Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-11-25 / 122. szám

Az élet. . . . Az élet. . . . Az élet, egy futó villámsugár . Nem tudod hol kél, nem hogy merre száll. Egy lehellet A teremtő ajkán. . . . Csillaghullás A lét éjszakáján. Az élet. . . . Az élet, egy égő virágkehely , A melly teremtő illatot lehel. — Feldördülő Fergeteg zúgása. — Szőke szellő Síró dalolása. Az élet. . . . Az élet, egy meleg forráspatak ; Nyomán , gyom és virág egy kint fakad. . . . A titoknak Félig test — leánya. . . . Bűnnek, üdvnek, Lenge ideálja................ Az élet. . .. Az élet, egy ködlő e­r­­­l­­­e­m ; Mi átragyogja , egy :a szerelem.... Ha ez eltűnt, Mi az élet akkor ? — Egy kiégett Hamvadó meteor. Tóth Endre. Az elitéltek étele. I. Mikor, és hol? — megfejtésével mivel sem volna érdekesebb a beszély, egy ősz és egy ifjú halálra ítéltettek , s a választófalat siralomházuk között a szellemek levonták, s az életkorok ellentétei utóse éjüket egymás­sal törték. — Köszönöm, susogó az ősz, s talán elégültebben mint valaha, szalmaágyára dőlt. — Átok! — nyűgé az ifjú fojtott só­hajjal, mellybe minden érzés kifejezése ve­gyült, mi csak keserű van egy ember kebe­lében. De szerencséje volt a szerencsétlennek, hogy az emberi összes keserűségek elszenve­désére csak egy étele volt már, legalább el­méjében valamennyinek tudata meg nem for­dulhatott , és szerencsém nekem, mert előso­­rolásukra életem kevés volna, s művem nem lehetne bevégzett. És ő azokat mégis egy percben összesen érezte j­olt, a szív sokkal gazdagabb s min­denhatóbb az észnél! Azon időközben, mig a szem egyet pillant, mig az örökkévalóság ó­­ráján csak egy sövényszem hull le, sőt gyor­sabban , hogy az idő maga sem veszi észre , haladott e vagy nem , — a szív egy milliárd Il-ik félév. érzést fog fel, mellyek közöl az ész csak szá­zadikának sem tud nevet adni! Az ősz férfiú ellenben még sokkal bor­zasztóbb volt. Itt a végletek találkoztak. Nyu­godtsága olly nagy volt, hogy a nyugtalan­ságba ment át. Mit csinálok reggelig ? — gondolá! e­­lőtte minden megunott, gyűlölt volt. Az álom még nem halál, gondolá, s engem csak a ha­lál elégít ki. Gondolkozni ? miről ? Kinek még gondolkozni valója van , annak még van valami kedves az életben. Nincs méltó tárgy, mellyről gondolkozzam. A halál, az méltó volna egyedül, de mivel úgy is meglesz, mit gondolkozzam felőle; hála a természetnek, melly halált alkotott, olly bizonyosat, melly­­ről nem kell gondoskodni. Milly borzasztó az elégültség! mint nyomja lelkemet! ne mondjátok, hogy az e­­légültség boldogság! most érzem először, de alig van valami nála iszonyatosb. Mindennek megunása, ez az elégültség. És nekem holnap reggelig kell még él­nem , azért, mert még meg nem haltam! Gazdag vagyok, az igaz , gazdagabb a természetnél, melly alkotott, mert az nem tud nekem ollyat adni, mit meg ne­vetnék. Sze­gény világ, szegény koldus! Az enyészet, a halál, ez még az övé , ezt adhatja, ezt kell neki adnia, mert ez tulajdonkép enyém, mellyet ő nekem szüle­tési ajándékul adott. Köszönöm! Ez az oka, hogy nem panaszlok ellene, sem nem dicsérem. Ez az oka, hogy elégült vagyok, mi azonban holnap reggelig átokul fekszik rajtam. Sze­gény teremtőm­ van , valami, mi tökéletes volna az általad adott életben ? A halál