Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1877-01-04 / 1. szám
egészen meg volt zavarodva e nagyzáló beszéd felett. — Ne beszélj igy, kedves Mariskám, mert egészen elijeszted szegény férjemet! — mondá Bugárk Pálné. — De mitől se tarts, ismerem szerény ízlésedet s gondolkozásmódodat s nem terjeszkedem túl a szükségeseken. Tisztességes bútorzatot vettem, de nem fényesebbet és drágábbat, mint a mostani körülményeink között méltán megillethet bennünket. Bugáik Pál erre sem felelt semmit, mert látatlanul nem ítélhet s nem szereti a meddő feleselgetést. Megnyugtatva azonban épen nem érezte magát. Különösen szeget ütött fejébe az éles hangsúlyozás, amivel a felesége a mostani körülményeikről beszélt. Hanem hát hallgatott, mert belátta, hogy, addig, míg személyesen meg nem győződik, józanul mit sem szólhat. Hanem akarata ellen is elkomolyodott leszt, s szerencse, hogy Szilvay úr hazaérkezett, mert ezáltal minden netaláni kellemetlen szóváltásnak eleje len véve. Szilvay ur világfi, s méltó párja szép feleségének. Ruházata divatos, elegáns; modora fesztelen, nagyvilágias; ő maga pedig oly urias kinézésű és magaviseletü férfiú, hogy elébb tartaná az ember valami mágnásnak, vagy valami vasutigazgató félének, mint annak, a mi t. i. egyszerű forgalmazónak, a kinek jövedelme nem több 1500 forintnál. Na de talán magánvagyona is van, gondolta magába Bugáth Pál, amint nagy meglepetéssel végig tekintett rajta. — Bugáth Pál úr, kedves Juliskám férje! mutato őt be a szép asszony. — Szervusz Bruder ! — mondá Sziklay úr, megszorítva Bugáth Pál kezét. Örülök, hogy közénk jöttél lakni, s remélem, hogy jó pajtások teendünk. Bugáth úr is kifejezte reménységét, bár e meghitt föllépés felett kissé megütődött. Hanem azért melegen f viszonozta a kézszorítást, s a maga részéről is igyekezett beleilleszkedni új barátja fesztelen modorába. Ez annyival könnyebben ment, mert csakhamar asztalhoz ültek, s étkezés és bor között gyorsabban történik a megbarátkozás. Különösen egy olyan kedves, könyed és megnyerő modorú emberrel, mint új barátja volt. Ez tudott aztán csak beszélni és társalogni. A komoly Bugáth csak úgy bámult, ámult bele, hogy hogyan folyik a szó ajkairól, s mily könnyedén tud egyik tárgyra a másikra átugrani. Még evés közben is folyvást beszélt, s ha olykor egy kis szünetet tartott, az csak azért történt, hogy a feleségének engedje át a tért, aki csak úgy leste, hogy mikor veheti át már ő a szót? A minthogy aztán a legelső kínálkozó alkalmat mohón is megragadta. Ebéd közben, mely nem volt épen egészen ínyére és megelégedésére ugyan Bugáth Pálnak, de mit oly czifra tálokból és tányérokról költöttek el, hogy azokat bizony méltó volt megbámulni, már oly mély barátság és meghitt bizalmasság fejlett ki közöttük, mintha már évek óta ismerek volna egymást. Persze, hogy a pohárürizgetés is elég gyorsan folyt. Bugáth Pál váltig szabadkozott ugyan, hogy ő délben nem szokott bort inni, hanem az nem sokat használt. Új barátja kifogyhatlan volt a toasztírozásokban, és mindig talált ürügyet, melyet nem lehetett visszautasítani. Majd megérkezésüket, akarta ünnepelni, majd az új és őrök barátságért, majd az asszonyokért emelte fel poharát, melyet lehetetlen volt elutasítani, sőt nem viszonozni. Úgy, hogy mire az asztaltól fölkeltek, mind a házi úr, mind a vendég oly illuminált állapotban voltak, hogy csókolózva esküdtek örök barátságot egymásnak. — Mi a szándékod Bruder? Hogy üljük meg a mai délutánt? — Hát én bizony azt gondolnám, hogy mindenekelőtt a lakást .... — Ej, lári-lári, ez ugyan rosz gondolat Pál úrtól, vágott közbe a háziasszony. Ráérünk arra még holnap, vagy holnap után is. A mainap az első amit együtt töltünk, a mulatságnak legyen szentelve! — Helyes! — kiáltá a házigazda!