Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-05-29 / 122. szám
Budapest, 1850. Előfizethetni Budapesten november 15-étől jövő március végéig 477 hónapra 4 fr. 30 kr., 1850 januártól junius végéig félévre 6 for. Postán küldve november 15- étől jövő junius végéig 70 hónapra 9 fr. 30 kr., 1850 januártól junius végéig fél évre 7 fr. 30 kr., helyben csupán Kozma Vazul nagykereskedésében a nagyhid utcai 671 sz. Takácsy házban , hol egyszersmind gyors közlés végett mindennemű hirdetések is elfogadtatnak , miktől Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Szerda, máj 29. egy háromzor hassábozott sorért négy ezüst krajcár fizetettül. Vidéken minden cs. k. postahivatal elfogadja az előfizetést,és adíjt bérmentesítés nélkül küldi föl, ha a levél borítékán megjegyeztetik, hogy,,hirlap előfizetési díjt“ tartalmaz. ! ! ! Egyesszámok ára egy ezüstgaras. (Megjelenik ünnep- s vasárnapokat kivévén mindennap délután. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth-ház 3-ik emeletben.) 133. Temetőben. Járok csendes temetőben Holtak között mint egy halott... Nem kívánom az életet. Boldog leszek, ha meghalok. Fáraszt még a levegő is, Mintha nehéz vasból volna... Járok némán és sötéten Élet nélkül, árnyék módra ! És irigylem utaimban A lehulló falevelet... Olly örömest lehullanék S elhervadnék , de nem lehet! Sóhajtok a szellő után, Melly e tájról tovább repül, Hogy engemet ki nem ragad A temető fái közül . . . Dicsőségről beszél hozzám Minden kereszt, minden halom S mégis vérzi lelkem e szó , Ha e beszédet hallgatom ! Vérzik lelkem, könyem omlik, Örök bánat szakadt reám... A dicsőség mártíroké S a temető — az én hazám ! Bátor M. Egy telivér angol. (Folytatás.) II. Egyikünknek halni kell. Három negyed volt hátra. Szaladtam, mint kinek sarkában az ellenség, szaladtam, csakhogy ezúttal nem a kis erdő széle felé, hanem egyenesen neki tartottam urambátyám házának, hogy Mari húgomat után utoljára az életben, még egyszer láthassam. Egy óranegyed volt tehát még hátra. Egy óranegyed elég lesz Marimtól elbúcsúzni, egy óranegyed alatt háromszázszor szívom le ajkáról a bucsucsókot, háromszázszor ölelem öt szivemhez s aztán... forever neki a halálnak. Olly eredeti lesz, szép leány forró ölelése alatt föllángolt érzelmeket kissé a halál hideg karjai közt — kihűteni. Mari húgom már messziről meglátott az ablakból, amint feléje rohantam. Benyitom az ajtót. Szivem hangosan dobogott. Lélekzetem visszafojtódott az egymást lázasan s sebesen fölváltó érzelmek között. ,,Mari! édes Marim ! — kiáltam fájdalmasan , — búcsúzni jöttem. Utolsók e percek, miket veled együtt tölthetek. Utószor látsz e pillanatban. Egy félóra még, s aztán lehet hogy egy szebb világba költözöm át. Jer, édes Marim, adj utoljára egy csókot, adj százat, adj ezeret! ahány csókot adsz most, annyi virág fog egykor nőni siromon!“ — Ez kissé ugyan érzékenyen volt mondva, hanem meg is tette ám hatását, mert rá mindjárt úgy omlott a szelíd emlény szemekből a köny és az ajkakról a csók, mint a megeredt zápor eső. Elmondám ekkor röviden, milly vésznek, milly dicsőségnek és milly nemes halálnak nézek én most szemébe. Elmondom, hogy mindezt egyedül értté teszem: ha meghalok, isten neki, szerelmemért áldozom föl magamat; de ha győzök... oh ha győzök , akkor nem adom boldogságomat a paradicsom ... —“ Az óra hatot ütött. Hideg borzadás futott át. Nem a halál félelme volt az. Jelentéktelen, hirtelen átfutó borzadás, melly mindnyájunk előtt ismert, midőn előre látható, rendkívüli események küszöbére lépünk. Gyorsan távozom a kedves helyről. Az ablakon át kisirt szemekkel néze utánam Mari, s sokáig lobogtatá felém fehér kendőjét: fehér kendő a szerelem zászlója. Tovább siettem, s néhány perc múlva célnál valók. A kis erdő szélén még nem találtam egy lelket is. Bizonyosan korán jöttem, s vagy az órám siet, vagy az angol késett el,s gondolám, s leheveredtem a virágos fűre. Fölnyergelém ekkor gondolatparipámat s hagyom azt keresztül kasul nyargalni a múlt emlékein, s a bizonytalan jövő reményzöld mezején. Eltelt ezalatt, utána másik öt perc, nem jött senki. Az idő lassanként e fogytával, úgy érzem, mintha lassanként szinte