Hód-Mező-Vásárhely, 1884. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1884-05-04 / 18. szám

gazdasági egylet társas estélye. Gazdasági egyletünk a Bereczk-házból át a helyiségét a szép berendezésű s a czéljai­sokkal inkább megfelelő Kaszap-féle házba: ■lkalomból a­ múlt­­szombaton este társas vi­­át rendezett. . Hogy mily erő rejlik­­ városunk gazda kö­­zegében s még összejöveteleinél is hogyan 3S imponálni,­­ azt e társas estélyen is meg­át­ta. Este hét órakor a­­helyiségbe lépve, meg­­­ látvány tárult szemeink elé. A hosszú aszta­­mellett eredeti magyar arczok, tisztes gazdák idták az érkezőket. Három teremben volt te­­e s oly sokan v­oltak a résztvevők, hogy a világ szorongásig megtelt. Többen kénytelenek tak eltávozni, mivel­ helyet nem kaphattak, ssora után azonban ezek is mindnyájan vissza­tek. Mert a társaságot oly vonzónak találták,­lyben részt venni valódi élvezet.­­ ’ A' vacsora feltalálása” után nem sokára Dras­­­zy Lajos egyesületi­­elnök felállva a magyar ályt, a királynét és a trónörökös párt,­ azután ,a közigazgatási s annak jelen levő képviselőit ette egyenként és egymásután. Majd Karancsi Dániel, Draskóczi Lajoshoz,i­nt a „gazdasági egylet“ elnökéhez szóllott, körü­lbelől a következő beszédet mondotta: Egy mesével kezdem áldomás pohárköszön­­temet, melyet még gyermekkoromban tanultam régi pogány mesekönyvből. Ezen mese szerint: Irkules egyébb vitézi tettei között, legyőzött és egölt egy Amaeus nevű óriást is. De győzelmét iiszas és nehéz küzdelem előzte meg, mert ataeus a föld fia lévén, mindannyiszor uj erőt fért, valahányszor az anyjához a földhöz hozzá­­. Herkules tehát mikor látta, hogy másként un boldogul vele, nem csapta a földhöz, hanem iiemelte, s mind­addig szorította erős karjaival, mig meg nem fojtotta. ..Ezen meseszerü köz­eimet láthattuk folyni az utóbbi időkben, sőt írjuk folyni még napjainkban is. Az Antaeusok­ak, a drága ,hazai föld fiainak nehéz küzdelmét: Herkulessel, a,,pénzzel, mely nem ismer hazát, s mely már annyi győzhetetlennek hitt erőt és ha­il­mat legyőzött. És e küzdelem annál aggasztóbb s félelmesebb, minél többször olvassuk és hall­­uk, hogy ez az újkori Herkules is, a mesebeli­tek példájára , a földet veszi ki legelőször is -ldozatainak lábai alól, s úgy szorítja őket egyen­­ként és egymásután agyon. Sok fényes, gazdag­­ történeti névvel bíró családok tesznek bizony­ságot a szomorú küzdelem még szomorúbb ered­ményéről ! És, a jövő képe legalább az én sze­meim előtt, még sötétebb, mint a multté : mert az aggasztó, a félelmes küzdelem folyvást tart. S ha igaz az,­hogy „a haza azé, a kié a föld!“ mely a kohóként: „bölcsőnk és majdan sírunk is, mely ápol­s eltakar!“ . .. nem lehet mély fáj­dalom s a legnagyobb aggodalom nélkül nézni, hogy az az idegen hatalmas ellenség, miként veszi ki i­ haza fiai alól azt a drága és szent földet, melynek minden porszemét, dicső ősök nehéz csatákban kihullott vércseppjei öntözték !. . . és miként lesz a magyar maholnap zsellér és idegen saját hazájában ! ... Egy nagy ellensége a ma­gyarnak azt tanácsolta egykor császárának : „Föl­­séges uram ! hogy Magyarországot németté te­­hesd, előbb katholikussá, s azután koldussá kell tenned!...