Hód-Mező-Vásárhely, 1883. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)

1883-06-10 / 23. szám

XIII-ik évfolyam 1883. Előfizetési dij: Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Meré­den, minden vasárnap reggel Egyes szám­ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemé­nyek valamint az előfizetési pén­zek, hirdetések és ezek dijai a­zerkesztőhöz, III. t­ized 828. sz. a. küldendők. SS-ik szám, Vasárnap, junius 10-én Hirdetési dijak: 4 hasábos petit sor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. A nyilt térben a 4 hasábos petit­sor dija 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 2 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP: Az összetartás ereje. Általános a panasz, hogy a magyar társadalmi élet, főkép az utolsó évtized alatt, szemlátomást megváltozott. Vannak optimisták, kik e nagy változást előnyös­nek, üdvösnek tartják s viszont vannak pesszimisták, kik a jelen társadalomban semmi örvendetest nem tapasztalnak, sőt kétségbe esnek a nemzet jövője felett is, mert mint mondják: a mostani emberek szokása, erkölcse, gondolkozásmódja kizök­kent a régi jó kerékvágásból, melyen a magyar társadalom bár lassan, fokozatosan, de józan irányban és egészséges alapon haladt volna a tökéletesedés felé. Mi sem azokhoz nem tartozunk, kik mindent rózsaszínben látnak, mert tagad­­hatlan, hogy bár a társadalom túlságos sokat ölel fel abból, melynek megvalósítása a közjó előmozdítására válnék s lázasan iparkodik helyreütni mindazt, mit a régibb emberek lelkiismeretlenül elmulasztottak, de tettei rugóját legtöbbször nem az ön­zetlenség, hanem a feltűnnivágyás s az önérdek vezérlik, de azokkal sem érthetünk mindenben egyet, kik a mai társadalmat múlt századbeli pápaszemen át vizsgálják és szigorúan, föltétlenül elitélik minden tettéért, mert noha nem lehet tagadni, hogy az idealizmust az anyagiság váltotta fel s az a hév, mely a mai egyéneket újabb és újabb czélok megvalósítására ösztönzi, nem mindig a nemes szívből nyeri táplálékát s az egymásra halmozódó tarkábbnál tarkább eszmék, melyekkel napjainkban hivatottak és hívatlanok a nyilvánosság elé lépnek, nem mindig tiszta agyban szűrődnek át; el kell ismernünk, hogy a mai társadalom sok" jó és üdvös czélt testesített meg, me­lyek jótékonyan hatnak az emberiségre. Ha van hibája a mai társadalomnak, az szerintünk is csak az, hogy túl becsüli erejét, az egyesek úgyszólván rajongnak az egyesületekért s midőn a szövetkezésre kerül a sor, lenézik egymást, s mindenik magát helyezi előtérbe társai rovására, minek természetes következése az, hogy a kezdet határán túl­lépve a czél végpontját ritkán érik el. Pedig tagadhatatlan, hogy minél mélyebb gyökeret ver egy társada­lomban az egyesületi élet, annál biztosabb, szilárdabb annak a társadalomnak létalapja. Minden szövetkezés az erők összege­zése, minden egyesület egy szellemi és anyagi tőke; azt bizonyítja, hogy ez a társadalom, tehát a nemzet is még élet­képes, mert nemes eszmék talajra találnak keblében. S legyen az eszme csupán huma­nitást, öleljen fel bár nemzeti aspirácziókat vagy közművelődési czélokra szolgáljon, ha egyszer testet öltött, egy-egy kődarabja lett a nemzeti fejlődés és felvirágzás panteon­jának, vagy