Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-04 / 1. szám

egészen meg volt zavarodva e nagyzáló beszéd­­ felett. — Ne beszélj igy, kedves Mariskám, mert egészen elijeszted szegény férjemet! — mondá Bugárk Pálné. — De mitől se tarts, ismerem szerény ízlésedet s gondolkozásmódodat s nem terjeszkedem túl a szükségeseken. Tisztességes bútorzatot vettem, de nem fényesebbet és drá­gábbat, mint a mostani körülményeink között méltán megillethet bennünket. Bugáik Pál erre sem felelt semmit, mert látatlanul nem ítélhet s nem szereti a meddő feleselgetést. Megnyugtatva azonban épen nem érezte magát. Különösen szeget ütött fejébe az éles hangsúlyozás, a­mivel a felesége a mos­tani körülményeik­­ről beszélt. Hanem hát hall­gatott, mert belátta, hogy, addig, míg szemé­lyesen meg nem győződik, józanul mit sem szólhat. Hanem akarata ellen is elkomolyodott lesz­t, s szerencse, hogy Szilvay úr hazaérke­zett, mert ezáltal minden netaláni kellemetlen szóváltásnak eleje len véve. Szilvay ur világfi, s méltó párja szép fe­leségének. Ruházata divatos, elegáns; modora fesztelen, nagyvilágias; ő maga pedig oly urias kinézésű és magaviseletü férfiú, hogy elébb tartaná az ember valami mágnásnak, vagy va­lami vasutigazgató félének, mint annak, a mi t. i. egyszerű forgalmazónak, a kinek jövedel­me nem több 1500 forintnál. Na de talán magán­vagyona is van, gon­dolta magába Bugáth Pál, a­mint nagy megle­petéssel végig tekintett rajta. — Bugáth Pál úr, kedves Juliskám férje! mutato őt be a szép asszony. — Szervusz Bruder ! — mondá Sziklay úr, megszorítva Bugáth Pál kezét. Örülök, hogy közénk jöttél lakni, s remélem, hogy jó pajtá­sok teendünk. Bugáth úr is kifejezte reménységét, bár e meghitt föllépés felett kissé megütődött. Ha­nem azért melegen f viszonozta a kézszorítást, s a maga részéről is igyekezett beleilleszkedni új barátja fesztelen modorába. Ez annyival könnyebben ment, mert csak­hamar asztalhoz ültek, s étkezés és bor között gyorsabban történik a megbarátkozás. Különösen egy olyan kedves, könyed és megnyerő modorú emberrel, mint új barátja volt. Ez tudott aztán csak beszélni és társa­logni. A komoly Bugáth csak úgy bámult, ám­ult bele, hogy hogyan folyik a szó ajkairól, s mily könnyedén tud egyik tárgyra a másikra átug­rani. Még evés közben is folyvást beszélt, s ha olykor egy kis szünetet tartott, az csak azért történt, hogy a feleségének engedje át a tért, a­ki csak úgy leste, hogy mikor veheti át már ő a szót? A minthogy aztán a legelső kínálko­zó alkalmat mohón is megragadta. Ebéd közben, mely nem volt épen egészen ínyére és megelégedésére ugyan Bugáth Pál­nak, de mit oly czifra tálokból és tányérokról költöttek el, hogy azokat bizony méltó volt megbámulni, már oly mély barátság és meghitt bizalmasság fejlett ki közöttük, mintha már évek óta ismerek volna egymást. Persze, hogy a pohárürizgetés is elég gyor­san folyt. Bugáth Pál váltig szabadkozott ugyan, hogy ő délben nem szokott bort inni, hanem az nem sokat használt. Új barátja kifogyhatlan volt a toasztíro­­zásokban, és mindig talált ürügyet, melyet nem lehetett visszautasítani. Majd megérkezésüket, akarta ünnepelni, majd az új és őrök­ barátságért, majd az asszo­nyokért emelte fel poharát, melyet lehetetlen volt elutasítani, s­őt nem viszonozni. Úgy, hogy mire az asztaltól fölkeltek, mind a házi úr, mind a vendég oly illuminált állapotban voltak, hogy csókolózva esküdtek örök barátságot egy­másnak. — Mi a szándékod Bruder? Hogy üljük meg a mai délutánt? — Hát én bizony azt gondolnám, hogy mindenekelőtt a lakást .... — Ej, lári-lári, ez ugyan rosz gondolat Pál úrtól, vágott közbe a háziasszony. Ráérünk arra még holnap, vagy holnap után is. A mai­nap az első a­mit együtt töltünk, a mulatság­nak legyen szentelve! — Helyes! — kiáltá a házi­gazda!