“ És ennek a tanácsnak a megvaló­sítása a történelem tanúsága szerint sokszor meg­­kísértetett, de sohasem sikerült, mert minden erre irányzott részakarat és törekvés egy­részről épen a jobb érzésű katholikus honfiaknak türel­mén és törvényszeretetén, másrészről a nemzet jobbjainak hazafiságán és törhetetlen kitartásán mindenkor hajótörést szenvedett. — Épen nem kisebb baj és csapás az, a­mely mostan fenyeget, de meggátolható és elhárítható, ha követjük a példabeszédet, mely azt mondja: „segíts magadon ember, az isten is úgy segít!“ Az az újkori Her­kules — a pénz, nem fojthat egészen halálra bennünket, s nem diadalmaskodhatik rajtunk, ha az Antaeusok, a magyar haza földjének hű fiai, nemzetünk földműves vagy gazdálkodó osz­tálya, a dologtalanság, a könnyelmű élet, a szá­mítani nem akarás,­ az oktalan fényűzés és más ilyen divatos bűnök karjaiba nem veti magát, s önként ki nem rúgja lábai alól az anyaföldet ... hanem a becsületes munka, a józan takarékos­ság és az egyszerű életmód által, minden Isten­től neki adott ereje és tehetsége szerint igyekszik inkább ezt a földet lábai alatt megszilárdítani!... A segítségre való erőj­e háromély fegyverben van. Azok az Antaeusok, kik ezt a fegyvert nem csak oldalukra kötik, de híven forgatják is : nem fognak soha Herkules hatalmába kerülni!... — És most hadd ürítsem poharamat: gazdasági egyletünkért, közelebbről annak elnökeiért, tiszt­viselőiért és választmányáért, s általában minden egyes tagjáért,, kívánva, hogy erőt adva az­ erő­höz és kegyelmet a kegyelemhez — Isten éltesse őket sokáig és segítse s gyámolitsa, hogy azt az vér nélkül győzelmet adó fegyvert diadalmasan forgathassák ; s azt a szent vesztaszüzet, közös anyánknak a magyar hazának sze­retetét, ezen új egyleti helyiségében is, mint állandó tűzhelyen, híven ápolják, és táplálják, hogy ki nem alvó lánggal lobogjon az mind az időknek végéiglen ! Éljen a hódmező-vásárhelyi gazdasági egylet! Draskóczy Lajos e beszédre válaszolva, szé­pen­ kifejti, hogy az egymással küzdő két óriás : a pénz és a földbirtok egymást kölcsönösen tá­mogatva, miként eszközölhetik a népek s nem­zetek boldogságát. Ezután Karancsi Dániel újra a földmivelést élteti, mint olyan foglalkozást tüntetve azt fel, melyet Gömörben a népmonda szerint Mátyás király arra használt fel, hogy munkára s a mun­kás nép becsülésére tanítsa meg a nagy urakat, s felemlítvén Amerika nagy szabadság hősét , Wash­ingtont, a­ki az ekéhez visszatérve pihent meg a szabadság babérain, s végül ennek a föld­­mivelő népnek egy kiváló tagját, kit körünkben van szerencsénk üdvözölhetni s ki nagy szor­galma s egy nagy magyar város jóllétéért hozott áldozata által példakép állít fel, kívánván, hogy nyomdokain haladva s nemes példáján lelkesülve, tegyünk meg mi is mindnyájan mindazt, a mi tőlünk telik közelebbről városunk s általában ma­gyar hazánk érdekében s élteti őt hitves­­társával együtt s a gondviseléstől még