legalább gátczölöpje a nemzeti hanyatlás pusztító áradatának. Ipar, gaz­daság és kereskedelem csak egyesülve fejt­het ki számot­tevő aktív ellenállást a be­özönlő idegen termékek versenye ellen; nem­zeti művelődés, népnevelés csak társulás, szövetkezés által izmosodhatik annyira, hogy bár­merről fenyegető megrázkódtatást kiállhasson Ezt érzi a magyar társadalom. Az a sokféle egyesület, mely az utóbbi pár év­tized alatt keletkezett, a magyar társada­lom munkája. De hogy azon sokféle egye­sület között nagyon sok van, mely a lét és nem lét között lebeg, az a magyar tár­sadalom hibája, mely hiba az egyesek fen­­héjázására, embertársainak lenézésére vezet­hető vissza A mai társadalom egyedeinél e hiba folyton öregbedik s az a szövetkezés szá­lait mindig szétesebb vonja. Vetkezzük le tehát e gyöngeségünket, simuljunk egymáshoz, tegyük félre azon czafrangokat, melyeket a köznapi élet ran­goknak keresztelt, vezéreljen bennünket a közérdek iránti nemes lelkesedés és tett­vágy, keressük egymásban a jót, méltá­nyoljuk egymásnak üdvös törekvéseit, és szilárdítsa törekvésünket az összetartás ereje. A méhészeti kiállítás lefolyása Az a bátorság ,és nemes buzgalom, mely a „Bánfalvavidéki méhészegylet “-et városunkba hozta, hogy itt a méhészet iránt érdeklődést keltsen, fé­nyesen meg lön jutalmazva közönségünk részéről. A méhészeti kiállítás s az azzal egybekap­csolt összejövetelek mind anyagi mind erkölcsi te­kintetben oly eredményt tüntetnek fel, melyek fe­lett a legőszintébb örömünknek adhatunk kifejezést. A siker minden várakozást felül múlt. Városunk közönsége oly életjelt adott magáról, mely a leg­kecsegtetőbb reményeket élesztheti fel­­mindazok­ban, kik e város fejletlenségét s társadalmi életé­nek ziláltságát ismerik. Az igazat megvallva, mi e szép sikerrel vég­ződött mozgalom iránt nem voltunk valami nagyon erős bizalommal. Nem voltunk pedig azért, mert számtalanszor szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy nálunk a legkiválóbb érdekkel bíró ügyek is hajótörést szenvednek a közönség ösmeretes közönyével szemben. Lehet, hogy azok, kik e moz­galom élén állottak, más szemüvegen át nézik az itteni viszonyokat, de mi föltevésünkhöz az alapot, a tapasztalásokból merítettük. De térjünk át a méhészeti kiállításra, mely most már a múlté." Múlt szombaton délután mintegy 40—50 egyén sereglett össze a népkertben, hol a lövölde előtt Kovács Lajos a méhészeti kiállítást rendező­­ bizottság elnöke a kiállítás czéljáról beszélvén, s a vendégeket bemutatván, a kiállítást megnyitott­­nak nyilvánította. Ezután Nagy Zsigmond bánfalvi ref. lelkész a méhészegylet szakavatott és buzgó titkára lépett elő s magvas beszédet intézett a je­len voltakhoz a méhészet felkarolására hiván fel őket. A beszéd méltán jó hatással volt a közön­ségre mely alig várta, hogy megnyíljék a méz­­kincsek tárháza. A lövölde helyiségébe belépők nem találtak ugyan valami nagyszerű kiállítást, mert a­mi ott volt az a legkevesebb igényű várakozókat sem elé­gítette ki mennyiség tekintetében, de a minőséget látva mégis örömüknek adtak kifejezést a fölött különösen, hogy városunkban is vannak már oly méhészek, kik a méhészet terén képesek kitűnő eszközöket s a méznek minden produktumait nagy