Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-08-05 / 31. szám

vöknek, többet iddogálván, mintsem szüksé­ges volt szomjúságuk eloltására. Alig akartak fölhagyni az írással. Ha a postamester őket vacsorára és hálásra nem marasztja, bizony eszökbe sem jut, hogy már besötétedett. Az én uram bátyám mindazáltal, azon gyanúpörrel élvén, hogy a postamester ittasnak hiszi őt, s hogy nem bir e szerint haza menni, többé nem volt visszatartható. — Uram öcsém talán azt hiszi, hogy én oda vagyok. . . . Csalatkozik .... a ki lelke ! még elég egyenesen tudok én járni.... igy ni ... . egy kettő . . . egy kettő . . . egy kettő . . . szólott, és, miután nemzetőr is volt uram bátyám , el­kezdett a szobában katoná­san föl s alá sétálni. — Mit mond, uram ö­­csém, hát nem egyenes járás ez? A postamester mentegette magát, de mind hiában. Az én uram bátyám elbúcsúzott, és Bori Mihály urammal hazafelé vette útját. A hold nem világított, az est igen sötét vola. Az én uram bátyám kérte Bori Mihály barátját, kit igen részegnek hitt, hogy kar­jára támaszkodjék, mert különben könnyen eleshetik; de Bori Mihály uram meg az én uram bátyámat hitte rendkívül részegnek, s karját nem fogadta el. E miatt csaknem ösz­­szekaptak, de a józanabb Bori Mihály uram megszökött végre oldala mellől, s más irány­ban folytatván útját, elejét vette a kitörhető haragnak. A mezővároska és a falu között, hová tartanak, rétek vannak. Az én uram bátyám addig minden legkisebb akadály nélkül elért, de itt egyszerre megbotlott valamiben és or­rára bukott. — A ki lelke van, nem megmondtam , Miska, hogy rám támaszkodjál ? ! Itt van ni! Most elestél, és én is orromra buktam miattad. Ezen kifakadás után az én uram bátyám fölvánszorgott és tovább akart menni. De nem .... még­sem .... Nem hagyom itt­ tűnődők magában, s visszafordulván, lehaj­­lott és ekép szóla : — Miska te, ne nyöszörögj, hanem kelj föl. Későn van, menjünk haza. Mit mondaná­nak , ha itt viradnál föl. . . . Kelj föl hát__ Ne hirtelenkedjél. ... A ki lelke, majd ha­nyatt eszem hirtelen fölugrásod miatt .... az meg az én lábam volt. . . Istenem, mennyire oda vagy! Hát ez minő madzag itt ? . . . Ta­lán csak. ... Az Hiedelem t­lt uram bátyám gondolatát kifejeznem, noha jól tudom, hogy a fölizgatott s ki nem elégített kíváncsiság miatt, a nők sokkal inkább szoktak neheztel­ni , mint magáért az Hiedelem megsértéséért. ... Én vétkem! Ennyi beszédre barátja — kénytelenek vagyunk annak tartani, miután az én uram bátyám annak tartja, s a sötétség miatt sem­mit nem láthatni — csak nyöszörgéssel felelt, és uram bátyám lépteit engedelmesen követte. Minden további baj nélkül beértek a faluba. Bori Mihály lakása előtt megállott az én uram bátyám. Mihályné asszonyt kikiál­totta s kérte, hogy barátját vezesse a szobába... — Mit? szobába vezessem? kérdé ne­heztelve . Ennek istálóban a helye. — Talán azért, mert részeg? ... Ne legyen komám asszony olly kemény szivü.... inkább sajnálnia kellene. . . . — Komám uram beteheti a szobájába, maga lássa, de az én szobámba csakugyan nem jön. — Sárikának sokkal jobb szive van. Jer, menjünk hozzám, szegény barátom, ott nem vetnek ki az istáléba! szólott, és barát­ját tovább vezette a házához. — Sárika, monda ott uram bátyám, vendéget is hoztam, nyittass számára szobát. — Hová gondolsz? Vendégednek az is­táléban is jó helye lesz. — Ej­ej, édes Sárikám, te is csak ir­galmatlan vagy, tedd oda, hová akarod, mert én már tovább nem vezethetem, de le­gyen rá gondotok. — Lesz, persze hogy lesz rá gond, légy nyugott. És a cselédekre kiáltott, hogy vezessék el uram