Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-10-14 / 87. szám

Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, s mindennap délutáni divatképek- s egyéb mümellék-letekkel. (.. NUTIITU. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth -dál, első udvar, 3-iki emelet, 4 hová a kéziratok ) ulasil (indák. / tiy\yv/v/vrv/\*\yvrv /vrvyv/NrJ Budapest, 1850. 87 Hétfő, okt. 14. A v igasz. Sok éjszakám volt életemben, Sok gondolat ment át fejemben : Hogy éljek is , mi jót tegyek , S még holnap is szabad legyek ? Mert élni ollykor nem nehéz, De nem marad tisztán a kéz ; S én szolgául fehér kezem Munkával el nem szenyezem. És hálaim nyugodtan élek , Nem látom a kivel cseréljek. Barátom egy kettő ha van , De gazdagnak sincs számosan. Szabad vagyok mint a madár , Számomra is telik pohár. Szivem hit és üdv étlene — Van a szegénynek istene. Mike. A haragvó isten. '"') Most kilencven éve annak, hogy ez esemény történt. Nem él már senki azok közöl, kik ama napot élő szemmel látták, még a kik azon évben születtek is, rég a sírokban feküsznek mind, de a nap emléke ünnepül maradt a késő unokákra , s mind azokra, kik ama város kapuin belöl laknak, mellynek a közel múlt évek újabb szomorú históriai nevet adtak. Mikor e nap megvirrad, minden lélek , minden felekezet, ur és szegény, bűnös és szenvedő istenéhez siet, háromszor látogatja meg a templomot az nap, böjtöl imádkozik, abba hagy üzletet, mulatságot, pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keresték az égben a jótétemények istenét soha, megdöbbenve emlékezik a rettenetes istenre, ki ott alant a föld alatt lakik, s onnan adja irtózatos hatalmának jelét. Egy éjszakán, midőn az emberek mind mélyen aludtak, megrázkódik a föld terhei alatt. A tornyokból a harangok aggodalmas kongása hangzók szerte, amint a rettenetes kéz megrázta fundamentumaikat. Egy perc alatt ébren volt mindenki, egy perc alatt rémült zsibongás lepte el az utcákat. A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörné belől, a várost környező folyamokban föl föl szököttek a habok, csodás ugrándozással, mintha megannyi szökőkút ugrálna fel. S valami süket zúgás, valami ismeretlen hang, melly mintha mérföldekről jőne, de sem jobbról, sem balról, hanem köröskörül, — hallatá magát, mellynek rémületes hangja tompa bugással töltő, be a levegőt, a nélkül , hogy tudná valaki hogy honnét jön ? hogy merre lehet előle menekülni. A házi ebek vonítva futottak végig az utcán, — elvadult macskák nyargaltak, háztetőkről háztetőkre szőkésvé, s a zúgó légben kóválygó galambok csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket. És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember. Azok csak a halál lehelletét érték, de ez tudta, hogy itt isten van közel, ez a reszkető föld nem csak sírjára emlékeztető, hanem ami azon még alól van, a kárhozatra. Mindenki sápadtnak látta a mellette diót, az ész, a bátorság elhagyta a lelket, mindenki érzi, hogy itt az emberi kéz hatalmának vége van. Megküzd az ember tűzzel és viharral, ráhág a tenger hullámzó fejére, csatába száll minden elemmel, csatába önmagával, de ha az élő föld haragja támad ellene, mivel védje magát? A föld egyre reszketett, a zúgás egyre hallatszott, mint valami szétpattanni készülő katlan forrongása , s időközönként, ha a vízirányos vibratió erősebb rengésben tört ki, meg megkondultak egyszerre minden toronyban a harangok, a nagy vastag ércharangokat úgy rázta a vész, mint ahogy a csengetyük szoktak szólni sebesen, kolompolva. A harangszóra hirtelen egy kétségbeesett remény szikrája kapott a csüggedt szívekbe : „az isten hív bennünket házába!