hosszú és boldog életet kér számukra. A köszöntés elhangzása után a több mint kétszáz egyénből álló vendégség han­gosan éltette Nagy A. Jánost és kedves hitves társát. Majd később ismét Karancsi D. lelkész a Nagy Sándor főkapitány ütőjét (nyelvét) kereste s hozzá szállva, egy humoros beszédben városunk orvosait éltető, igy akarván őket kárpótolni azon nagy anyagi veszteségért, melyet a második ár­­tézi kútnak az elsőnél még bővebben ömlő vize által teremtett „dühöngő jó egészség“ jövedelme­ikben okozott. E beszédet tovább fűzte Draskóczy Lajos elnök, ki hasonló értelemben az orvosoktól elma­radhatatlan gyógyszerészeket éltett. A sok toasztnak a pipára gyújtás vetett vé­gett egy kevés időre, míg nem Nagy Sándor főkapitány megtalált nyelve úgy 11 óra tájban még egy kis csendességet teremtett. A szónok eleintén mókázott, majd komoly fordulatot adott beszédének s kifejté abban, hogy nemcsak a föld­mi­vés a gazdálkodó, hanem a pap, a ta­nár, a hivatalnok stb is az, tehát azoknak is illetékes helye van a gazdasági egyletben, a mely váro­sunkban úgyszólván egyedül és első helyen van arra hivatva, hogy kebeléből induljon ki minden szép és magasztos eszme s hogy városunk köz-és reá nézve, mert az neki egyáltalában nem szolgál hátrányára!“ S midőn eközben a hős, engedékenységének teljes érzetében még a kedvencz ételére is me­részkedett gondolni, önkénytelenül is kezdi be­látni, hogy annak a jelöltnek a túlságos fiatalsága mégis minden esetre figyelembe veendő. Mily diadalittasan dörzsölte ekkor Minka asszony a kezeit, s mily örömmel sietett férje kedvencz ételét elkészíteni! „No lám, ezt nyerte vele a goromba ember! Miért is nem csókolta meg a kezemet, mint a többiek teszik!“ ujjon­gott a­ konyhában. És a többi urak a jogi fakultásnál, a­kik közül mindegyik saját szavazattal bírt ?! Parókás fők mindannyian és külön-külön ! A­mit a dékán javaslatba hozott, ők minden habozás nélkül arra adták szavazatukat, természetesen csupa kénye­lemszeretetből. Schmieterlow úr nem sokára gyűlést hívott össze, hol előterjesztette a Leibnitz Vilmos Gott­fried értekezését. Beszédében hosszasabban kitér-, teszkedett a nehéz feladat szellemdús megoldására,­ s kijelentette hogy ő volna az első, a­ki a derék kandidátusnak a tudori rang megadását indít­ványba hozná, ha az illetőnek túlságos fiatalsága oly súlyosan nem esnék a mérlegbe. Ő tehát a jelen esetben azt a javaslatot teszi a mélyen tisz­telt és igen kedves tiszttársaknak, tanácsolják a fiatal jelöltnek, hogy legalább még egy teljes évig várakozzék s annak leteltével bizonyosan megnyeri a tudori kalapot. A dékán hosszasan beszélt, s a sok beszéd köztudomás szerint hatni szokott. Éhez járult, hogy a mit a dékán mondott, az midig igen helyesen volt mondva ; igy történt, hogy a be­széd végeztével az összes parókás főknek egy helybenhagyó bólintása volt észrevehető. Az ügy ezzel el volt intézve, a gyűlés föl­oszlott. — A jelölt még nagyon fiatal, ennélfogva kívánatos, hogy még egy évet várjon, ezt a vá­laszt adta Leibnicznak az egyetemi titkár. Az első pillanatban olyan