Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-12-04 / 130. szám
— Ejej! hát festesz vagy ? mint Dániel polgártárs! ? — Te mondád! — Tudsz rajzolni római hazafiakat egész meztelenségben, mint Dániel fest ? — Én egészen felöltözve rajzolom őket! monda Hoffmann. — Az nem annyira szép! — Amint vesszük! — viszonza Hoffmann rendíthetlen hidegvérűséggel. — Rajzold le az én arcképemet! monda az osztálynak egész bámulattal. — Szívesen! Hoffmann egy darab szenet von a kályhából , eloltá némileg izzó végét s azzal a mészszel fehérített falra a legrutabb arcok egyikét lerajzoló , mellyek a müvelt világ fővárosát meggyalázták valaha. A szőrme-sapka és rókafark, a fecsegő száj, a kurta szárú pipa, a hátraálló ajak olly szerencsésen fogattak fel általa, hogy az egész őrségi szoba kérte a fiatal embert: szíveskednek lerajzolni arcképeiket. Hoffmann szívesen engede a kérelemnek s egész sorzatát festé falra az olly jól talált arcképeknek, habár kevésbbé uriasan nézének is ki, mint az éjjeli erkerülés polgártársai Rembrandt föstvényében. Jó kedvük kerekedvén a hazafiaknak, szó sem vala többé a gyanakodásról. A német , párisivá naturalisáltatott, tiszteleti sörrel kinálák meg, s ő kikére magának, hogy mint jó gondolkozásu fickó burgundit fizethessen , mit ez urak szívesen elfogadónak. E pillantatban egy polgártárs, ki ravaszabb volt a többinél, vastag orrát az útlevélkönyvbe üté s bal szemével hunyorgatva monda Hoffmannak: — Vallj meg nekünk valamit, német polgártárs! — Ugyan mit, vén nemzetség ? — Valld be küldetésed célját. — Hiszen már mondottam : politika és festészet. — Nem , nem más valami lesz az ! — Becsületszavamra , polgártárs ! — Látod, hogy mi nem vádlunk téged, te tetszel nekünk, s mi pártfogolni fogunk téged. Azonban itt két küldötte van jelen a Cordelier-klubnak, kettő a Jakobinusokénak. Én a testvérek és barátokhoz tartozom! Válaszd magadnak azon klubot, mellynek hűséget akarsz eskünni! — Micsoda hűséget? kérdé Hoffmann , meglepetve. — Oh! csak ne tettesd magad! olly szép dolog az, hogy mindenütt büszke lehetsz arra , ahol csak megfordulsz! — Valóban, polgártárs! megszégyenítesz! magyarázd ki magad ! — íme nézd és ítélj, jártas vagyok ő a kitalálásban, monda a hazafi. S felütvén az útilevélkönyvet, egy oldalra mutat a vastag ujjával, hol Straszburg rovat alatt következő sorok állának : — Hoffmann utazó, Mannheimból jő, Straszburgban egy ládát adott fel következő fölirattal: O. P. — Az igaz monda Hoffmann. — Nos tehát mi foglaltatik a ládában? — Nyilatkozványomat beadtam a vámhivatalnak Straszburgban! — No csak lássátok, polgártársak ! mit hoz nekünk e kis lókötő! Emlékeztek még az auxerrei hazafiak ajándékára ? — Igen! — monda egyik közölök — az egy láda szalonna volt! — Mi végre ? — A guillotine kenegetésére ! hangzók több saját hangjában gyönyörködő torokból. — Nos ? — monda Hoffmann némileg elhalványodva — mi összeköttetésben lehet hát az én ládám az auxerrei hazafiak ládájával? — Olvasd! — monda a párisi hazafi, utilevelét mutatván neki: művészet és szalonna *) végett utazik! Hiszen meg van írva! — Oh köztársaság ! felfohászkodék Hoffmann magában. — Valld meg tehát, fiatal szabadságbarát — monda neki védelmezője. — Az annyi volna, mint olly gondolattal dicsekednem, melly eszem ágában sem volt — viszonzá Hoffmann. — Pedig én nem szeretem a hamis dicsőséget. A láda, mellyet Straszburgban adtam fel s melly tengelyen fog szállitatni utánam, nem foglal egyebet magába, mint egy hegedűt, festékládikát s néhány összegöngyölt vászondarabot! E szavak nagy mértékben csökkenték a figyelmet, mellyben Hoffmann