“ kiálta valaki a templomba a templomba zúgá a tömeg utána s rohant az egyházak felé. A templom ajtók kitárultak, a nép betódult, a ki nem fért be, ott künn térdepelt le, s nem sokára hangzók a szent boltozatok alól a bűnbánó ének, ezer és ezer ajktól énekelve s ez egyszer igazán érezve minden szívtől. De az énekhangon keresztül tört a földalatti zúgás, ez a tonustalan süket zaj , az éneklők saját szavaikon keresztül halták azt, átjárt az szivet, lelket s beteggé tette az embereket. Sokan a gyöngébbek közöl ájuldozva, szédelegve hagyták oda a templomot s künn lefeküdtek a kövezetre, a többiek éjnek éjszakáján énekelték tovább a bűnbánó éneket. „Irgalmazz nékünk!“ Hajnal felé a jövő zúgás lassanként elhalt, a vele küzdő énekhangok mind inkább erőt látszottak rajta venni, végre egészen elenyészett, vele együtt a föld rengése is, csak néha, koronként, egy egy percre rázkódott még meg a föld, mintha az ég és csillagok , ■ mindannyiszor valami rettentő gondolatot szóltak volna hozzá, mitől összeborzadt, végre ez is elmúlt. Az éj szürkülni kezdett, az ég világosodott, a szorult keblek terhei enyésztek. A nép egy része hazatért házait meglátni, családját összekeresni, a többi ,,hosannát“ énekelt a templomokban. Amint a kelő nap világa átkezde törni a magas templomablakokon, elhalványítva az oltár gyertyáit, mik gyér világot vetnek addig a roppant teremben, megtért a bizalom is a szivekbe, az a jóltevő érzés, mi átélt veszély után foglal helyet a lélekben, s egy fiatal pap fölment a szószékre és beszélni kezdő a néphez. Olly különös volt emberi szót hallani ugyanott, hol egy óra előtt a földalatti szózat rettegteté a sziveket. A pap elvégző beszédét, kimondta az ament! Hallatszott utána az a templomi sóhaj, mi ezrek fohászából származik egyszerre. E percben, mintha mennydörgő fellegek rohannának végig a föld alatt, egy hömpölygő dördülés futott végig a város alatt, a földszine az elmúlt reszketés helyett egy irtózatos taszítást kapott alulról, s azon pillanatban lehullott minden torony a földre, a jéget egy irtózatos roppanás tölte be. A legmagasabb épületek mennydörögve dűltek össze, a templomok boltozatai leszakadtak, maguk alá temetve az imádkozókat. Azután néma lett minden. Senki sem kiáltott, az emberek némán, az ijedségtől tébolyodtan futottak előre hátra. Nem volt kit hím segélyül. Maga az isten háza is romban feküdt. S újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, amint morogva gördült végig és mindig közelebb, mintha feljebb-feljebb jőne. Messziről látszott jőni, a merre járt, az élő fák meghajták előtte fejeiket, jobbra balra a földet csókolva sudaraikkal s mikor a város alá ért, a futó népek eldőltek előtte, a ki megállt, az iszonyú taszítás félötnyi magasra hányta fel, s ismét ment tovább hömpölygve, dörögve s az élő fák jobbra balra hajlongtak útjában. S mindig sűrűbben, mindig erőszakosabban következtek egymásra a hullámzó lökések , az utcákon megnyílt a föld , égő tüzet s kénköves sarat hányva ki gyomrából, néhol az emberek lába alatt érezhető volt a kitörni vágyó tűz forrósága s a porhajó földbe alá sülyedt ház és ember. Az ivó kutakból forró salétromos víz lövelt ki magasra, fehér, fojtó párát hajtva maga előtt, s az épületek romjai közöl kék-zöld lángok lobogtak fel, halottszín világot vetve a körüllevők arcaira. Sokan a rémüléstől űzetve elindultak *) Mutatványul Sajónak: „Egy elátkozott család“ című regényéből. Szerk. Ilik félér.