formát érzett életének ez az egylet adjon irányt, stb. s éltette a gazdálkodókat s a gazdasági egyletre vmító poharát. Ezután a társaság egy része oszladozni kez­dett, az ott maradt rész pedig uj zeneszó s po­­hárcsengés mellett reggelig szentelte a gazdasági egylet uj helyiségét. TARCZA: Egy megtagadott kézcsók. J Emlékkip. (Németből.) (Ve­ ge) De mily föltevés egy a Minkáéhoz hasonló miveltségű­ és jellemű nőnél, hogy az megfeled­kezik a tőle megtagadott kézcsókról ? ! Sőt ellen­kezőjét­, amennyiszer csak megkaphatta a szegény Schmieterlowot, mindannyiszor ama „goromba fiatal ember“-re vitte a beszédet, akinek Lipcsé­ben semmiesetre sem szabad tudorrá lenni. Le­fekvésnél, fölkelésnél és asztalnál, szóval mindig és mindig csak Leibnicz volt az eszében és nyelvén, s ha a megkínozott dékánnak valaha nem volt meg az óhajtott nyugalma, most nem volt még csak egyszer. Pedig éppen most volt arra legnagyobb szüksége. Ugyanis az egyházjogban egy igen ho­mályos helyet fedezett föl, amelyben ő föltétlen világosságot akart szerezni. Ennek daczára is ellentállott még ez ideig, míg végre mint valódi papucshős megadta magát. Természetes, hogy ő ezt nem ismerte be maga előtt, hanem a helyett nejének egy, — szerinte, — találó észrevételébe kapaszkodott, melynek igazságáról igyekezett ma­gát is meggyőzni, hogy tudniillik „Húsz évvel már tudorrá lenni?“ Hiszen arra Leibnitz meg túlságosan fiatal.“ „Hm, gondolta magában Schmieterlow, ezt érdemes gondolóra venni. Ha ez a Leibnicz egy kissé még vár a tudori kalap megszerzésével, az­zal az ő szellemi látköre csak tágulni fog. Való­ban ő azáltal minden tekintetben csak nyerhet. És ön? No igen természetes, hogy némi tekin­tetben sajnálom őt, de hát elvégre is nem tarto­zom-e magamnak és tudományomnak azzal, hogy nyugalmamra is gondoljak? Elérhetném-e ezt különben ? Képes volnék-e oly buzgalommal és zavartalanul ama még teljesen homályos, meg­fejtetlen egyházjogi kérdésbe mélyedni? Tehát csak várakozni! Igen, ez a - v * v i _ _ —na- ' -v. fiatal, még várjon ! Ez szerinte egyértelmű volt az elutasítással. Nem sok kellett volna hozzá, hogy haragja első hevében egyik parókás főtől a másikhoz rohanjon, s az egész fakultást száma­dásra vonja. De az éj leple balzsam volt mélyen megsertett szivére, s midőn másnap a kelő nap besütött szobája ablakán, haragja és gyűlölete megvetéssé változott. Igen, megvetni őket alaposan, a­kik vele ezt tették! És e megvetés az egész Szászország­nak, egész hazájának szól, mint a­melyben ilyest történt vele ! Ünnepélyes esküvel fogadta föl ma­gában, hogy soha többé nem látja Lipcsét, soha többé nem érinti lábával a hazai földet. El Bajorországba, Altdorfba, hogy ott pro­­moveáltassak ! Sietett Lipcséből tova, hogy mielőtt a nap lemenve, legalább egy mértföldnyire hagy­hassa háta mögött szülővárosa tornyait. „Isten veled drága Lizikóm !“ kiálta föl az utczáról a lányka ablakához. „Hogy tőled is el kell válnom, nehezen esik szívemnek, de írni is fogok neked, mihelyt magamnak biztos otthont teremtettem, s akkor remélem, hogy követni fogsz engem, hogy az enyém légy !