sikerrel előállítani. Sajnáljuk azonban, hogy mé­hészeink közül nagyon kevesen vettek részt me­lleikkel s a méhészethez tartozó eszközeikkel, mé­zeikkel stb . kiállításon, pedig annyit mondhatunk, hogy a méhészettel városunkban igen sokan fog­lalkoznak. Maga a méhészeti kiállítás igen kevés helyen elfzét, de nagyon érdekes képet nyújtott. A nagy tálakhoz hasonló szép viaszok, a lépes és csurga­tott mézek, a méhészet, a kezelési eszközök mind arról tanúskodtak, hogy a kiállítók szakférfiak. De volt itt egy gyönyörű, ügyes és finom kezekre valló viaszvirágcsokor is, mely valódi művészettel volt előállítva s méltán meglepte a nézőket. Öröm­mel írhatjuk ide, hogy e szép virágcsokor telt. Kiss Gyuláné és Bartha Róza úrnők műve. A kiállított tárgyakat a biráló-bizottság nagy részrehajlatlansággal vette bírálat alá s első helyen 5 db. aranynyal és oklevéllel Kovács Lajos tak. pénztári könyvelőt tüntette ki pontos méhkezelés, kitűnő termékek és a kiállítás körül kifejtett fá­­radhatlan buzgalmának elismeréséül. A második díjat 4 db. aranyat nagyon természetesen a mé­hészek legkiválóbb tagjának a méhészet apostolá­nak , Nagy Zsigmondnak ítélte oda saját készít­­ményű eszközei és igen olcsó és czélszerű kaptá­raiért, valamint első rendű termékeiért. Annyi bizonyos, hogy Nagy Zsigmondot nem hiába ne­vezte ki a minisztérium méhészeti vándortanárrá, de érti is szakját s minden produktumán rajta van a mester keze. A 3-ik jutalom 3 db. arany Mihályi Gusztáv bánfalvi földbirtokosnak adatott ki 1880—83. évről kiállított első rendű és tisztán kezelt mézeiért. Szintén 3 drb. arany ösztöndíjban részesült Nagy Sándor helybeli földműves saját készitményű eszközeiért, s 2 drb. aranyat nyert Garai Szabó János helyb. lakos a méhészet terén kifejtett szorgalmáért és kezelési eszközeiért, s 1 db. aranynyal Hódi Márton mártély községi ref. tanító lett kitüntetve saját készitményű méh­kasokért. Nyertek még Miskolczy Gyula helybeli asztalos jeles méhészeti eszközök előállításáért 2 drb., Fé­lix Lajos 4 drb., Bodonyi A. 3 drb. s Wilheim Samu (Bánfalva) 1 drb. ezüst forintost. Végül Baki István, Bartha Róza és nővére Kiss Gyula gyógyszerésznő, Kovács Imre, Dr. Chrenka Dá­niel, Ujfalusi Zoltán méhészeti czikkeikért elis­merő oklevelet. Szóval a kiállítók úgy­szólván, mindnyájan ki lettek tüntetve, csupán egy Klein nevű mágocsi lakos nem, ki mohával bék­éit fa­kaptárt mutatott be, mely czélszeríűtlennek talál­tatott. A kiállítási helyiség legnagyobb részét azon nyeremény tárgyak töltötték meg, melyeket a kiál­lítás alkalmából s a kiállítás javára rendezett sors­játék részére leginkább a gyengéd női nem leg­nagyobb részben mint saját készítményt ajándé­kozott. Itt aztán kalapot kell emelnünk, mert e kiállítás rendkívül meglephetett mindenkit nem­csak azért, mert a nyereménytárgyak között igen sok szép és értékes kézi munkát szemlélhettek, hanem főkép azért, mert közönségünk s különö­sen az igen tisztelt nőkoszorú fényesen bebizonyítá, hogy ha valamely társadalmi c­élt sikerrel akarunk megvalósítani, akkor mindenek előtt a nőket kell megnyernünk. Alig van városunkban az értelmi­séghez tartozó nő, ki valami csinos tárgygyal nem gazdagította volna a nyereménytárgyak mennyisé­gét s valóban nagy