HOLMI, 1990 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2. szám - Kovács András: Zsidózó gyerekek, felnőtt antiszemiták
166 Kovács András ZSIDÓZÓ GYEREKEK, FELNŐTT ANTISZEMITÁK Nem kell sokat keresgélnie annak, aki antiszemitizmussal akar találkozni ma Magyarországon. Futballmeccsek szavalókórusaiban és utcai dühkitörésekben, a munkahelyi pletykálkodásban és értelmiségi társaságok elvont elmélkedéseiben az utóbbi időben egyre gyakrabban jelennek meg annak a jelenségnek a különféle formái, amit antiszemitizmusnak nevezünk. Közös eredetűek-e ezek az antiszemitizmus fogalma alá besorolt jelenségek, és ha igen, hogyan differenciálódnak a későbbiek során? Ennek az elvont kérdésnek ma aktuális jelentősége van. Sokan úgy vélik, hogy a gazdasági és társadalmi válság szükségszerű kísérőjelenségeként ismét terjed az antiszemitizmus Magyarországon. Mások szerint viszont inkább a félelmek csökkentek, nyíltabban jut kifejezésre a mindig is meglévő zsidóellenesség. Bármely - sőt mindkét - vélekedés igaz lehet, és mindkettő ismét csak a fenti kérdéshez vezeti el a jelenség társadalmi háttere iránt érdeklődő kutatót: ha az antiszemitizmus újra terjed, milyen - magyartalan pszichológiai műszóval - beállítódások aktivizálódnak, illetve alakulnak antiszemitizmussá a válság körülményei között? Az alábbiakban egy empirikus kutatás alapján próbálok meg - legalábbis részben - választ adni ezekre a kérdésekre. A kutatás során - amelyet 1983 és 1988 között végeztünk - százhúsz 1942 és 1965 között született zsidó származású nő és férfi mondta el többórás mélyinterjúk során családja történetét és saját élettörténetét. A megkérdezetteknek mintegy a fele számol be olyan, saját maga vagy gyermeke által átélt szituációról, amelyben kisgyerekek „zsidóznak”. Banális, de annál fontosabb történetek ezek, mert bennük azonosíthatók azok az attitűdök, amelyek később, a hétköznapi megfigyelő számára szinte megmagyarázhatatlanul alakulnak antiszemitizmussá. „A fiam odajön hozzám, és azt mondja, hogy a gyerekek állandóan zsidóznak. Mondom, mért, mit mondanak. Azt mondják, feleli, hogy na, ezt beszívtad, mint zsidó a gázt. És persze fogalmuk sincs, mit jelent. Szóval reflexek ezek, valahol hallják ezeket, de mire majd belépnek a vállalathoz, és bejön valaki az ajtón, rögtön pontosan tudják, hogy mi a származása." Az elbeszélések alapján a zsidózásban kifejeződő gyermekkori attitűdöknek négy típusa rajzolódik ki. Az első, sok formában ismert változat, amikor a „zsidó” szó még nem valakinek a megjelölésére szolgál. „Emlékszem - mondja az egyik interjúalany -, hogy voltak mindenféle kiabálások, hogy na, hülye zsidó, meg ilyenek, de nem arra mondták, aki zsidó volt, hanem sértésként. Mint ahogy az van, hogy paraszt. Mert ha azt mondom valakire, hogy te paraszt, akkor az nem azt jelenti, hogy te földműves vagy, hanem hogy te egy bunkó vagy." Valóban, ezekben a szólásokban a „zsidó” idiomatikussá rögzült fordulat, pejoratív tartalmú jelző, enyhe vagy súlyosabb, érzelemmel telített szidalom. Eredete sokszor a társadalomból egykor (és néhol ma is) kivetettekhez való viszonyban keresendő: a szidalmakban a kurva, a buzi és a zsidó szó tetszőlegesen felcserélhető, miközben a szitkozódóban természetesen egy pillanatra sem merül fel, hogy a sértés címzettjének anyja valóban kurva, apja buzi, ő maga pedig zsidó lenne.