HOLMI, 2001 (13. évfolyam, 1-12. szám)
6. szám - Csécsy Imre: Ady és Jászi kora (Részlet)
744 • Csécsy Imre: Ady és Jászi kora ságot a lojalitással? Az iskolai történettanítás tagadhatatlanul szellemes módot eszelt ki erre. Egyszerűen kettévágta Ferenc József személyét. Volt hajdan egy ilyen nevű gonosz zsarnok, aki a cár segítségével leverte a szabadságharcot, kivégeztette Batthyányt, az aradi tizenhármat és még sok jó hazafit; most ellenben van egy jó és bölcs törvényes öreg királyunk, akit történetesen ugyanígy hívnak, de akinek „kedvelt népe” vagyunk (mily boldogság!), és aki éppolyan igazi magyar király, akárcsak Szent István vagy Mátyás. Rendszerint azt is hozzátették, hogy az a régi Ferenc József, aki egyébként nem is volt koronás magyar király, csak osztrák császár, nem is tehetett arról, amit tett: fiú volt és bohó, s rossz tanácsadói késztették a rosszra. Mindezt természetesen bevettük, magam is szajkóztam, s csak homályosan sejtettem, hogy ez és sok egyéb, talán minden, amit a történelemórákon tanultunk, hazugság vagy ostobaság, vagy mind a kettő egyszerre. Ezért nem vettem soha komolyan a történelmet, alig is tanultam; ha csak lehetett, csaltam, és bár mindig megkaptam a jelest, sohasem érdemeltem meg. Angyal Dávid csak egy évig tanított bennünket történelemre, a negyedik osztályban, a következő évben kinevezték egyetemi rendes tanárrá. Kétségtelenül megérdemelte, szorgalmas tudós volt, sok mindent felkutatott, összegyűjtött, rendszerezett, kommentált; később az ifjú Ferenc Józsefről is egész könyvet írt, amely bizonyára igen érdekes. Halkan, egyhangúan, magas színvonalon magyarázott, nyilván már az egyetemi előadásokra edzette magát. Az óra elteltével már egyetlen szavára sem emlékeztem. Általában mást mondott, mint ami a könyvben volt, de nem ragaszkodott a saját felfogásához; megelégedett azzal is, ha a könyv szerint feleltünk. Különben sem volt szigorú ember, aránylag kényelmesen fecseghettünk az óráján. Csak egyszer haragudott meg, amikor túlságosan zajongtunk, és panaszt tett osztályfőnökünknél. Sebestyén keményen lehordta az egész osztályt. Örülnünk kellene, mondta, hogy ettől a kiváló tudóstól tanulhatunk, aki középiskolai tanárságának utolsó esztendejét épp nekünk szenteli. Erre magunkba szálltunk, többé nem fecsegtünk az óráin, hanem csöndben olvastuk Nick Carter izgalmas detektívtörténeteit. És csakugyan örültünk, hogy ő tanít minket, de nem azért, mert kiváló tudós volt, hanem mert nála lehetett a legkönnyebben csalni. Tudós lévén, rendszeres elme volt, nem holmi kapkodó intuicionista. Nem találomra hívta fel a gyerekeket felelésre, mint a legtöbb tanár legalábbis az év elején, hanem egy pontos, bár igen egyszerű számtani szabály alapján. Ennek a titkára, úgy emlékszem, a tavalyi nyolcadikosok jöttek rá, és örökbe hagyták nekünk is. A noteszében mindegyik gyerek neve mellé odaírta, hogy hányadik a névsorban. Persze mi is tudtuk mindnyájan a magunk sorszámát. Azt is tudtuk, hogy csak késő ősszel kezd majd feleltetni, okos ember addig nem tanul, legföljebb csak aki magoló vagy stréber. Hát november közepén csakugyan elkezdődik a játék. Elsőnek, mondjuk-nem emlékszem már pontosan, de mindegy -, a húszas számú gyereket hívja fel. Semmit sem tud, csak hasalni próbál, valószínűleg szekundát kap, de nem baj: januárig még könnyen kijavíthatja, mert bizonyos, hogy a következő felelősei mind igen jól sikerülnek majd. Akkortól fogva ugyanis nemcsak ő, hanem mindnyájan tudtuk, ki mikor kerül sorra. A húszas után tudniillik senki más nem következhetik, mint a harmincegyes, aztán a negyvenkettes és így tovább - mindig a sorban utána jövő tizenegyedik. Ez volt a kulcsszám, csak ezt kellett tudni, hogy mindig jól felelhessünk. Amíg az első gyerek húzza az időt, a következők gyorsan átfutják a leckét, megszervezik a súgást, és már valami tűrhetőt makognak. Ma a hatvannégyes felel utoljára, és minthogy hatvanhatan vagyunk a népes osztályban, a következő órán a kilences kezdi. Ez én vagyok, addig ké