Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-27 / 247. szám
la keritve. Ott sütkérezék József gazda a verőfényen, szemeit a hegy havas csúcsaira meresztve. — Tudom, mi hozza önöket hozzám, uraim — monda komolyan; szerencsétlenség történt. A szegény leány megfutamlott vad életmódját folytatandó. Ezen állitás olly rendkivüli vala, hogy a két Norbert akaratja ellenére is elbámult. — De az isten szent nevére! — kiálta Bálint — hogyan lehet tudomása önnek olly dologról, melly innen messze történt a múlt éjjel, s mellynek én hoztam első hirét Szűk faluba ? József diadalmas mosolylyal pillanta Norbert abbéra. — A tisztelendő ur azt mondja — viszonzá József — hogy az én tudomásom bűn s nem szabad kérkednem avval. — Várj vén bűnös — viszonzá a lelkész — most az egyszer kezemben van boszorkányságod titka. Elejénte nem vevém észre, hogy az ég derült, a rég átlátszó s hogy innen egészen jól látni a Monthalmot. Olly gyakorlott szemnek tehát, miilyen a kelméde, épen nem lehetlen megpillantani a hegyen egy emberi teremtést, föllép ha reggel óta szokás szerint észleléseket tesz kelmed az időjárás kikémlelése végett. Ezen éleselmű megjegyzés némileg megzavarni látszik az öreg lelki nyugalmát. — Lehetséges é! — kiálta fel Bálint hevesen — kedves öregem! tehát Antónia visszatért volna már a Monthalmra ? — Visszatért — felele az öreg gúnyos hangon. — Meg kellett fogyatkoznia erejében e hosszú szakadás miatt. — Különben is olly gyönge, beteges — gyors segítségre lesz szüksége. Indulok. — S azt várja ön, hogy kövessem önt ? Készen vagyok. A pásztor vévé vasazott botját, melly mellette fekvék és fölkele. De azon pillantatban, hol indulni akarónak, hirtelen megálla s a két Norbertnek egy csoport utast mutata , kik épen most állottak meg nem mesze a falutól egy cserfa ligetben. E csoport két fehér személyből és egy férfiból álla; a két fehér személy függő nyergekben file egy öszvérhátán; a férfi hosszú köpönyegbe burkoló magát, mellyből csak csúcsos kalapja és szikrázó szemei pislogának ki. Miután meggyőződtek volna, hogy senki sem közelget feléjök cselekvéseiket kikémlendő, néhány szót váltanak egymással; aztán a némberek egyike leszálla az öszvérről és gyors lépésekkel rohan a József háza felé. A többi két egyén az öszvérnél maradt; az utazó azonban madárpuskával fegyverkezék, mig a nő az úttal ellenkező oldalra meresztő szemeit. E bizar avatkozások egészen ollyanok valának, hogy nagyon föl kelle ingerelniük József gazda vendégeinek kíváncsiságát; e közben Bálint elfordula. — Mi bajunk nekünk ez emberekkel? — monda. — Menjünk, ne vesztegessük az időt. József azonban nem mozdult. — Ő az -- mormogá felindulva — ő az, bizonyos vagyok benne. Várakozzék fiatal ember! A boldogságos szűz Mária őrizzen bennünket! — Várakozzék! Az idegen nő nemsokára megjelene a kertajtóban azon gyermekkel, ki a két Norbertet bevezette imént. Midőn látá , hogy József többed magával van, remegni kezde és vissza akara térni. Azonban erőt von magán és előre lépdele, mindinkább elburkolni ügyekvén alakját köpenyébe. Már némi távúiról kérdé remegő hangon : — Hol van Eszterle József? Eszterle József, az egykori szentenaki haszonbérlőé az, kit előttem látok? József rá mereszté szemeit. — Ha megváltoztam , Margit — felele keserrel — te még inkább megváltoztál. Igaz ugyan, hogy az esztendők meggörbesztettek és hajamat megőszitették. Azonban az idő nem formálható egyedül olly hirtelen vén, ráncos képű asszonyt azon némberből, ki