Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-07-26 / 23. szám
s\s\r^s\s\ Megjelenik, ünnep* s vasárnapot kivévén, mindennap délután! divatképek ^ s egyéb műmellék- ízletekkel.fflUOFHTftR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Magy Ignác. Szerkesztőségi szállás: * hatvani utcai Horváth' ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok utasitandók. • Budapest, 1850. 23. Péntek, julius 26. Boldog csere. Egy lányka járt vidámon Csevegve a mezőn ,Mi hús lesz a bokorban Ott fönn a hegytetőn! Szőlőt é s a hegytetőre Vígan dalolva jött; Én ültem a bokorban, S a lány megütközött. Ijedve megfutamlott Miként a gondolat, A mellyről írni kezdtem A hűvös árny alatt. Mig hasztalan tűnődtem A gondolat fölött, — Ez nem — de a leányka Mosolygva visszajött. És kérdje bárki tőlem : Kék szem — hattyúkebel, A legszebb eszmeképet Vájjon nem éri fel ? ! B e r e c K. B 0SZÚ. (Folytatás) Avagy lehet , ez máskép ? — Bármilly gyötrelmes emlékei legyenek is egy ifjúnak, tegyétek őt egy egészséges gondolkozásu férfiú , s egy ki- de nem elművelt hölgy mellé, s ha ezeknek társaságában lelke keserveiről , csalódásairól nem is fog egészen megfeledkezni , de bizonyára mégis lesznek idők , mellyekben egy-egy nyugodt mosolyt fogtak látni ajkai körül lebegni. E férfiút s e hölgyet nagybátyjában s Irmában találá fel Várai Arthur. — Irma, noha csak tizenhét éves volt még, nemcsak minden női munkákban volt kellőleg kiképezve, fogékony lelkének bánunk szép irodalma sem volt egészen ismeretlen föld, azon felül zongorázott is, miért társaságában nem egy kellemes érát töltött el Arthur. — Majd Irma dolgozó asztala mellett találjuk őket, hol ennek kezei valami női munkával foglalkoznak, az ifjú pedig egyik vagy másik jelesebb irónk műveit olvassa fel; máskor ismét a zongora mellett látjuk őket, mellynek kíséreténél az ifjú leány olly kedvesen, olly érzettel éneklé nemzeti dalainkat. Változatosság kedvéért nem ritkán négy kézre játszottak el valami művészdarabot. Az öreg úr pedig valódi benső örömmel szemlélé és hallgatá őket. És valóban szép látvány is volt a halvány ifjú mellett e barna leány, kinek egész valóján az ártatlanság félreismerhetlen typusa áradott el. E szép magas homlok természeti derültségében hasonlított a felhőtlen éghez, mellyel tökélyes üszhangzásban állottak az élénk játéku fekete szemek , a finomul hajtott orr, s a mosolyra termett pici ajkak, és az egész arc, mellynek szine tejjel együtt egészséges fris vér. Játékát olly kedves, olly nyugodt mosolylyal kisérte , mintha csak tudta volna, hogy pici keze rózsa ujjai arra teremtsék, hogy lélekhez szóló melódiákat varázsoljanak elő e holt műszer segítségével a hangok országából. Azonban ne gondolják szép olvasónőink, hogy örökké csak zenével s olvasással foglalkozott igénytelen beszélyünk eddigi személyzete. Nem hiányzottak a séták, kirándulások, s látogatások sem , melly utóbbiakban Arthur eleinte nem igen akart ugyan részt venni, de ha aztán a kedves leány így szólt hozzá: „Ha én te volnék, elkísérném húgomat, ellenszegülni nem volt ereje. így telt el két hónap, midőn egyelőre nem látható véletlen egészen új irányt adott Arthur életének. Egy szép nyári estén kedve kerekedett az öreg urnákban a kertben estelizni. Noha ő soha sem tartozott a szomorúak közé, de mégis olly jó kedve, mint ma, ritkán volt. Beszéde, mintha csak gyűjteménye lett volna a keresetlen, s ugyan azért legegészségesebb élceknek. Végre insurgens korára keltté a sort; az erreli beszédbe aztán