— ez pompás gondolati — Azt sem bánom, ahogy parancsoljátok! mondá Bugáth Pál. — A programmkészítést bizzuk az asszo­nyokra. Nos nagysádi Hova­t parancsolja, hogy vezessük önöket? Bugáthné barátnőjére bízta a választást, mert ő nem ismeri a pesti életet, s igazán mit sem tudna tanácsolni. — Csak bízzátok rám, majd elkészítem én a programmot. Hát először is kimegyünk , ezért még sem előhaladásunkat, sem mivelődé­­sünket meg nem akadályoznék és mégis minden évben annyit takarítnánk meg, illetőleg annyit fordíthatnánk hasznosabb czélokra, a­mennyi minden évben képes lenne földbirtokunk összes adósságát törleszteni. Ez megy 185 millióra.­­ Ezt egy vagy másfél év alatt elérnék, iparosaink­­ adósságát hasonlóan törleszthetnék így 1—2 év alatt és e mellett ezeknek hasznos foglalkozást nyújtanánk. De ez vagy lemondást vagy erőfeszítést igényel, melyet némi részben jogosan sem kö­vetelhetünk azoktól, a­kik anyagilag jól állanak és a mivelődéssel fejlődő ízlésnek megfelelő kelméket és czikkeket akarnak fogyasztani. Azonban azt csak meg lehet várni minden honleánytól és honfitól, hogy ne küldje a kül­földre a pénzt oly czikkekért, melyeket hasonló árban és minőségben belföldön is megtalálhat. És ha csak ezt megteszik, két roppant nagy czélt mozdítanak elő. Először azt, hogy fejlesz­tik hazai iparunkat, mert ezt más országban is nem a kormány vagy védvám, hanem az általa termelt czikkek kelendősége fejleszti, mert ez ad pénzt és hitelt neki és ezek aztán képesítik a tovább haladásra, finomabb czikkek előállítá­sára, nagyobb gépek beszerzésére. A második c­él az, hogy előmozdítják kereskedelmi mérle­günk javulását. Ha fényű­zési fogyasztásunk 73-át nem külföldön, hanem belföldön látnák el, akkor helyreállana az egyensúly kereskedel­mi mérlegünkben — és ez nemcsak 100 millió­nak az országban maradását jelenti, hanem azt is, hogy rendezni lehet a valutát, miről előbb beszélni is alig lehet és a mint helyreállítók az érezpénz forgalmat, csinálhatunk olyan és annyi bankot, a mennyi nekünk tetszik — mert semmi város­ erdőbe, az állatkertbe. Ott ma nagy elő­adás van, s az egész világ ott leend. — A bizony jó lesz ! — mondá Bugáth Pál — a vasút különben is épen itt megy el az ablak előtt. — Vasút? — kiáltá nevetve a szép asz­­szony vasút? hát miért nem omnibuss? Kérlek Ödön, magyarázd meg barátodnak, hogy itt Pes­ten, jó társasághoz tartozó nő nem szokott ora­­nibusan járni. —• Úgy van, mondá a házigazda. Különö­sen oly vagyonos emberek, mint ti vagytok. Bérkocsin fogunk kimenni. — Ott leszünk hét óráig, ekkor bejövünk a színházba, előadás után pedig vacsorára Mi­­halekhez. Oly jó pezsgőt, mint ott, egész Pes­ten nem lehet kapni. Nos, elfogadjátok? — El! — kiáltá Bugáth Pálné, kinek ar­­cza csak úgy ragyogott a boldogságtól. Pálnak sem lehetett nemet mondani, bárba a bérkocsizást, a színházat s a pezsgőzést ma­gában kissé drága mulatságnak s fölösleges köl­tekezésnek találta. De mit sem szólt ellene. Az igazat szólva, nem volt hozzá bátorsága. — Természetesen, vendégeim vagytok,— mondá a házigazda, mintegy kitalálva barátja titkos gondolatait. — De már abba nem egyezem bele, — mondá Bugáth Pál — miattunk ugyan nem ve­red magad költségbe. — Ugyan nem restelled e