zavarban vagyunk, midőn elő akarjuk számlálni ez értékes tárgyakat s megakar­juk nevezni azon tündér ujjak tulajdonosait, kik e tárgyakat annyi ízléssel és szorgalommal előál­lították. Nem is próbálkozunk meg e nagy feladat megoldásával; nem osztályozzuk, melyik kézimunka volt szebb, vagy értékesebb, hanem őszinte tisz­telettel hajlunk meg a lelkes nő közönség előtt, kívánván, hogy a most bemutatott áldozatkészsé­gét tartsa meg más helybeli nemes czélok kivi­telére is! Szombaton este 8 órakor sűrűn hullámzott a közönség az utczákon, az Iparegylet felé tartva, hol a méhészeti kiállítás javára a szentesi dal- és zene­ egylet s a helybeli önképző iparos ifjúság dalárdája közreműködése mellett hangverseny felte­deztetett, mely szintén várakozáson felül sikerült. A közönség zsúfolásig megtölte az új termét, a hangverseny program zajának minden pontja nagy tetszésben részesült. Különösen nagy elismerést arattak Lázár Jolán és Gresz Kornél kisasszonyok zongora játékukkal, előadván a „Velenczei Kar­nevál “-t 4 kézre, s a szentesi dalárok összhang­­zatos dalai, melyek után eget verő tapsviharokban nyilvánult a közönség részéről az erkölcsi jutalom és tetszés. Másnap délelőtt 9 órakor Nagy Zsigmond előadást tartott a méhészetről a kiállítás helyén, hol a szabadban méhes volt felállítva több féle kaptárral és méhészeti eszközzel felszerelve. Az előméhek nagy zsongását sokan hallgatták s álta­lában vasárnap egész nap a kiállítást tömérdeken megtekintették. Délben a méhészegylet tagjai s a vidékről érkezett vendégek tiszteletére társas-ebéd rendez­­tetett az Iparegylet helyiségében, melyen mintegy 50—60-an vettek részt. Az áldomás pohár köszön­tések is megeredtek mint valami méhraj. Az első toasztot Kovács Lajos rendező-bizottsági elnök mondta ő felségeikért a magyar királyért s király­néért és a felséges királyi családért. Azután Nagy Zsigmond ivott H.-M.-Vásárhely város közönségé­ért. Sikerültebb felköszöntőket mondtak még Ba­­loghi Soma, Balogh János Szentes város polgár­­mestere, Garzó Imre és Eördögh Aurél ispán. És hogy annál emlékezetesebb legyen váro­sunkban a méhészeti kiállítás, rendezett a bizott­ság egy hét országra szóló „dongó-bálát“ is, az Iparegylet új és régi nagy termeiben. A bál nagy­szerűségéről fogalmat nyújt az, hogy a négyest 170—180 pár tánczolta. Népességre nézve e táncr­­vrgalommal a közel vidéken mostanában nem volt ily mulatság. Részt vettek benne az intelligenczia köréből is számosan, leginkább azonban az iparo­sok és gazdálkodók osztálya volt itt igen nagy számmal képviselve. A szünórát a sorshúzás vette igénybe, mely igen nagy érdekkel folyt le Póka László alkapitány mint hatósági kiküldött jelenlé­tében. A 2000 drb sorsjegyre 576 nyeremény­­tárgy esett s igy sokan nyertek. Azután megint rágyújtott Fehér Poldi egy csárdásra s lett olyan fullasztó hőség, hogy még fagylalttal sem lehetett lecsillapítani. A kiállításon, társas ebéden és a bál­ban sokan vettek részt vidékről is, kik — hisszük — igen jó emléket vittek magukkal e városból, hol régóta zavarta úgy meg a társadalmi életben jelen levő közönyt és ridegséget bármi­féle moz­galom, mint a méhészeti kiállítás, mely anyagi tekintetben is ritkítja párját, ugyanis: a sorsjáték­ból