleges formája. Hitelesnek ugyanis mindkét alapvető változat (a 183 és a 200 soros) egyaránt hiteles, ha megtisztítjuk a sajtóhibákból, esetleg a versmondás apró botlásaiból adódó, szándéktalan szövegromlásoktól. Ő maga is tanúsítja, hogy „a zágrábi szö­veg is Illyéstől ered”. Hozzáteszi azonban, hogy „...figyelembe kell venni Illyés örökös javító, átíró szenvedélyét”. Majd idézi a költői módszeréről valló Illyés Gyulát: „...nincs anya, aki ne rendezne valamit a lányain, táncba bocsátásuk előtt. Életem utolsó pillanatáig jogot és köteles­séget érzek, hogy javítsak azon, amit hátrahagyok”. Igen, de mi van akkor, ha mindkét válto­zat egyaránt élte a maga búvópatak-életét, és ha mindmáig nincs adatunk arról, hogy maga a költő melyik változaton végezte el az „utolsó simításokat”? És nem az a kérdés, hogy melyik a legkésőbbi, hanem hogy - most már nem kerülgetem tovább - melyik a jobb. Úgy tetszik, Illyés Gyula hanglemezen elterjedt versmondása, valamint válogatott költeményeinek legújabb, évfordulóra kiadott köteteinek gondozói eldöntötték, hogy a 183 soros változat legyen ismer­tebb, népszerűbb és elfogadottabb. Mintha Bibó István is részt vett volna ebben a „szavazásban”, amikor a feljegyzések szerint az volt a kifogása a kéziratban olvasott versről, hogy remek, de egy kicsit „hosz­­szú”. Ha egy vers hosszabb a kelleténél, akkor ez nem mennyiségi, hanem minőségi kér­dés. Túlírtsággal én nem vádolnám meg egyik változatot sem, de annyit megkockáztatok a magam egyszemélyes „szavazataként”, hogy a két variáns közül a 200 soros a maga ti­zenhét sornyi többletével nem ad igazi, nélkülözhetetlen esztétikai többletet a 183 soros­hoz. A Laokoón-hasonlat például, a kígyóként fojtogató telefonzsinórról igen ötletes, de nem funkcionál olyan pontosan, mint a többi kép. A rövidebb változat látszólag „csonka” versszakai, merészebb soráthajlításai akkor is izgalmasabbak a kiegészített és „kerekre zárt”, csupa négysoros strófából álló változatnál, ha a költő valamikor a Domokos Mátyás tanulmányában emlegetett francia festőhöz, Bonnardhoz hasonlóan cselekedett. Bonnard a hagyomány szerint ecsettel és festékkel fölszerelve látogatott el a múzeumba, ahol képei függtek, és egyikbe-másikba - ellenállhatatlan tökéletességvágyától hajtva - beleja­vított. A műalkotás tökélyének mindenkori viszonylagosságáról ad számunkra tanulságos példázatot. Akkor is, ha mi, a közönség, a véglegesség bűvöletében raktározzuk el ma­gunkban a remekmű nyújtotta élményt. Megigézettségünket úgy óvjuk, mint kutya a köly­­két. Emlékszem, hogy megütköztem, amikor Kálnoky László megváltoztatta Kassák emlé­kére írt versét. Az eredeti változatban a modernség apostola homlokán „a kalap keshedt töviskoronája” hagyott nyomot Kálnoky versében, s ezt egy későbbi kiadásban „a kalap keskeny töviskoronájá”-ra módosította. A vers nem így van! - háborogtam. Aztán belenyu­godtam, hogy a tízezernyi remek sorból egyetlenegy valamivel halványabbra változott. Tudtam, nem az én ízlésem - vagy bárkié - dönt egy mű végleges formájáról, hanem ma­ga a szerző. Ám az Eg­’ mondat a zsarnokságról esetében arról van szó, hogy a költő, Illyés Gyula nem döntött a verséről! Egyszerűen azért, mert ő maga sosem rendezhette sajtó alá, legfeljebb külföldön, zavaró körülmények között, otthonában rejtegetett kéziratát nél­

Next