Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-08-05 / 31. szám
vöknek, többet iddogálván, mintsem szükséges volt szomjúságuk eloltására. Alig akartak fölhagyni az írással. Ha a postamester őket vacsorára és hálásra nem marasztja, bizony eszökbe sem jut, hogy már besötétedett. Az én uram bátyám mindazáltal, azon gyanúpörrel élvén, hogy a postamester ittasnak hiszi őt, s hogy nem bir e szerint haza menni, többé nem volt visszatartható. — Uram öcsém talán azt hiszi, hogy én oda vagyok. . . . Csalatkozik .... a ki lelke ! még elég egyenesen tudok én járni.... igy ni ... . egy kettő . . . egy kettő . . . egy kettő . . . szólott, és, miután nemzetőr is volt uram bátyám , elkezdett a szobában katonásan föl s alá sétálni. — Mit mond, uram öcsém, hát nem egyenes járás ez? A postamester mentegette magát, de mind hiában. Az én uram bátyám elbúcsúzott, és Bori Mihály urammal hazafelé vette útját. A hold nem világított, az est igen sötét vola. Az én uram bátyám kérte Bori Mihály barátját, kit igen részegnek hitt, hogy karjára támaszkodjék, mert különben könnyen eleshetik; de Bori Mihály uram meg az én uram bátyámat hitte rendkívül részegnek, s karját nem fogadta el. E miatt csaknem öszszekaptak, de a józanabb Bori Mihály uram megszökött végre oldala mellől, s más irányban folytatván útját, elejét vette a kitörhető haragnak. A mezővároska és a falu között, hová tartanak, rétek vannak. Az én uram bátyám addig minden legkisebb akadály nélkül elért, de itt egyszerre megbotlott valamiben és orrára bukott. — A ki lelke van, nem megmondtam , Miska, hogy rám támaszkodjál ? ! Itt van ni! Most elestél, és én is orromra buktam miattad. Ezen kifakadás után az én uram bátyám fölvánszorgott és tovább akart menni. De nem .... mégsem .... Nem hagyom itt tűnődők magában, s visszafordulván, lehajlott és ekép szóla : — Miska te, ne nyöszörögj, hanem kelj föl. Későn van, menjünk haza. Mit mondanának , ha itt viradnál föl. . . . Kelj föl hát__ Ne hirtelenkedjél. ... A ki lelke, majd hanyatt eszem hirtelen fölugrásod miatt .... az meg az én lábam volt. . . Istenem, mennyire oda vagy! Hát ez minő madzag itt ? . . . Talán csak. ... Az Hiedelem tlt uram bátyám gondolatát kifejeznem, noha jól tudom, hogy a fölizgatott s ki nem elégített kíváncsiság miatt, a nők sokkal inkább szoktak neheztelni , mint magáért az Hiedelem megsértéséért. ... Én vétkem! Ennyi beszédre barátja — kénytelenek vagyunk annak tartani, miután az én uram bátyám annak tartja, s a sötétség miatt semmit nem láthatni — csak nyöszörgéssel felelt, és uram bátyám lépteit engedelmesen követte. Minden további baj nélkül beértek a faluba. Bori Mihály lakása előtt megállott az én uram bátyám. Mihályné asszonyt kikiáltotta s kérte, hogy barátját vezesse a szobába... — Mit? szobába vezessem? kérdé neheztelve . Ennek istálóban a helye. — Talán azért, mert részeg? ... Ne legyen komám asszony olly kemény szivü.... inkább sajnálnia kellene. . . . — Komám uram beteheti a szobájába, maga lássa, de az én szobámba csakugyan nem jön. — Sárikának sokkal jobb szive van. Jer, menjünk hozzám, szegény barátom, ott nem vetnek ki az istáléba! szólott, és barátját tovább vezette a házához. — Sárika, monda ott uram bátyám, vendéget is hoztam, nyittass számára szobát. — Hová gondolsz? Vendégednek az istáléban is jó helye lesz. — Ejej, édes Sárikám, te is csak irgalmatlan vagy, tedd oda, hová akarod, mert én már tovább nem vezethetem, de legyen rá gondotok. — Lesz, persze hogy lesz rá gond, légy nyugott. És a cselédekre kiáltott, hogy vezessék el