“ De Lizikót is mélyen megszomorította a Leibnicztól való megválás. Mégis csak nagyon örömest tekintett ő ez ifjú szemeibe ! Most is ott állott az ablakredőnyök mögött s titkon kísérte szemeivel a távozó lépteit. De a jövőre gondolni, mint az ifjú, azt ő nem tette. Hiszen mennyire óvakodott, hogy szivecs­­kéjét Leibniczczal szemben el ne veszítse! Mert kénytelen volt már eddig is tapasztalni, hogy mit lehet építeni egy tanuló szerelmére. Majd­ úgy tűnt föl neki, mintha hosszú álomból ébredt volna föl. Megindulás nélkül, nyu­godtan tért vissza napi munkájához. Az ifjú sze­meit, melyek m­ost oly szomorúan, majd ismét oly boldogságtól sugározva tekintettek az ő sze­meibe, el akarta felejteni minden áron, mert tudta, hogy az nem lehet másképpen. Egy szép álom volt az egész, melynek most már mindenkorra vége! * uu«..fio»­ már nam vett elvan dékán, a Gazdaság. Értesítés. * A „Bánfalvavidéki méhész-egylet“ I. 1884. évi tisztújító közgyűlését junius hó 4-én, azaz Pünköst utáni szerdán d. e. 9 órakor tartja meg Bánfalván. A gyűlés tárgyai lesznek: 1. Jelentés az egylet évi működéséről. 2. Jelentés a pénztári állapotokról. 3. Folyó ügyek. 4. A Hódmező-Vásárhelyen alakuló mé­hész-egyletnek egyletünkkel­ való egyesülési fel­tételeinek megvitatása. 5. A tisztikar megválasztása. Felkérjük azért egyletünk minden tagját s a méhészet barátjait, hogy a gyűlésen minél töb­ben megjelenni, s megjelenésüket a gyűlés előtt legalább 5 nappal előbb Mihályi Ágoston pénz­­tárnok urnái bejelenteni szíveskedjenek, hogy az, étkezésről gondoskodni lehessen.. Felkérjük a tagsági díjjal hátralékban levő tagtárs urakat hátralékaik befizetésére, valamint azoka­t is, kik aláírási iveket kaptak, a gyűjtő ívek beküldésére. Mély tisztelettel vagyunk Békés-Bánfalván, 1884. ápril 23-ikán. Nagy Zsigmond, m. k. Kovács Imre, m­. k. titkár. * elnök — Nagy Károlyi gróf, Károlyi Sándor ur őméltósága a „Bánfalvavidéki méhész-egylet“ ala­pitó tagjai közzé lépett. Vajda példáját a közügy érdekében többen is követnék ! Levelezés. Vásárhelyi-puszta, 1884. ápril 28. Tisztelt Szerkesztő úr! A „Baraczkosi Ol­vasókör“ által saját könyvtára javára rendezett, tánczmulatság ápril­is 20-án tartatott meg. E tánczmulatság lefolyásáról és eredményéről bizo­nyos okok miatt idáig szólani czélszerűtlen lett volna. Most azonban kívánatos, s így a Szer­kesztő úr becses engedelméből e lap tisztelt ol­vasó közönsége és a netalán körünk iránt némi­leg érdeklődők előtt legyen szabad egyet-mást úgy , mint az történt, elmondani. A tánczmulatság egy, a baraczkosi ev. ref. népiskola udvarán e czélra állított, 9 öl hosszú­ságú, 4­/8 öles szélességű, mondhatni nagy csín­nal és jó ízléssel díszített sátor­ alatt folyt le. a sátor, egyedül a tánczoló-tért nyújtotta s igen czélszerűen volt fölállítva; még pedig azért, mivel konyhával, borozó helyiséggel, ruhatárral úgy volt összekötve, hogy mindenki — kezdve a czukrászon és végezve a kacsóberen — minden szükségest keze ügyében találhatott föl anélkül, hogy kénytelen lett volna a szabad és