Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1877-12-06 / 49. szám
1877. Második évfolyam, 49-ik szám Csütörtök, deczemeber 6. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA : Égés* évre . . 6 frt — kr. Félévre .... 3 .. — „ Évnegyedre . 1 frt 50 kr. FELELŐS SZERKESZTŐ: SZERKESZTŐSÉGI IRODA . | ! LÍCEUMI NYOMDA. | i —- i Nem használható kézira- | I tok nem küldetnek vissza. | §§----------------^ SZÉPIRODALMI HETILAP. K. L /V PL MIKLÓS: DALOK A KANCSÓ MELLŐL. I. Ha én cserfa lettem volna, istenem, bek jó lett volna! Tán az erdőn levágnának Valamikor hordófának. Nem koporsóba tennének, Hogy meglepjenek a férgek, Hanem, lenne nyugodásom: Pinczében a száraz ászkon, Valami jó Czelnabeli Szikrát hányó borral teli .... II. A háború ha úgy menne, Hogy két sereg ülne szembe, Szakadatlan teli pohárral S olyanforma fogadással, Hogy a melyik fél többet bir, Azé lesz a győzelem, bir, Hejl akkor én télen, nyáron Ott küzdenék a csatákon; S mint a csillagok az eget, Úgy boritnák a mellemet, Eddig már az érdemjelek! . . . III. Ha úgy rendelnék az égben, Hogy csak addig tartson éltem, Mig előttem e kancsóból Átszivárog hozzám a bor: Én istenem, én teremtem, Bel keveset élnék akkor! . . . IV. Vékonyan és gyengén nőnek Venyigéi a szőlőnek, mégis félek, utóljára Ezekkel ver meg az isten A leges-legkeserűbben. . . V. Azt mondják: a kinek búja Fájó szivét vérig dúlja, Igyák bort, mert a pohárban Vigasztaló orvosság van. Ugy van! Ha megfájdul nékem Az a kicsi gyengeségem, Hogy felettébb iszom a bort: E feletti bánatomban Én is mindig iszom akkor. . . VI. Mégis szép a józan élet: Szerez vagyont, tisztességet, Bolond is ám, dőre, kába Mind, a ki jár korcsomába. Én se mennék soha bele, De kénytelen vagyok vele. Különben még A korcsmárosok azt hinnék, Hogy haragszom valamiért. ... Jakab Ödön, NIKITA HUSZANÖT RUBELE. — Rajz az orosz népéletből. — H. Gréville után Tussai G. Vlassies Nikita Katalin czárnő uralkodása alatt született, de emlékezete nem ment 1812-n felül. Az orosz párnak általában nem igen van kifejlődve emlékezőtehetsége, hacsak nem hagyja el mezőit, hogy valami kereskedő vállalathoz kezdjen. S valóban miféle emlékek is foglalhatnák el agyát annak, ki egész életében csak azt látja, hogy miként váltja fel a tavasz a telet, aztán ismét újabb tavaszok által követett telet, anélkül, hogy életviszonyaiban valami változás állana be ? Csak két időszak hagyott azon kor embereiben kitörölhetlen emlékeket. Az újabbik 1861 február 19-re az emancipátió új szivet teremtett a régi Oroszország báránybőrös melle alá. A másik a franczia invasio: bármily egyhangú lehetett is a göröngyhöz kötött szolga élete, e két idő emléke örökre megmaradt azokban, kik ezeket átélték. Nikita a smolenski kormányzóság egyik tekintélyes uradalmának szolgája volt. Az ő élete is oly egyhangúan, változatosság nélkül folyt le, mint bármely más póré; megnősült; lett egy fél tuczet gyermeke, kiket csaknem mind elvesztett, s derék testalkata lassanként meghajlott a folytonos munka alatt; szabályszerűen teljesíti az úri robotot, pontosan fizető tartozásait, s alkalmilag nem itta le magát ritkábban, mint más, midőn egyszerre csak kire terjedt a tartományban, hogy a „muzulmánok“ megtámadták Szent Oroszországot. A muzulmánok az idegenek voltak. Bármely idegen lett légyen is, az igazi orosz pár előtt egész a legújabb ideig, sőt főleg a félreesőbb helyeken tán máig is, az idegen: pogány, vagy muzulmán. Ez a Törökországgal folytatott hosszas küzdelmek emléke. A hirlapok nem igen hatoltak be a nagy urak uradalmaiba, a kunyhókba pedig épen nem. S nagy isten, miért is hirlap ott, hol az uraságon és egyház szolgáin kívül senki se tudott olvasni ! Hanem a földhöz való ragaszkodást, s a haza szeretetét nem is könyvből tanulják ám ! Az invasio hírére aki csak fegyvert, kaszát, vagy más egyebet ragadhatott, mind fölkerekedett, s erős lábon várta a pogányt. A hóditók útja nem vezetett a Nikita faluja felé: a nép tehát haragtól ittasan kunyhóiba vonult, s várt. Haj, nem vártak sokáig! Az első hóval az idegen csapatok is távoli hazájuk felé tértek, s az út most nem volt a győző biztos keze utal megjelölve. Míg maga a derék had még a viszontagságok közt is rendet szintelve, a fő uton haladt, addig nem egy csapat tévedt el azon hiszemben, hogy utat rövidít, s ezek közül egy sem találta többé fel ezredét. A pórok nagy csoportban vártak az erdőkben, árkokban, lesben a bokrok mögött, hogy hazájukat tőlük kitelhetőleg védelmezzék; s nem volt többé szükségük arra, hogy megvédjék, hanem hogy megboszulják. Negyven év múlva Nikita elfelejté házasságát, fai születését, de a háborús időből mit se feledett el. — Én ebből a korból való vagyok ! monda tört hangon, s csaknem megvakult szürke szemei üveges fényben csillogtak. A pogányok meg akarták hódítani hazánkat! De szépen elűzték őket ! Először kapákkal, és kaszákkal, később az elhullottak fegyvereivel. Én sohasem láttam lőfegyvert ezelőtt, de hamar megtanultam kezelését. S midőn eltávoztak azok, kik még futhattak, mi eltemettük a többit, a kik itt maradtak. . . Volt fegyver, de menynyi! hát kard, hát táska, hát minden! Teli szekereket raktunk azokból: eladták a városban, s az áron osztozkodtunk. Volt pénzem! igen, volt bizony! Nem is képzeltem, hogy anynyi pénz legyen e földön ! Azt mondják, hogy a roszul szerzett vagyon nem válik az ember előnyére. S Nikita mégis szerencsét tett. Végre is az ellenfél fegyverének, vagy tán vérének ára roszul szerzett pénz volt-e? Csak a gondviselés oldhatná meg e kérdést. Nikita vagyona nem volt valami tekintélyes. Vett két tehenet, árult vajat,s vitte félreeső falucskájába a gombostű, tükör, s más apróság használatát. S addig járt falujából a városig és vissza, míg szerzett egy kis csúzt, egy kis bénulást, s huszonöt ezüst rubelből, vagyis száz frankból álló kerek öszveget. OTP-MELLÉKLET A „MAGYAR POLGÁR" 260-ik SZÁMÁHOZ.