uram bátyám barátját az istáléba. . . . Az én uram bátyám székre dőlt, és ülőhelyében elalott volna, ha Sárikája le nem vetkőzted és ágyba nem fekteti. * * * Másnap reggel jókor a postakocsis alázatos ábrázattal jelent meg uram bátyám színe előtt, s szépen kérte , hogy lovát, melylyet maga hajtott be a rétről, adja ki. Sírva panaszkodott szegény postalegény, hogy gazdája jól elverte, mert még múlt éjjel kellett volna egy sürgönyt tovább szállitnia. Elmondotta , hogy a köteléket már föl is tette a lófejére, azon szándékkal, hogy haza vezeti; de rész társai elcsalták burgonyát sütni, s az alatt lova elszökött, mint hitte, uram bátyám rétjére.......... Uram bátyám ezen beszédből, noha elég világos vala, szót sem értett. — Én a te lovadról semmit sem tudok. Szólott csodálkozva.......... Épen e szék után lépett be hozzá maga a postamester is. — Az ördögben, dehogy nem tud . . . hiszen Bori Mihály bátyámnál beszélik, hogy szobát kért számára. Uram bátyám, köszönöm, hogy ennyi szívességgel viseltetik hozzám és lovam iránt.......... ...A ki lelke! uram öcsém félre beszél Sárika épen jókor lépett be, hogy a kitörendő zivatart meggátolja. — Igen, igen, sacikám, te hajtottad be a postamester úr lovát. — A ki lelke, te is ellenem fordulsz! Hol van Miska barátom ? Ide kell hím szaporán, majd megmondja az, hogy nem őt vezetttem ide. . . . — Kedves férjem, tévedésben vagy. Nem Bori Mihály uram jött veled, mondom, hogy a postamester úr lovát vezetted ide. — A ki lelke! szólott, és rögtön ismét elhallgatott az én uram bátyám; de még egyet gondolván újra a postakocsishoz fordult és igy szólt: — Fiú, vezesd haza lovadat, s máskor nagyobb gondod legyen rája, nehogy ismét valami becsületes ember útjába feküdjék. . . . Sötétben a fehér tehén is feketének látszik, úgy , uram öcsém ? Sárika, a postamester ur ma nálunk lesz ebéden. Azt a korhely Miskát is meg kell hini. Hanem uram öcsém, aztán köztünk maradjon ám minden. Ezután másra fordítá uram bátyám a beszédet, és nekem nincs egyéb mondanivalóm , mint az, hogy ha uram bátyámnak ezen kalandja az olvasó közönség tetszésével dicsérhetik, még más nem kevésbé érdekes kalandjaival is szolgálhatok. *) B...s P. 122 Nagy szivemben a fájdalom. Nagy szivemben a fájdalom, Mi bajom ? magam sem tudom ; Csak azt tudom , ha rád nézek Mindjárt könnyebbséget érzek..... Mintha csak azt óhajtanám, Bárcsak te is pillantnál rám — S ha belenézesz szemembe , Mintha kést ütnél szivembe. Hányszor mondom : megszólítom, És már a szám is kinyitom; De mire kéne kezdenem Elakad a lélekzetem. — Ha nem látlak , majd meghalok, S hozzád elel is indulok — S mire a küszöbhöz jutok — Elszédültem, megfordulok... Ne is lássalak hát soha, Bár ne is láttalak volna,... Mért nem hőbb kalapom széle, Húzhatnám jobban szememre. Vége, vége jó kedvemnek, Mint ősszel virág éltének ... Lent hordozom a fejemet, Mintha érezném vesztemet. Szombathely. Az életből. Gazdagságban, fény, s pompa közt Mellyeket címek, s rang hozott, Keleti növény illatok S kényelmekben virágozott. Katona lármák, kockazaj, Pipafüst, szeny, bor, rosz zene, Penészes rút falak között Hervadt el a kedves Jene ,Heines-től. Igen te vagy ideálom, Ezt többször mondom, és mondom, Csók s esküvel erősitém ... De ma igen sok a dolgom. Jer hónap három s négy között, Hozzád millyem tudok lenni, Újólag bebizonyítom — S aztán együtt fogunk enni. ,Heines-től. Jó a tavasz ajándékkal, Vigadni és muzsikálni. A menyasszony, s vőlegénynek Tisztelkedni, gratulálni. *) Méltóztassék ön ezen ígéretét mielőbb teljesíteni. Szerk.