hűvös le­vegőn egészségét koc­káztatni. Minthogy a tánczmulatság napján igen szép verőfényes időnk volt, a vendégek előre nem remélt oly nagy számmal jelentek meg, hogy a tágasnak ígérkező helyiségben is szorongani kellett. A mulatság a legjobb kedv mellett és oly szépen, oly példás renddel folyt le, miszerint nincs és nem volt egyetlen egyén, kit egy árva szóval figyelmeztetni szükséges lett volna, nem egy vendég, ki bármi okból elégedetlenséggel rá­. Múlt számunkból térhiány miatt kimaradt. Szerk. vozott volna. Ez az, mi a legszebb és legörven­detesebb dolog, a­mi a közfigyelmet oly annyira megragadta. Körünk választmányi testülete a mulatság előtt a legtöbbet azzal vajúdott: miképen lesz képes szabad borital mellett a rendet fentartani é s számítva az eshetőségekre, saját kebeléből a bál idejére egész rendőri közeget alkotott; de hála legyen érette a sorsnak! a hatóságilag kiküldött rendőröket is akár ágyba helyezhettük volna; nem kellett szolgálatukat, igénybe venni. Míg alapszabályaink a belügyminiszteri jó­váhagyást és megerősítést nélkülözték, többek, kiket előbb is örömmel vezettünk volna testüle­tünk névsorába, s óhajtottuk volna a kezdemé­nyezők között látni, magukat figyelő állásba he­lyezve, vonakodtak tagokká lenni; most azonban látva, hogy testületünk rendes és felsőbb helyen is megerősítést nyert alapszabályzattal bír, s czélja érdekében tenni is képes és egyetértve előre halad, az előbb vonakodók közül csak a mulatság folyama alatt 20 oly egyén lett körünk rendes, s hiszem , buzgó tagjává, kiknek egyen­­ként és összesen is csak azt mondhatjuk: Isten hozott benneteket!! így tehát olvasókörünk, mely az alakuláskor csak 19 taggal bírt, ma már 64 tagot számlál. Ismerve a helyi viszonyokat és kö­rülményeket, nagy okom van ,hinni azt, hogy e testület oda fog fejlődni, hogy munkássága nem csak e pusztai területre, de közvetve városunkra is áldásos teend. Hogy az elmaradhatlan nyilvános számadás­nak, illetőleg nyugtázásnak is ez alkalommal elég legyen téve, álljanak itt a következők: A „Ba­raczkosi olvasókörének 1884. évi ápril­is 20-án tartott tánczmulatsága alkalmával bevétele 394 jegyből: 208 frt 60 kr, jegy utáni felülfizetések­­ből 20 frt 3 kr, a bál folyama alatt taggá lett 20 egyén tagsági dijából: 10 frt, ez uj tagok behatási dijából: 1 frt, ez uj tagok tagsági dijaik lefizetése alkalmával tett felülfizetéseiből: 1 frt 85 kr. ruhatárból: 77 kr. Összesen : 242 frt. 25 kr. Kiadás: 109 frt 14 kr. Tiszta jövedelem: 133 frt 11 kr. Névszerinti felülfizettek : Pásztor János 50 kr, Kersmájer Imre 30 kr, Sárosi Dezső 20 kr, Bégi Kovács Sándor 1 frt, Szénási Sámuelné 20 kr, Szénási Sándorné 20 kr, Bálint Ernő 50 kr, Pásztor Sándor 20 kr, Rácz­­Sándor 1 frt, Vi­­rasztó István 70 kr, Molnár Erzsébeth 30 kr, Tóth Samu Péter 35 kr, Zusperger András 70 kr, Mónus István 30 kr, Vízi Imre 30 kr, Fári Ist­ván 20 kr, Bálint Sándor 30 kr, Samu Bálint 10 kr, Krizsán István 10 kr, Kardos Máté 70 kr, Demeter István 70 kr, Pribis Dániel 30 kr, Gombkötő István 30 kr, Lázár Lógó János 20 kr, Török István 