csekélységet még szóba is hozni! Most én fizetek, máskor te fizetsz. Hisz ez így szokott lenni barátok közt! Na bizony, érdemes is lenne, azért szót vesztegetni. (Folytatása következik.) LEVÉL A SZERKESZTŐHEZ. Tisztelt szerkesztő úr! Megengedi , ha a „Hölgyfutár“ újévi első számában későn bár, de talán még nem elkésett viszhang lesz e levél programmjának egy szavára. Azt olvastam abban, hogy lapja az „urbatnámság“ ellen is lesz in­tézve. E szó lehet etymologice nehézkes, de jól fejezi ki azon bajaink egyikét, melyekben feledzünk, tavaszkodunk — és méltán — az ál­talános elszegényedésről. Szomorú jelenségeit lehet, észlelni ant­ak: a földbirtokos osztály el­adósodásában, az iparos osztály munkahiányában, az aristocraţia anyagi meggyengülésében. Sok oka van ennek, melyek fejtegetése nem ide tartozik. De vannak okok, melyek a Hölgyfutár közönségét is érdeklik, mert tőle is erednek. Mert mindnyájunkkal közösek és mégis oly csekélységeknek tűnnek fel, oly alárendelt ter­mészetűek, hogy figyelmünket is kikerülhetik, pedig egészen hatalmunkban áll azok megszüntetése és nem is kerül nagy erőfe­szítésünkbe, mégis roppant nagy hasznot okoz­nának az által­a nemzetnek. Ha sokat akarnék kívánni, egyszerűen azt mondanám, hagyjunk fel a fényűzéssel és akkor anyagi viszonyainkat tetemesen javítnók. Mert másfél száz millióra megy azon czikkek ára, melyeket tisztán fényű­zési czélokra behozunk. Ha a külföldi selyemről, csipkéről, rövidárukról, borokról és szivarokról le tudnánk mondani, 1859-n jan. 6-n 11 óra körül egy közép termetű, élénk barnapiros, leomló fekete hajat s tömör hosszú körszakait viselő, borotvált állu és bajuszu férfi lépett be kerti lakom ajtaján, kisérve egy — úgy látszik — engem s viszo­nyaimat ismerő helybeli polgártól, ki a belépő­nek e szavakat mondá halkan németül: „amott akadályba nem ütközik az és bizton folytat­hatja üzletét, nem félhet, hogy alapját kiviszik, mint most megtörténnék. Ezzel együtt megszűn­nék az agio és ez az államnak 4­70, a magá­nosoknak legalább is 80 — 100 millió évi vesz­teséget okoz. Ezeket az unalmas és nehéz dolgokat csak azért hoztam elő, hogy figyelmeztessem az ol­vasókat, hogy az az árhatnámság milyen nagy dolgokkal függ össze és az önmegtagadás, ille­tőleg helyesebb irányú költekezés mily nagy czélokat mozdítna elő. És ez főleg nőinktől függ. Álljanak a nők a hazai ipart pártoló egye­sületbe és nagy részben előmozdítják e czélokat, ha megfelelően élnek és cselekesznek. De vannak sokkal kisebb és könnyebben megtagadható dolgok, melyek szintén befolynak az elszegényedésre és a­melyek megszüntetése szintén előmozdítaná az említett nagy czélokat. Elharapódzott nálunk: az álékszerek viselése, a nagy uszály hordása, a sok cseléd­tartás, a ven­déglőből élés, a csemegék nagy mérvű fogyasz­tása, a sörfogyasztás. Csak erre az öt „kis“ költekezésre hívom fel olvasóim figyelmét. Mert ezek igazán az úrhatnámsághoz tartoznak. Az álékszerek, az úgy­nevezett párisi czikkekért minden krajczár kidobott pénz, belértékük nincs, hamar romlanak, ízlésre viselésük nem mutat, így pár száz ezer forintot lehetne ezek elha­gyása által, a biztos elveszéstől megóvni. Az uszályhordás minden ruhánál legalább is egy fél méter fölösleges kelmét követel, ha csak 200 ezer ruhát veszünk fel egy évre, ez 100 ezer méter kelme elpusztulása. Ez lega­lább is egy fél millió forint elveszése. A cselédtartásban kezdünk józanabbak lenni, de még most is sok helyen van szoba- EGY KIS TÖRTÉNET NEM RÉG MÚLT IDŐKBŐL. Jakab Elektől.

Next