befolyt 600 frt, a kiállításból 178 frt, a hang­versenyből 162 frt, a bálból 422 frt. Összes be­vétel volt tehát 1362 frt. Az összes kiadás körül­belül 500 frt. A hangverseny tiszta jövedelmének fele a szentesi dal- és zene­egyletnek adatott. A megmaradt tiszta jövedelem a „Bánfalva vidéki méhészegylet és a helybeli méhészet fejlesztésén munkáló méhészeti szakosztály közt osztatott meg. Az evangélikusok ünnepélye. Budapesten, 1883. mu­jus 23. (Vége.) Szóló maga is azon helyzetben van, hogy bizalmi állást foglal el a politikai téren is; de nem képzelhet ma helyzetet, melyben a politikai­ élet követelményei ellentétbe jöhessenek azon állással, a­melyet egyházában elfoglal, valamint azt sem tudja képzelni, miként hozhatná őt ellentétbe most elfoglalt tisztsége az ő politikai meggyőződésével. Határozottan kárhoztatná azt, ha valaki az egy­házban elfoglalt ily állását politikai pártezésok el­érésére akarná fölhasználni. Politikai meggyőző­déséhez ép oly szilárdul ragaszkodik, mint a val­lásos és egyházi téren vallott nézeteihez, s ezek közt ellentétet még csak képzelni sem tud. De ha fölmerülne jövőben mégis olyan ellentét a politi­­tikai élet és azon állás közt, melynek követelmé­nye, hogy ő az egyház érdekeit képviselje, ez eset­ben is, tudná mi a kötelessége. Nem volna sza­bad csalódniok benne sem azoknak, akik bizalmuk­kal megajándékozták a politikai pályán, sem azok­nak, kik az egyházi térre szólították; legfölebb ő lehetne gazdagabb egy csalódással, mert tudnia kellene, hogy ott, hol elvi ellentét nem lehet, de a kötelességek összeütközése még­is felmerül: ott az egyén gyarlóságában van a hiba, és le tudná vonni ebből a kellő következtetést. Szóló a járt után kíván haladni, azok nyom­dokain, akik ezen a téren neki dicsőségteljes elő­dei voltak. Itt lelkes szavakban emlékezik meg Zay Károly, dr. Prónay G. Zsedényi Ede és dr. Radvánszky A. elődeinek érdemeiről, hazafiságáról, hitbuzgóságáról és protestáns áldozatkészségéről az erkölcsi téren és az anyagiakban, és a jelen egy­házi és politikai helyzet kellő fölismerésére reflek­tálva szól a magyar prot. egyház küzdelmes, de lélekemelő múltjáról, vázolja annak jelen helyze­tét, elmondja erről nézeteit, s ezekből következtet annak jövőjére. Az egyház múltjára visszatekintve, elmondja, hogy a protestánsok elnyomására irá­nyult s irányuló kísérletek, a vallásszabadság el­törlése mindig az abszolutizmus törekvéseivel áll­tak kapcsolatban. A harcz, a­melyet prot­ őseink a vallásszabadság kivívásáért folytattak, egyszers­mind a nemzeti alkotmányért, önállóságért vívott küzdelem is volt. Hálát adhatunk a mindenható­nak, hogy ma már jobb időket élünk. A gyen­geség és a hatalom kegyétől való függés érzete volt az, a­mi az evangélikus hittestvéreket tömö­rülésre ösztönözte, s e tömörülés eredménye jön egyfelől az egyetemes felügyelőség felállítása, más­felől az egyetemes gyűlés alakítása. E két intéz­mény a múltban és a jelenben egyiránt jelentő­ségteljes. Az egyetemes felügyelőnek a múltban is, ma is fontos szerepe van; az van hivatva kép­viselni az egyházat szemben a kormánynyal, de ma a kormány parlamentáris és a Parlamentaris­mus elvénél és természeténél fogva esetleg rövid időközökben változó, és az egyház