65 kr, Székely Imre 20 kr, Kraus Ignácz 30 kr, Kiss Pál 50 kr, Kiss Ferencz 5 kr, Heringer Terézia 10 frt 3 kr, Pál János 50 kr. A bálát megelőző időben mint rendes ta­gok tagsági díjaik lefizetés alkalmával a fönnt jelzett bevétel keretén kívül esőleg fölülfizettek még a következők: Csizmadia András 10 kr, Szé­­nási Bálint 50 kr, Sim­onka György 50 kr, Bo­ros Sándor 10 kr, Mónus Pál 10 kr, Székely János 50 kr, Pásztor Sándor 10 kr, Jankó Bá­lint­ 5 kr, Székely Imre 45 kr, Pásztor János 10 kr, Bálint Ernő 25 kr. Könyvtárunkat alkalmas könyvekkel voltak kegyesek megajándékozni: Nagytiszt, Karancsi Dáifiel ev. ref. lelkész ur 8 drbbal, Molnár Fe­rencz 9 drbbal, Zilahy Sámuel 2 drbbal. A tiszta jövedelemből mintegy 70 frt köny­vek bevásárlására van utalványozva. A vásárlandó könyvek Boros M. Jókai M. Petőfi S. Horváth Mihály Könyves Tóth K. Verne Gy. Keleti K. Villási P. Arany J. Tompa M. Kodolányi A. Jó­sika M.­­Stb. stb. jeles íróinknak a népkönyvtárak számára elfogadott műveiből lettek nagy gonddal kiválasztva, úgy, hogy egy a szó szőrös értel­mé­ki oly határtalanul papucs alatt szenvedett v­olna, sem olyan dékánná, a­ki a tiszteletteljes kézcsó­kot megkövetelte volna. Ott Leibnicz minden ne­hézség nélkül megnyerte a „Doctor juris utriusque“ czimet, de a megtisztelő állást, melyet Altdorfban fölajánlottak neki, nem fogadta el. Mert egy elő­kelő nemessel kötött­ ismeretsége más czélok felé vonzotta őt, utazni ment ama nemessel s meglá­togatta Mainzot, Frankfurtot és Párist. Ilyen mozgalmas életmódja közben néha-néha meglepte a Lizikére való emlékezés. De minél hírnevesebb és buzgóbb harczosává a tudományosságnak, an­nál halványabbá tön a csillag, mely reá még Lipcsében oly vakító fénynyel ragyogott. Hannoverában, a hová az okos választó fe­­jedelemné, a bölcsészet kedvelő porosz királyné­nak Zsófia Saroltának az anyja, hívta meg Leib­­niezet, töltötte életének hátralevő részét zavarta­lan nyugalomban és vidámságban. Ama csillagra pedig innen­ tova nem is gondolt ,többé; nála és Lizikénél minden csak olyan álomszerű volt, mely ködfátyolként oszlott szét. Egy magas pártfogónő kezén kivül nem is csókolt meg többé Leibnicz egy női kezet sem. Ezentúl már­ csak egy nőt szeretett, a­kinek szol­gálatában ő elenyészhetlen hírnevet szerzett ma­gának, a rátartós „Philosophia“ asszonyságot! Ki mondhatná meg mi lett Leyser Lisikó­­ból ? S ki tudhatná, meddig zsarnokoskodott még Minka asszony a szegény­ Schmieterlowen és hogy váljon a dékán az­ annyira óhajtott nyugalmat elérte-e a földön ? Azt azonban följegyezve találjuk a történet könyvében, hogy Leibnicz azon esküjét, hogy Szászországba többé nem tér vissza, híven meg­tartotta. Hiába hívta őt meg erős Ágost ismétel­ten az udvarába, eredménytelenek maradtak a legcsábítóbb ígéretek is, melyeket ő a nagy böl­csésznek tett. Leibnicz állhatatosan visszautasított mindent, a­mi Szászországból­­jött, mert még mindig élénk emlékezetében voltak neki Minka asszony, a megtagadott kózcsók és a parókás fők, melyek vele egykor oly kegyetlen játékot űztek.

Next