teremtésében vagy legnagyobb. Ez legtökéletesebb teremtményed. Áldott légy érette! De mindemellett most előttem igen sze­gény vagy. Adj valamit, mit szeretni, sajnál­ni tudnék. Legalább reggelig eljátszanám ve­le. Akkor volnál előttem hatalmas és nagy ! — Nagyobb volnál, mint a halál teremtésé­ben! szegény, szegény! Örökkévalóság ! Ha holnap reggelig csakugyan élnem kell, úgy én tudni fogom, mi az örökkévalóság!".... II. Ember, mi vagy te ? Átmenet e nemünk­ből az istenekhez vagy ördögökhez ? Az élet­ből a halálba, a végesből a végtelenbe ? Ho­vá tartozol te ? Az éghez é, a földhöz é, vagy tán mindkettő között lebegsz ? úgy érzesz é , vagy én álmodom , vagy épen őrült vagyok ? — Élet embere ! — mondá felelőleg az öreg a bámulói fiunak, ajkának ollyforma moz­dulatával , melly más embernél a kisebbítés mosolyának volna nevezhető. — Nem, én is a halálé vagyok, mint te, öreg. — — Te csak holnap leszesz azé, én már most azé vagyok. — Azt látom, s épen azt bámulom. Oh, add nekem lelkedett holnap reggelig! — Be­szélj, mondd, hogy jutottál ennyire? Ha lel­kemet csak pár percig is meg tudnád csalni, elvonván őt állapota szörnyűségének öntuda­tától érdekes beszédeddel, — valóban nagy jót tennél velem. — Nincs kedvem jót tenni, valamint roszat sem. Ha a világ teremtője kezembe ad­ná mindenhatóságát, akkor sem tennék sem­mit, nyakába vetném a világgal rohanó lo­vaknak a gyeplőt, s összetett karokkal néz­ném, mint zavarodik össze minden, rend nél­kül, mint rohanna minden elem vesztébe egy­másra, s végre megállana minden élettelen s céltalanul, összevegyülve a jó a rosszal — mint az emberek nevezik — mert a teremtő szótárából e két szó hiányzik. — Borzasztó ember, mint irigylem sor­sodat ! — Én meg a tiedet. Kettőnk közöl nem tudom, mellyiknek lesz kínosabb ez éj. Bi­zonnyal nekem. Neked rövid lesz, mert nehe­zen válsz meg az élettől, nekem azonban hosszú, igen hosszú. Gyermekjátékul örö­mest átvennék valamit életvágyodból, de ez lehetlen. Szenvedj, boldog a­ki szenvedni tud; látd, én nem tudok, de élvezni sem tu­dok. Csinálj, a­mit akarsz, nem bánom. . . . Az ősz ember ajka úgy látszék elunta a mozgást, s elhallgatott, szemeit is behunyá, s alulni készült. Az ifjú egy ideig mereven nézett rá, s úgy tetszik neki, mintha egy ha­lottat látna maga előtt, fénytelen üvegsze­mekkel, ki mindent lát és ismer, de semmit sem érez. Majd fölébredvén ámulatából, az ablakhoz rohant, s a világ állott előtte tele boldogsággal minden szenvedések nélkül, s közepette ő maga, a világ minden gyötrel­meivel. III. ... Oh jöj el éj, takard el szemem e­­lől e boldogságot! Altasd el az öröm és mu­­latásnak e sértő zaját, s altass el engem is! Milly boldogok az emberek! milly szép a világ! Mi haszna voltam én illy boldog mint ti, ha nem tudtam azt, hogy az vagyok ? most már tudnám, most pedig már késő! Csak az tudja az életet becsülni, ki Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. A hatvani utcai Horváth -­j ház, első udvar, 3-ik 1 . emelet, a hová a kéziratok utasitandók. tan/ Budapest, 1850. 199 Hétfő, nov. 25. ■3 Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivevén, s mindennap délután divatképek-­­­g egyéb műmellék­letekkel. N­SITFITM. az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből.

Next