állását szabá­lyozza a törvény és nem egyes ember kegyelmi tényei. A­ki egy nagy testület élére van hivatva, annak gyakran kell az önmérséklés nehéz felada­tát gyakorolni és attól óvakodni, hogy pártszem­pontok elfogulttá ne tegyék. Erre törekszik szóló is, és mindenkor súlyt fog fektetni arra, hogy ne legyen akadályozva abban, miszerint egyháza ér­dekeit az egyház nyilvánított óhajtásának megfe­lelően, ha kell, bárhol is képviselhesse. Az egyház jelen állapotát az állammal szem­ben, tehát kifelé vizsgálva rátér szóló a középis­kolákról szóló s az országgyűlésen a közelmúltban letárgyalt s megalkotott törvényre. E pontnál két körülményre hívja fel hitsorsosainak figyelmét. Az egyik az, mely szerint igen kívánatosnak tartaná, ha ezen törvénynyel szemben a hazai evangélikus egyháznak mindenik kerülete, azonos eljárást, azonos magatartást követne, ily eljárással véli biztosíthatni az egyháznak még fenmaradt jogait a középiskolák ügyeire nézve. A másik, a­mire az egyház figyelmét felhívja, az, hogy ugyanezen törvény a 71-ik §-ában nem csekély biztosítéko­kat nyújt a prot. egyháznak. E szakasz ugyanis nem teszi lehetővé azt, hogy az állam befolyását iskoláinkra tovább terjeszthesse, mint a­hogy a törvény egyes szakaszai, melyek világosan a fele­kezeti iskolákra vonatkoznak — azt megengedik stb. Hogy az állam közvetlen beavatkozása a fe­lekezeti középiskolákra, így létre­jöhetett, ennek egyik okát abban keresi a szóló, hogy a hazai közvélemény ezen beavatkozástól várja azt, a­mire ma legnagyobb súlyt fektet, a hazai kultúra hat­hatósabb terjesztését és a teljes biztosságot, hogy oly tendencziák, a­melyeket a közvélemény mél­tán kárhoztat, az állam nem tűrhet, nem fognak többé hazánkban menedékhelyet találni! (Kétség­telenül a nemzetiségi, pánszláv, pangerman stb. tendencziákra czélzott itt a főfelügyelő). — Ez, folytatá tovább, oly kérdéshez vezet, melyet bár mellőzhetnék teljesen. De a bajt azzal, hogy sze­met hunyunk előtte, el nem kerülhetjük. Az ev. egyház autonómiájának sértetlen föntartása, ma tényleg összefügg a magyar kultúra követelménye­ivel. A­mily mértékben fog szolgálatot tenni az evangélikus egyház a nemzeti kultúrának, ugyan­oly mértékben fogja biztosítani autonóm­ önkor­­mányzati jogait az állammal szemben, és ez mily mértékben tudna terjedni azon aggodalom, a­melyet ma alaptalannak tartok, hogy az evang. egyházi autonómia leple alatt oly törekvések is rejtőzhet­nek, vagy menedéket találhatnak, a­melyeket egy állam sem tűrhet, ugyanoly mértékben növeked­nék a veszély, mely az autonómiát is újabb táma­dásoknak fogná kitenni. Az egyházi önkormány­zat különben is oly széles alapokon nyugszik, hogy már ezen körülmény is biztosítja az egyház bár­mily anyanyelvű tagjainak azt, hogy nyelvüket az isteni tiszteletnél és belügyeikben ott, hol erre szükségük van, szabadon használhatják. De nem szabad —­ mondá nyomatókkal a szónok — oly törekvéseimért felmerülni, hogy e törekvésekben azon magyar kultúra, mely ezen állam fennál­lásának egyedüli biztosítéka, e hon összes polgá­rai alkotmányos szabadságának terjedésében és megszilárdulásában akadályt találjon. E hathatós kijelentés után áttérve a szónok az egyház belületére. Az arra serkenti az egyház-

Next