annyira elmerült, hogy alig tudta végét találni. Egyszer csak igy szólt: — Es lánchordtál! ránk ésféledik az idő; aztán meg, én teljes életemben sem voltam fázós gyerek, de most, becsületemre mondom----------brrr--------menjünk aludni. Ők bementek, de Simon Mátéra nézve ez már késő volt, ő meghitte magát. Másnap reggel roszul érze magát, délután lefeküdt, s mint közönségesen azon emberek, kik soha sem voltak betegek, el sem hagyá az ágyat többé, hanem egy hét múlva meghalt. — Mintegy félórával halála előtt, gyengéden kéré Irmát, hogy távozzék a szobából, s így szólt a magánál tartott Arthurhoz : Édes öcsém! érzem, hogy megszámlálvák perceim, úgy szólok hát hozzád, mint férfi férfihoz. — Irmám, ez ártatlan gyermek olly gyengéd szeretettel ragaszkodik hozzád, s én ezt valódi benső, valódi atyai örömmel néztem. Láttad , most milly bús, milly kisirt szemekkel hagyá el ágyamat ? Neki előérzete van, hogy rövid idő nyitva elveszti atyját, ki egyedüli támasza volt eddig s méltán búsul, mert nincs szánandóbb lény a nagy világon, mint egy magára hagyott nő. — Látod, én darab időtől fogva úgy örvendettem a gondolatnak, hogy szegény gyermekem benned fogja egykor feltalálni atyját, támaszát, mindenét. Mondd meg őszintén, Arthur, csalódtam e számításomban ? — Valóban bátyám, ez meglepő reám nézve, erre nem voltam elkészülve. Múltam.... — Ne beszéljünk múltadról, soha nem kérdeztem, soha nem kerestem azt. Ne vedd rosz néven édes öcsém, hogy ilyenről beszélek veled talán már halálom óráján. Irma téged forrón szeret, csak benned látja boldogságát központosulva, mint ezt nekem bevallá, mert előttem még soha sem voltak titkai. Más körülmények közt bevártam volna a viszony kifejlését, de most szólni késztetett az atyai szív. Néhány percnyi szünet követé az öregnek e szavait, mellyek annál élénkebben hatottak Arthurra, minthogy olly gondolatot keltenek fel lelkében, mellyet eddig nem ismert. Bátyja kezét a magáéban tartva, darabig maga elé bámult, most rögtön élénkebb színezetet nyert arca, s ő igy szólt: — Bátyám! jutott ő már valaha valakinek eszébe értéktelennek mondani az acélt, mivel az nem olly hajlékony mint a vas ? — Furcsa kérdés, de én úgy hiszem, még senkinek. — Úgyrem, mert hisz vas volt az acél is, s csak azért nem olly hajlékony, csak azért kemény a törékenységig, mivel izzó melegről jéghidegbe vettetett. Ami a vasnak a jéghideg, ugyanaz az embernek a csalódás, s a melly szív csak egyszer esett is ebbe, az többé ugyan soha sem lesz olly hajlékony, olly könnyen hivő, olly fogékony a szerelemre, de azért koránsem következtetés, hogy boldog se lehessen többé ... Te bennem helyezed reményedet, te azt mondod, Irma szeret engem, s én esküszöm, hogy boldogitni fogom őt, mert érezni kezdem, hogy szeretem őt. — Arthur! — szóla az öreg úr egész komolyan, — te mindig becsületes voltál, te egy haldoklóval sem fogsz tréfát űzni, én hiszek szavadnak. — S erre megrázá Arthur kezét, ki elhagyá a beteg ágyát. Rövid idő múlva visszatért Irmával, és Simon Máté haldokló arcán öröm sugárzott, midőn megáldá őket. Az áldás végszavával egyszerre hagyá el a becsületes öreget a lélek, ő nyugodtan, ő azon boldogító hitben halt meg, hogy legdrágább kincsét hű kezekre bízta. Midőn Arthur szobájába tért a halottól, asztalán egy nyitott könyv feküdt, Petőfi Sándor volt ez. Mintegy akaratlanul is e sorokon akadtak meg szemei: „S tudjátok, mit tesz az emberi nyelven, midőn a fürj azt mondja: pittypalaty? Ez azt teszi, hogy kerüld az asszonyt.“ Ilik félév.