bátyám barátját az istá­léba. . . . Az én uram bátyám székre dőlt, és ü­­lőhelyében elalott volna, ha Sárikája le nem vetkőzted és ágyba nem fekteti. *­­ * * Másnap reggel jókor a postakocsis alá­zatos ábrázattal jelent meg uram bátyám szí­ne előtt, s szépen kérte , hogy lovát, mely­­lyet maga hajtott be a rétről, adja ki. Sírva panaszkodott szegény postalegény, hogy gaz­dája jól elverte, mert még múlt éjjel kellett volna egy sürgönyt tovább szállitnia. Elmon­dotta , hogy a köteléket már föl is tette a ló­­fejére, azon szándékkal, hogy haza vezeti; de rész társai elcsalták burgonyát sütni, s az alatt lova elszökött, mint hitte, uram bátyám rétjére.......... Uram bátyám ezen beszédből, noha elég világos vala, szót sem értett. — Én a te lovadról semmit sem tudok. Szólott csodálkozva.......... Épen e szék után lépett be hozzá ma­ga a postamester is. — Az ördögben, dehogy nem tud . . . hiszen Bori Mihály bátyámnál beszélik, hogy szobát kért számára. Uram bátyám, köszö­nöm, hogy ennyi szívességgel viseltetik hoz­zám és lovam iránt.......... ...A ki lelke! uram öcsém félre be­szél Sárika épen jókor lépett be, hogy a kitörendő zivatart meggátolja. — Igen, igen, sacikám, te hajtottad be a postamester úr lovát. — A ki lelke, te is ellenem fordulsz! Hol van Miska barátom ? Ide kell hím­ sza­porán, majd megmondja az, hogy nem őt ve­­zetttem­­ ide. . . . — Kedves férjem, tévedésben vagy. Nem Bori Mihály uram jött veled, mondom, hogy a postamester úr lovát vezetted ide. — A ki lelke! szólott, és rögtön ismét elhallgatott az én uram bátyám; de még egyet gondolván újra a postakocsishoz fordult és igy szólt: — Fiú, vezesd haza lovadat, s más­kor nagyobb gondod legyen rája, nehogy is­mét valami becsületes ember útjába feküd­jék. . . . Sötétben a fehér tehén is feketének látszik, úgy , uram öcsém ? Sárika, a posta­mester ur ma nálunk lesz ebéden. Azt a kor­hely Miskát is meg kell hini. Hanem uram öcsém, aztán köztünk maradjon ám minden. Ezután másra fordítá uram bátyám a beszédet, és nekem nincs egyéb mondani­va­lóm , mint az, hogy ha uram bátyámnak ezen kalandja az olvasó közönség tetszésével di­­csérhetik, még más nem kevésbé érdekes ka­landjaival is szolgálhatok. *) B...s P. 122 Nagy szivemben a fájdalom. Nagy szivemben a fájdalom, Mi bajom ? magam sem tudom ; Csak azt tudom , ha rád nézek Mindjárt könnyebbséget érzek..... Mintha csak azt óhajtanám, Bárcsak te is pillantnál rám — S ha bele­nézesz szemembe , Mintha kést ütnél szivembe. Hányszor mondom : megszólítom, És már a szám is kinyitom; De mire kéne kezdenem Elakad a lélekzetem. — Ha nem látlak , majd meghalok, S hozzád elel is indulok — S mire a küszöbhöz jutok — Elszédültem, megfordulok... Ne is lássalak hát soha, Bár ne is láttalak volna,... Mért nem hőbb kalapom széle, Húzhatnám jobban szememre. Vége, vége jó kedvemnek, Mint ősszel virág éltének ... Lent hordozom a fejemet, Mintha érezném vesztemet. Szombathely. Az életből. Gazdagságban, fény, s pompa közt Mellyeket címek, s rang hozott, Keleti növény illatok S kényelmekben virágozott. Katona lármák, kockazaj, Pipafüst, szeny, bor, rosz zene, Penészes rút falak között Hervadt el a kedves Jene­ ,Heines-től. Igen te vagy ideálom, Ezt többször mondom, és mondom, Csók s esküvel erősitém ... De ma igen sok a dolgom. Jer hónap három s négy között, Hozzád milly­em tudok lenni, Újólag bebizonyítom — S aztán együtt fogunk enni. ,Heines-től. Jó a tavasz ajándékkal, Vigadni és muzsikálni. A menyasszony, s vőlegénynek Tisztelkedni, gratulálni. *) Méltóztassék ön ezen ígéretét mielőbb teljesíteni. Sz­e­r­k.

Next