— ez pompás gondolati — Azt sem bánom, ahogy parancsoljátok! mondá Bugáth Pál. — A programmkészítést bizzuk az asszonyokra. Nos nagysádi Hovat parancsolja, hogy vezessük önöket? Bugáthné barátnőjére bízta a választást, mert ő nem ismeri a pesti életet, s igazán mit sem tudna tanácsolni. — Csak bízzátok rám, majd elkészítem én a programmot. Hát először is kimegyünk , ezért még sem előhaladásunkat, sem mivelődésünket meg nem akadályoznék és mégis minden évben annyit takarítnánk meg, illetőleg annyit fordíthatnánk hasznosabb czélokra, amennyi minden évben képes lenne földbirtokunk összes adósságát törleszteni. Ez megy 185 millióra. Ezt egy vagy másfél év alatt elérnék, iparosaink adósságát hasonlóan törleszthetnék így 1—2 év alatt és e mellett ezeknek hasznos foglalkozást nyújtanánk. De ez vagy lemondást vagy erőfeszítést igényel, melyet némi részben jogosan sem követelhetünk azoktól, akik anyagilag jól állanak és a mivelődéssel fejlődő ízlésnek megfelelő kelméket és czikkeket akarnak fogyasztani. Azonban azt csak meg lehet várni minden honleánytól és honfitól, hogy ne küldje a külföldre a pénzt oly czikkekért, melyeket hasonló árban és minőségben belföldön is megtalálhat. És ha csak ezt megteszik, két roppant nagy czélt mozdítanak elő. Először azt, hogy fejlesztik hazai iparunkat, mert ezt más országban is nem a kormány vagy védvám, hanem az általa termelt czikkek kelendősége fejleszti, mert ez ad pénzt és hitelt neki és ezek aztán képesítik a tovább haladásra, finomabb czikkek előállítására, nagyobb gépek beszerzésére. A második cél az, hogy előmozdítják kereskedelmi mérlegünk javulását. Ha fényűzési fogyasztásunk 73-át nem külföldön, hanem belföldön látnák el, akkor helyreállana az egyensúly kereskedelmi mérlegünkben — és ez nemcsak 100 milliónak az országban maradását jelenti, hanem azt is, hogy rendezni lehet a valutát, miről előbb beszélni is alig lehet és a mint helyreállítók az érezpénz forgalmat, csinálhatunk olyan és annyi bankot, a mennyi nekünk tetszik — mert semmi város erdőbe, az állatkertbe. Ott ma nagy előadás van, s az egész világ ott leend. — A bizony jó lesz ! — mondá Bugáth Pál — a vasút különben is épen itt megy el az ablak előtt. — Vasút? — kiáltá nevetve a szép aszszony vasút? hát miért nem omnibuss? Kérlek Ödön, magyarázd meg barátodnak, hogy itt Pesten, jó társasághoz tartozó nő nem szokott oranibusan járni. —• Úgy van, mondá a házigazda. Különösen oly vagyonos emberek, mint ti vagytok. Bérkocsin fogunk kimenni. — Ott leszünk hét óráig, ekkor bejövünk a színházba, előadás után pedig vacsorára Mihalekhez. Oly jó pezsgőt, mint ott, egész Pesten nem lehet kapni. Nos, elfogadjátok? — El! — kiáltá Bugáth Pálné, kinek arcza csak úgy ragyogott a boldogságtól. Pálnak sem lehetett nemet mondani, bárba a bérkocsizást, a színházat s a pezsgőzést magában kissé drága mulatságnak s fölösleges költekezésnek találta. De mit sem szólt ellene. Az igazat szólva, nem volt hozzá bátorsága. — Természetesen, vendégeim vagytok,— mondá a házigazda, mintegy kitalálva barátja titkos gondolatait. — De már abba nem egyezem bele, — mondá Bugáth Pál — miattunk ugyan nem vered magad költségbe. — Ugyan nem restelled e csekélységet