imént részesült a hazafiak részéről. Irományait visszaadák s borát elfogyaszták; de nem tekinték többé benne a lealacsonyított népek szabaditóját. Sőt e hazafiak egyike megjegyzé : — Nagyon hasonlít Saint-Just-hez. De Saint-Justet jobban szeretem. Hoffmann álmodozásiba merüle , melylyeket a kályha, dohány és burgundi csak hevitének. Darab ideig hallgató. Aztán hirtelen fölemelvén fejét, monda: — Tehát sokat nyaktilóznak e itten? — Megjárja ! megjárja ! ámbár Brissotin óta mérsékeltebben megy, azonban még folyvást napirenden van. — Ugyan nem tudnák önök megmondani, barátim! hol kaphatnék valamelly jó éjjeli szállást? — Hát mindenütt. — De hogy mindent láthassak? — Akkor a virágparton fogadj szállást magadnak! — Jól van ! — Tudod , merre kell menni a virágpart felé ? — Nem! De a szó nekem tetszik! már a virágparton érzem beszállásolva magamat! Mikép jut oda az ember? — Tehát egyenesen végig megysz a pokol utcán! s a virágpartra érsz. — Hol part van, ott viz is szokott lenni, nemde ? kérdé Hoffmann. — Úgy van! *) Eredetiben itt lefordithatlan szójáték fordul elő. Hoffmann utilevelében t. i. az áll, hogy ő „pour la politique et pour l’art“ (politika és művészet végett) utazik. A helyesíráshoz nem értő hazafi az utóbbit igy olvasó : „pour lard“ (szalonnáért v. szalonna végett), innen ered a félreértés. A ford. jegyzete: — A viz pedig a Szajna ? — Igen, a Szajna! — E szerint a virágpart a Szajna közelében van ? — Hiszen te jobban ismered Parist, mint jómagam, német polgártárs ! — Köszönöm ! Isten velünk ! most hát mehetek ? — Csak egy kis formalitást kell még teljesítened. — Szólj! — A rendőrbiztoshoz kell menned, s ott lakhatási jegyet váltasz számodra. — Értem , isten velünk ! — Megállj csak! a rendőrbiztostól kapandó lakhatási jegygyel a rendőrségi hivatalba fogsz menni! — Értem! — S beadod lakhelyed ismertetését. — Szép ! Aztán minden bajon túl esem? — Nem, nem! Még az osztálynak kell bemutatnod magadat. — Mi végre? — Hogy kimutassad élhetési értékedet vagy keresetmódodat. — Azt mind megteszem; de hát aztán senki sem háborgat? — Ezután még hazafias ajándékokat kell osztanod. — Szívesen! — Aztán gyűlölséget kell esküdnöd a francia és idegen zsarnokok ellen is. — Teljes szivemből! Nagyon köszönöm e fontos utasításokat. — Aztán ne feledd olvasható betűkkel fölírni kereszt- és vezetéknevedet lakásod ajtajára. — Azt is megteszem. — Eredj polgártárs ! te genirozasz bennünket ! Minthogy a palackok már ekkor kiürültek. — Isten veletek, polgártársak! s nagyon köszönöm barátságtokat. S Hoffmann eltávozék pipája társaságában, melly most jobban füstölgött, mint valaha. — S illy módon tartá a bemenetelt a köztársasági Franciaország fővárosába. A virágpart emlitése sajátos varázserővel hatott reá. Hoffmann már előre kisded szobában képzelé magát, mellynek erkélye azon csodateljes virágpartra tekinte. Egészen feledé, hogy december havában az egész természet halotti gyászlepelbe öltözék. A virágok képzeletében felvirágzani látszanak ajkai bodor füstje alatt; az éj dacára is csak a napot látó, az előváros kloakáinak dacára is csak a jázmin és rózsa illatát érezé. Pontban kilenckor a virágpartra érkezők, melly egészen zordon és rideg vala, milylyenek a folyamterek és partok éjszak felé szoktak lenni. Egyébiránt e ridegség azon estve mogorvább és zordonabb vala mint máskor. Hoffmann éhesebb és kifázottabb vala, hogy soim ut közben bölcselkedjék. A folyamparton azonban egy vendéglő sem találtaték. Körül tekintvén magát, szemei a de la Barillerie-utca egyik szögleténél egy idomtalan vörös lámpát pillantanak meg, mellynek 526