Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-07-22 / 19. szám

/^ww^ Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivevőn, s mindennap délután­ divatképek­­s egyéb műmellék­letekkel. Budapest, 1850. esztöségi ^ ij Szerkesztőségi­­ szállás: ) hatvani utcai Horváth t­é­ ház, első udvar, 3-ike­­ emelet, a hová a kéziratok v utasitandók. ^; tL'\j'Wvyvc\y\v*v^.c aaa/pr Hétfő, július 22. Szólj, mi volna___ Szólj, mi volna hihetetlen abban, Ha megszeretnélek tégedet, Szép szemeid ragyogó világát, Szenvedélytől fénylő lelkedet, És elmennék hozzád mint a szélvész A háborgó tengerhez megyen, Hogy hullámin vagy ő uralkodjék Vagy az neki sírjává legyen. Elmennék, mint felleg a sziklához Hogy vagy elborítsa homlokát A sziklának, vagy meredek ormán Darabokra tépje szét magát. Elmennék, mint szikra megy a fához, Hogy vagy azt lángokra gyújtsa fel, Vagy vele nem bírván, hideg keblén Aludjék ki és hamvadjon el! Mert mi másnak érzés, a költőnek A szerelem egy vad szenvedély; Lángoló mintha egy ős­erdő ég, S mint a bősz tengernek árja, mély. Sok van a ki szeret hiúságból, Vagy mert a világban úgy szokás .... Ó mi más a költőnek szerelme, Mert leányka, fájdalma is más! Hallottad­­, hogy az égető kin Éjjelenként sírból lelket űz, — ? A költőnek forró lelkét gyakran Égeti illy föld alatti tűz. Tudod é, hogy sziklákra ütödvén Bús nyögésben hogy hal ki a vész ? Sors szikláin igy tompul meg gyakran A költőben szív, kedély s az ész ! Láttad é, ha tengerek mélyére Egy egy hajót lesújt a vihar ? A költőnek képzeletét néha így sújtja le egy pokoli kar . .. És a hullám, melly parthoz türemlik, S széttörik ott reszketésiben, És a part, melly habtól aláásva Öszveomlik s tengerben pihen , És az ősszel földre reszkető lomb, S a tollát elhullató madár, A szél ajkán elhaló sóhajtás S börtönfalon megtört napsugár .... Mind megannyi fájdalmas érzése A legnagyobb költőnek .... a ki Nem más mint a természet. .. Legdúsabb Gondolati vannak­­ neki! De mikor a természet szerelmes, Akkor a bú messze elmarad Nem gondol mást : fényes harmatcseppet Enyhe szellőt, szép napsugarat. S ha a természet, ez a nagy költő, Szerelmes volt szép lánykám beléd. (Hisz ő adta szemednek a sugárt, Fürtidnek a tenger éjjelét.) 11-ik félév. Szólj, mi volna hihetetlen abban, Ha megszeretnélek tégedet, S nemcsak szeretnélek, de kérném is Viszonzásul, égő szivedet. Nem teremtett az isten büszkének, De azt hiszem, hogy ha valaki E világon, én talán leginkább Megtudnálak téged érteni. Annyit tudok, hogyha nem is engem, De költőt kell hogy te megszeress, Olly lélekkel, a minő neked van, Másnál értő szivet ne keress. Meglehet, hogy a sors boszankodnék, Hogyha te e fényes homlokot Egy költőnek hajtanád keblére, Hogy nyugodjék bár egy percig ott, S eltépné a drága szövetséget, Mert kezében nagy a hatalom, S következnék kurta boldogságra Hosszú ... de nem t örök fájdalom. Hanem mindegy! Mert a költő keble Megérdemli. Ott egy pillanat, S boldogsága elfelejtetendi Minden, minden fájdalmaidat! Sz. K. Alföldi kép. I. — Mondd meg a kocsisnak, húzzon nadrágot, négy lovat fog be a hintóba, Fü­redre megyek , még pedig sietve, hogy a gőz­hajó megérkezésével ott legyek, — ekkép adá ki rendeletét egy 75 éves öreg férfiú, egyike azon sajátságos alakoknak, kiket nem szok­tunk egy tekintetre elhagyni, ha a sors vélet­lenül velök összehoz. A rendelet végrehajtá­sa Rózsira