még szóba is hozni! Most én fizetek, máskor te fizetsz. Hisz ez így szokott lenni barátok közt! Na bizony, érdemes is lenne, azért szót vesztegetni. (Folytatása következik.) LEVÉL A SZERKESZTŐHEZ. Tisztelt szerkesztő úr! Megengedi , ha a „Hölgyfutár“ újévi első számában későn bár, de talán még nem elkésett viszhang lesz e levél programmjának egy szavára. Azt olvastam abban, hogy lapja az „urbatnámság“ ellen is lesz intézve. E szó lehet etymologice nehézkes, de jól fejezi ki azon bajaink egyikét, melyekben feledzünk, tavaszkodunk — és méltán — az általános elszegényedésről. Szomorú jelenségeit lehet, észlelni antak: a földbirtokos osztály eladósodásában, az iparos osztály munkahiányában, az aristocraţia anyagi meggyengülésében. Sok oka van ennek, melyek fejtegetése nem ide tartozik. De vannak okok, melyek a Hölgyfutár közönségét is érdeklik, mert tőle is erednek. Mert mindnyájunkkal közösek és mégis oly csekélységeknek tűnnek fel, oly alárendelt természetűek, hogy figyelmünket is kikerülhetik, pedig egészen hatalmunkban áll azok megszüntetése és nem is kerül nagy erőfeszítésünkbe, mégis roppant nagy hasznot okoznának az általa nemzetnek. Ha sokat akarnék kívánni, egyszerűen azt mondanám, hagyjunk fel a fényűzéssel és akkor anyagi viszonyainkat tetemesen javítnók. Mert másfél száz millióra megy azon czikkek ára, melyeket tisztán fényűzési czélokra behozunk. Ha a külföldi selyemről, csipkéről, rövidárukról, borokról és szivarokról le tudnánk mondani, 1859-n jan. 6-n 11 óra körül egy közép termetű, élénk barnapiros, leomló fekete hajat s tömör hosszú körszakait viselő, borotvált állu és bajuszu férfi lépett be kerti lakom ajtaján, kisérve egy — úgy látszik — engem s viszonyaimat ismerő helybeli polgártól, ki a belépőnek e szavakat mondá halkan németül: „amott akadályba nem ütközik az és bizton folytathatja üzletét, nem félhet, hogy alapját kiviszik, mint most megtörténnék. Ezzel együtt megszűnnék az agio és ez az államnak 470, a magánosoknak legalább is 80 — 100 millió évi veszteséget okoz. Ezeket az unalmas és nehéz dolgokat csak azért hoztam elő, hogy figyelmeztessem az olvasókat, hogy az az árhatnámság milyen nagy dolgokkal függ össze és az önmegtagadás, illetőleg helyesebb irányú költekezés mily nagy czélokat mozdítna elő. És ez főleg nőinktől függ. Álljanak a nők a hazai ipart pártoló egyesületbe és nagy részben előmozdítják e czélokat, ha megfelelően élnek és cselekesznek. De vannak sokkal kisebb és könnyebben megtagadható dolgok, melyek szintén befolynak az elszegényedésre és amelyek megszüntetése szintén előmozdítaná az említett nagy czélokat. Elharapódzott nálunk: az álékszerek viselése, a nagy uszály hordása, a sok cselédtartás, a vendéglőből élés, a csemegék nagy mérvű fogyasztása, a sörfogyasztás. Csak erre az öt „kis“ költekezésre hívom fel olvasóim figyelmét. Mert ezek igazán az úrhatnámsághoz tartoznak. Az álékszerek, az úgynevezett párisi czikkekért minden krajczár kidobott pénz, belértékük nincs, hamar romlanak, ízlésre viselésük nem mutat, így pár száz ezer forintot lehetne ezek elhagyása által, a biztos elveszéstől megóvni. Az uszályhordás minden ruhánál legalább is egy fél méter fölösleges kelmét követel, ha csak 200 ezer ruhát veszünk fel egy évre, ez 100 ezer méter kelme elpusztulása. Ez legalább is egy fél millió forint elveszése. A cselédtartásban kezdünk józanabbak lenni, de még most is sok helyen van szoba- EGY KIS TÖRTÉNET NEM RÉG MÚLT IDŐKBŐL. Jakab Elektől.