Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-05-04 / 103. szám
434 — Nekik köszönhetitek az életet, — monda az anya. — Mit ér az élet, ha folytonos munka közt telik, s más éli el a munka gyümölcsét, — szóla ismét, ki először emelt szót. — Haljon meg a dologtalan here! — rázugák ismét. — Haljon meg a dologtalan here ! — utána zsibongá a haragra zudult nemzedék , és kezdék fojtogatni, s kihányni a heréket. Pulya , ki munkához szokatlan. A herék védetten megadták magukat, vagy gyáva futással menték meg életüket. A völgy végén meredek hegy oldalában hatalmas kutyacsalád lakott, mellytől remegtek a vadon nyúlai, és őzei. E kutyacsaládot jól ismerék a megszökött herék , mert, mig a munkás osztály mézet gyűjteni repesett szét, a kutyacsalád titkon, orozva nem egyszer látogatá meg a gazdag méhe fészket , mit a herék hunyt szemmel néztek el. — Hatalmas eb ! — szólt rá egy a szökött herék közöl, — kitől remegnek a rengeteg vadat, kinek csaholására megretten fészkén a madár, pártot ütenek ellenünk a munkások, és halomra ölik társainkat. Ha te nem segítesz, elvész fajunk, s az édes méz bitorlók hatalmába esik. — — Akarjátok ? legyen, — válaszolt az eb, ki az volt ebtársai felett. — Akarjuk. Ments meg minket, és legyen tied a fészek, tied a méz színe , nekünk csak annyit hagyj meg, hogy éhen ne vesszünk, és hogy dologra ne kelljen tenni kezünket, — válaszolá a honhagyottak szónoka. A kutya nem tarta meg szavát, mert ebfogadás vala, hanem felizgatá mézigéretekkel a darázsokat, és rájuk küldé őket a munkás szelíd méhekre , és kezdék azokat öldösni, s méhházaikat rendre kiszíni, míg az eb szikla barlangjából kedvtelve nézte, hogy ugyanazon osztály sorsasi miként ontják egymás vérét a hatalmas szavára. Keseredett jön a tusa. A munkás sereg minden erőt megfeszített. Ő honáért s életéért vívott. A nagy falánkú darázsok egyre hullanak, s végre gyalázatos futásban kelle keresniük menedéket. A győzelem dicsősége nagyobb tettekre hevíté a győzőket, s üzéki a futókat a völgy végéig, hol a rengeteg kezdődött, s hol a hatalmas kutyacsalád rettegtette a vadon nyúlait. Ide menekült a megfutamodott darázs sereg, s az ebek harsogó csaholással akarák visszariasztani az űzőket, de a boszu megvakítá őket, felszállanak az ebur szikla fészkéhez, falánkaikat eregeték kényes bőrébe , s megfutamodott az egész család, mintha fülét vágták volna el. — Hurrah ! miénk a völgy, mienk a bérc ! — orditá a győrök serege, s tikkadtan téré meg köpüjéhez, hogy napi munkáját folytassa , mellyet a tusák dühében elhanyagolt. A felbolygatott köpü mézillata messze terjedt el. A virágok megittasodtak a méz harmat erejétől, és a bokrok levelein mézcsöppek ragyogtak. Minden féreg, melly a földön csúszott, minden madár, melly a fák gályáin helyheztette fészkét, a köpü felé fordult arccal, és édelgett a méz illatán, és dicsérte annak édjét. A méz illata messze elterjedt, megérték azt a vadak is, és megérzé a medve is , mellynek olly kedves étele a méz, és terjedelmes orrlyukait szellőzteté azon táj fele, honnan a langy szellők a méz illatot hordták könnyű szárnyaikon. Elhagyta a medve bérceit, s ólom lábakon sunnyogott a mézillatos táj felé. Rémült arc, kisirt szemek, ráncolt homlok, kétségbeesés, mellyekkel egy hegyoldalán talákozott. A megfutamodott kutyacsaládot, s szétvert darázsokat lankadtan találta ott. — Légy üdvöz bércek hatalmas ura, sötét barlangok nagy fejedelme, légy üdvöz terjedelmes talpú medve! itt e szelidebb éghajlat alatt! Légy üdvöz ! — köszönté őt az eb , ki ur vala a többi ebek felett. — Fogadjátok talpamat! — válaszolt a medve , s talpa hegyével illeté a rémülteket. — Ott a bércen túl, a völgy ölén, — folytatá az eb ur, — él egy méhcsalád gondos anyai ápolás alatt. Fiai megunva a szűk völgyi határt, s megunva a folytonos munkát, mellyel anyjuk terhelé; lerázandó a munka igát, s határait idegen birtokokra terjesztendő, és idején, midőn csöndes álomba szenderülék, megrohanta sziklaváramat, s mérges falánkival kiűzött százados sziklafészkemböl. Kérlek bércek hatalmas ura ! segitsd visszavíni elrablóit jogaimat, és én rabszolgád leendek. — ügy legyen ! — felelt gondolkozás nélkül a medve , és megindult a kutya s darázshaddal a békére nyugodt köpü felé. Keseredett harc kezdődött, még keseredettebb az elsőnél, de a kis falánkok megtörpültek a medve vastag bőrén, vagy megkevereztek bojtos szőrében, s a méhek szétoszolva, vagy csomókban halva meghódolának az erőnek. Kivívott győzelem után a medve letelepedett a gazdag köpü mellé, s izmos talpait a színméz levébe mártogatván, kezdé magát megvendégelni. Az eb könyüs szemekkel nézé a vendégséget, de nem mert szólani. A medve folytatá a vendégséget. — Nem úgy koma! — közbeszólt az eb, nem állhatván a folytonos nyalakodást, — alkunkban nem volt, hogy a köpü mézét mind egy cseppig te fogod kinyalni. — A medve haragos pillanatokat vetett a csaholóra, de nem szólt, hanem tovább nyalta mézes talpait. — Hagyj tehát csak annyit, mivel szám keserűségét, mellyet te okozál, megédesítsem , — igy esdett az eb. — A ki birja, az marja, — jön a válasz. — Ha úgy , — felelt az eb felcsattanva, — határozzon az erő, s én kész vagyok az erő ellen erőt feszíteni, — s kivicsoktá hegyes fogait. Felállt a medve mint valamelly szikla darab, megölelé az ebet, hogy oldalbordái ropogának, és azután földhöz fujtá. — Miért szelitetéd meg velem a méznek édességét, — mondván. — Jaj nekem balgának, — igy nyöszörgött a haldokló eb , — eddig híres volt barátságom, s ha az emberek valamit meg akarának gyalázni, — kutyabarátságnak — nevezek; de most érzem, hogy rútabb és gonoszabb a medvebarátság. A darázsok elpártolának az ebtől, és megrohanák a