bízatott. Mig ő tisztében eljár, s a kocsis befog, ismerkedjünk meg kissé a ház­zal, melly történetünk színhelyéül szolgáland, s tartsunk szemlét annak mostani lakóin, az­után jobb kedvvel fogunk az öreg úr társasá­gában ügetni Füred felé. A­ki valaha a debreceni földön járt, egyszerre megalkotja képzeletében magának a tanya képét. Egy vályogból rakott náddal fedett szerény házikó, közepét konyha fog­lalja el, két oldalra egy egy szoba nyílik, mellyeknek egyikéből azonban egy rész élés­kamarának van elrekesztve. Mindenik szoba területéből nem csekély részt foglal el a „b­ú­­bos,“ egy neme a kemencének, mellynek legjobb mesterei szoktak lenni a faluszél la­kosai , az ezer mester cigányok. Ezen búbos­ban szokás télen nyáron sütni kenyeret is. Télen hiszen se baj ! de nyáron a különben is rekedt levegőjű szoba annyira bemelegszik, hogy másik kenyérsütésig úgy­szólván a ke­mence forrósága sem hűl el. Most ehez gon­dolja az olvasó, mikép e szobában vagyon teknőkre kiöntögetve a juhtér, s azon annyi légy élődik, hogy ha valamelly rezzenésre felrepülnek, s a falakat megszállják, légy légyen ül el annyira, mikép eredeti színét a falnak , melly egyébiránt meszelés következ­tében fehér volt valamikor — alig alig lehet kivenni. De a két szobának csak egyikét hasz­nálja Rózsi, a ház asszonya, kenyérsütésre, és tejoltásra. A másik — az öreg úr lakóhelye — meg van kimérve illy prózai, különben nélkülözhetlen műtétesektől. Az úgynevezett „fehér szoba“ a másiknál valamivel lakhatóbb. Falain táboroznak ugyan légyrajok , de még­sem olly sáska sokaságban,­­ a szúnyogokat pedig minden esthajnalon a gondos Rózsi ör­vénygyökérrel vagy buzakorpával szokja ki­füstölni. A szobának egyik szögletében akad legelőször is meg a szem. Itt ugyanis egy supellátos nyoszolya fehér organtinnal körös­körül bevonva áll. Belsejébe ép ezért nem adatik bepillanthatnunk. Hej ha szólani tud­nának ez organtin falak, beli sok boldogság­ról regélhetnének, mellyet az irigylendő la­kó a gömbölyű Rózsika karjai közt élvez. Panniről, Katiról, s a többi — mint régen múlt dolgokról, mellyekért a zsidó sem ad semmit — nem akarunk szót veszíteni. A le­irt legszükségesebb, vagy helyesebben — legérdekesebb bútoron kivü­l alig van a szo­bában valami, mi e nevet megérdemelné. Ruhaszekrény helyét pótolja egy izmos fa fo­gas. Ez­úttal rajta csak egy juhász bunda lóg, meg egy fokos, és egy karikás ostor. A kre­­denznek is van surrogátuma, gyalulatlan fé­nyű deszkákból van ugyanis összetákolva egy almáriom forma valami, mellyben alkalmasint a maradék ételeket szokás estére elrakni. A búbos, az asztal természetesen nem hiányoz­hatnak. De az asztal nem a felső szegletében áll a szobának, mint különben a köznépnél szokás, — aristokratának lakában vagyunk, — azért ha a darabok nem is, legalább az elrakás, illő, hogy különbözzék a nép szo­kásától. Gömbölyű asztal foglal középen he­lyet, mellette pedig karatlan székek állanak, olly formán készítve, hogy ha az ember fel­­fordítaná, mindenik egy egy láda forma ala­kot képezne fedél nélkül. Még egyet nem sza­bad elhallgatnunk, nehogy port vonjunk nya­kunkra. A fogasnak üresen álló fogai nem voltak ám mindig illy üresek, hanem mióta a boldog egyenlőség úgy hozta magával, hogy senkinek se legyen ártó fegyvere, melylyel magának vagy embertársának kárt tehessen — azóta nem lógnak ott a duplák, s az ősi fringla.

Next