Hitel, 2018. július-november (31. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 9. szám - Kovács István: Az elfelejtett sorsdöntő győzelem (Szabó Pál: 1440 - Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei)
Az elfelejtett sorsdöntő győzelem Szabó Pál: 1440 - Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei Szeged, 2015, Areión Könyvet? Rotterdami Erasmus majdhogynem kétségbeesetten fakadt ki, hogy elárasztják olvasnivalókkal; előfordul, hogy egy héten négy-öt könyv is érkezik a címére. Ma már legfeljebb csak a British Library tudná megmondani, hány könyveim lát napvilágot évente a földkerekségen. Magyarországon havonta hozzávetőleg ezerkettőszáz. A hazai terjesztés hiánya s a könyvismertetések esetlegessége és szétszórtsága miatt az emberhez jószerével évek múltán jutnak el olyan művek, amelyeket megjelenésük idején fontosságuk miatt illett volna elolvasni... és méltatni. Ilyen könyv került a kezembe a véletlen szülte (ha van ilyen?) ismeretség révén. A jogász, történelem szakos tanár Szabó Pál doktori értekezéséről van szó, amely 2015-ben jelent meg Szegeden 1440 - Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei címmel. Értékét nem csorbítja, hogy megérdemelt volna figyelmesebb szerkesztést és gondosabban összeállított név- és tárgymutatót. A Nagy Lajos által 1366-ban a Balkánon megjelent oszmán-török hadak ellen Nikápolynál győztesen megvívott csatától majd háromnegyed század telt el az első nándorfehérvári diadalig, amelyről közvéleményünk nem tud semmit, s a korszakkal foglalkozó történészek is legfeljebb egy-két mondattal említik. Pedig jelentősége felért az 1456-os győzelemmel, amely a déli harangszó révén már kisiskolásaink tudatába is beépül. A jelzett hetvenegynéhány év során az oszmán-török szultánok - attól függően, hogy Kis-Ázsiában milyen sikerrel hadakoztak - újra és újra nekilendültek a Balkán elfoglalásának. E hadjáratok során időnként nem csak a Magyar Királyság déli peremének védelmére szervezett, hűbéri függésbe került „ütközőállamokat", bánságokat, tartományokat veszélyeztették. Az oszmán-török csapatok 1390-ben már Temesvár vidékére is betörtek, s a következő években feldúlták az akkoriban még nagyobb részt magyarok által lakott Szerémséget. A történetírásunk által különféle okok miatt „mostohán kezelt" (s 1945 után talán ideológiai megfontolásból még Mályusz Elemér által is tétován méltatott, de az érdemeit tekintve az utóbbi időben némileg elismertebb) Luxemburgi Zsigmond egyszer és mindenkorra le akarva számolni az iszlám délkelet-európai térhódításával, az utolsó sikeresen megszervezett keresztes had élén, amelyben az angol lovagoktól kezdve a havasalföldi páncélosokig az európai nációk többsége képviseltette magát, ostrom alá vette a Duna bulgáriai oldalán álló nikápolyi várat, majd 1396. szeptember 25-én megütközött az erősség felmentésére I. Bayezid szultán által személyesen vezetett oszmántörök hadsereggel. A csata a kereszteshad katasztrofális vereségével végződött. A kudarcban azon túl, hogy a velenceiek és a genovaiak hajói nem zárták le a Dardanellákat az átkelő szultáni csapatok elől, szerepet játszott a hetvenkedő francia lovagok felelőtlen rohama is az általuk nem ismert harcmodort alkalmazó ellenséggel szemben. Zsigmond több hónapig tartó hazatérése során nem tétlenkedett; a vesztes hadvezért legyűrte benne a tettre kész, vérbeli diplomata. Ezt röviden Szabó Pál is jelzi: a Dunán hajóval menekülő király „Konstantinápolyba, II. Palaiogolosz Manuél bizánci császárhoz (1391-1451) ment a kíséretével. Itt egy újabb és gyors török 122 HITEL szemle