Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-01-08 / 6. szám
Megint jönek, kopogtatnak: „Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kendieket; Szegény édes anyám beteg,“ Feleletet egyik sem ad , Kihörpentik boraikat, Véget vetik a zenének, S haza mennek a legények. Petőfi Sándor. — Minő oszlop az ott a szántóföldek között ? kérde az öreg ur. — A kereszt mellett ülő fonóné : a legalkalmasabb pont, honnan a fővárost egész kiterjedésében szemlélhetni. — Az idő nagyon megbarnitotta — — Meg a horvátok , kik tavai itt táborozván a fülkékben kolompért sütöttek. — Hát az a hosszú fal ott jobbra ? — A császári vadaskert. A fák alul kifehérlő épület a vadászlak. Előtte a nyílt téren mindennap délután az őzeket és szarvasokat etetik. Beljebb az erdőben számos vaddisznók is vannak. Őszkor nagy vadászatok tartatnak itten , mellyekben a császár egész udvarnépével szokott részt venni. A császár szenvedélyesen kedveli a vadászatot, s nem ritkán ő szokta a legtöbb vadat ejteni. — Ah , ah, bámészkodék a tanácsos , s volt elég dolga a látcsőnek. Háttal fordult nekünk; nem tudom, hogy esett, de kezeink, a hölgyé és az enyém, ismét találkoztak, s ismét lehajoltam a szép hölgy kezére, s míg férje a második ,ahot kimondá, már egy tüzes csók pattant el a rózsás hófuvaton. — Van sok szarvas a kertben? kérde a tanácsos. — Számukat nem tudom, de sok felséges darab van köztök. Többnyire tizennégy, tizenhat ágú tülkösek. — Lehetetlen! monda az öreg úr. Bizony nagy gyönyörűség a vadászat. Magam is szeretnék egyszer szarvasvadászatban résztvenni. Nagy kegyetlenség, gondolom , önvére ellen dulongni! — Bárcsak láthatnék egy tizenhatágasat! sopánkodék a tanácsos. A nap lemenőben volt. Élénk színekkel festem a szép hölgynek a vidék bájait, azon búskomoly érzetet, mit a ragyogó égi testnek bucsuzása méla szívben ébreszt, s melly érzés miatt az est sokkal kedvesebb előttem , mint a kelő nap pompás, de hidegen hagyó látványa. Hiszen előre tudom, hogy azon édes remények, mellyek a napnak arany sugarain szivembe szállnak , az órák folytában mind — mind meghiúsulnak , midőn azon kevés jót és örvendetest, mit a jótékony ég e napon számomra kimért, csak annak áldoztával méltányolhatom teljes becse szerint, s rebeghetem értté hálaimámat a fölöttem őrködő örök gondviselésnek! — — És azért dicsérjék mások a fölkelő napot, melly bizonytalan reményeket hoz: én este a teljesült vágyak élvezetében gyönyörködöm , vagy nedves szemekkel állok eltemetett reményeim csendes sírjánál.------— Ön szereti a természetet ? monda a hölgy, midőn a párkányzat szélén mellettem állva, érdekkel figyelt túláradó szivem meleg szavaira. — Oh igen, a természet menhelyet nyújt azon sok természetlenség ellen , melly most mindenütt fölmerül. Avagy ne szökjem e sértett kebellel a természet részvevő ölébe, enyhet és utalmat találni az emberek ellen , kik a természetet tökéletesen megtagadák , s abból, mint rongyos öltönyből örökre kivetkőzni látszanak !!------De indulnunk kellett. — Még egyszer tekintett körül a hölgy a lemenő nap által Bécsi életképek fa- és aranylállakban. (Folytatás.) — Az ott a ,Huszarentempel,‘ mondék , egy magos hegyormon fehérle épületre mutatván. Herceg Lichtenstein hat magyar vitéz emlékére építette, kiket saját életük vesztével az ellenség kezébül megmentették. — A háladásosság szép erény... — Kivált nagy uraknál.. .— És azon hegyek ott a távaiban ? kérdezett a hölgy, délkelet felé mutatván , hol vékony ködfátyol borított hoszszabb hegyláncolatot. — Magyarország hegyei — válaszolok, s kalapomat levéve , lassú elfojtott hangon susogtam: az én kedves , imádott hazám hegyei. — Ön magyar ? kérde meglepetve a hölgy. Férje, mintegy tiz lépésnyire tőlünk, látcsövét a sz. István tornyára irányozá , megtudni, ki lehet é venni, hányat ütött az óra ? — Az vagyok , nagysád, felelék búskomoly , büszke érzettel. — Én igen tisztelem e vitéz nemzetet... — És e szerencsétlen nemzetet, felejté még hozzátenni nagysád. Igen, a magyar szerencsétlen, igen szerencsétlen, mert érző szivvel bir, s buját magába kénytelen fojtani. A nagy természetben tág tért talál — temetőnek, de egyetlen szívet sem , melly vele sírjon. — Ön igazságtalan... avagy nem ismeri a részvétet, melly rokonérzelmüek keblében a magyar nemzet bal sorsa iránt ébred ? — Részvét ? mondok keserű gúnymosollyal, s szemeim bejárták a körvidéket. Hol találom azt ? — Nem lehet látni, mond a tanácsos , s látcsövét boszosan irányozá más tárgyra. Férjem e miatt bizonyosan az órát okozza , pedig a látcső hibás. Jegyzé megjelentő kifejezéssel a hölgy. Oh, mint szerettem volna, ha lágy érzelmeim kifakadni , szemeim könynyezni tudtak volna. Nem , nem lehetet. Kár a sóhajért, melly a légben elhangzik, kár a könynyért, melly a hideg kőtáblákra hull. — Tudja isten, olly elkeseredés fog el néha , hogy emberi érzésemet szégyenlem. Szerencsére, a tanácsos felém fordult s kérdéseivel kezdvén ostromolni, kislelküségemet eloszlatá. Ismét víg, mosolygó képet erőltettem, mint a bohóc, kinek családja otthon éhen hal, s e bukfencekkel kénytelen mulattatni a közönséget.... 27