legszebbik hajadona volt egykor hegyeinknek. — Igaza van kelmédnek — monda az utazó nő — ha hibáztam, mester, kegyetlenül lakoltam is értte. De most nem rólam, nem kelmédről van kérdés. József, én elhagyni szándékozom ez országot. Néhány óra múlva át fogtam lépni a határokat, és nekem soha sem hajlandja híremet többé. Mielőtt azonban örökre távoznám, lelkiismeretem egy tehertől kívánom megkönyebbiteni , melly hosszu esztendők óta nyomja azt. Az igazság órája elérkezett, én feloldozom kelmedet esküje alól, mellyet követeltem kelmédtől az napon, midőn menedéket kerestem udvarában a Rómaiházban elkövetett borzasztó gyilkosság után. — A Rómaiházban! — ismétlő mohón az abbé. — Mit mond ez asszony ? — kiálta Bálint. — Sem József sem az ismeretlenné észre nem vévé e félbeszakasztást. — Mi történt hát, szegény Margit ? kérde az ősz részvétteli hangon, — hogy merészelsz föllépni most a csábító ellen, ki olly vak szófogadást, olly teljes feláldozást gerjesztett benned? — Most már senkitől sem félhet a világon. Köszönöm, jó, nemesszmvű József, hogy olly híven megőrzötte kelmed a titkot rám és ő reá nézve. Tudom, mennyibe tellett az becsületességének: részese lenni illy titoknak s azt föl nem födezni. Mostantól fogva szabadon cselekedhetik kelmed saját akaratja szerint s isten megítélt mindnyá-Igen, szólani fogok, mert régóta nyomja e titok lelkemet. —De hát semmitől sem félsz magadra nézve, szerencsétlen Szalarella ? — Szalarella! — kiáltanak fel Norjunkátkább, hogy e lépést bátorkodtam tenni, dacára azon veszélyeknek, mellyek mindenfelől környeznek. Mostantól fogva nincsen többé félelmes,ellene ; —adják vissza neki rangját, nevét,vagyonát. József felfedezendi a többit. Áldás kövesse munkájukat. Most pedig isten velünk! Távozni akara , de Bálint visszatartóztatá. — Ön nem hagy el bennünket, monda nyers hangon — még sok dolog iránt kell kérdeznünk önt, s mindenre kényszerítem önt, vallja meg nekem . . — Ne törődjék ön velem, — monda Szaharella — inkább védencéről gondoskodjék, kinek elméje újra elgyöngült; — a szomszéd környéken kell valahol botorkálnia, siessen feltalálni őt. — S újra megkísérte a menekvést. — Nem, nem, önt nem bocsátjuk. Ön teljes vallomással tartozik a törvényhatóságnak. — A törvényhatóságnak! — ismétlé Szaharella mintegy elveszve — oh ha csupán csak engemet kellene annak sújtania! — Engedelmekkel, uraim — monda József gazda szilárd hangon — nem volna jó visszatartóztatniok ezen asszonyt, ki egy lelkismeretebeli kötelesség teljesítése végett jött e helyre. — Sem ő, sem másvalaki bandájából nem vett részt a Rómaiházbani vérfürdőben, erre az isten szine előtt esküszöm.Higyenek önök nekem,s a Villareál-család érdekében neigyekezzenek tiszta napfényt deríteni a múltra. Szalarella egy pillantással monda köszönetét e jó indulatu közbenjárásért. — Én hiszek önnek József — monda Norbert abbé — és örömest megengedem Szalarella ártatlanságát; de azon szavaknak, mellyeket egymással változtatok, különös gyanút kell támasztaniok az emberben. Minthogy ön ismeri a római házbeli gyilkosság szerzőjét, végre nevét is meg kell mondania. — Kívánják önök! Ám legyen! Neve Villareal Montesz! Norberték elkiálták magukat bámultokban. — S én mégis ámíttatom magamat ez iszonyú bűnszörnyeteg ármányai által — monda Bálint — de most nem siklik ki kezeimből. Fölkeresem e szörnyeteget s lakolni fog az ontott vérért. — Már lakott, kegyetlenül lakott! — mormogá Szaharella. — Az lehetlen. Ő máshol nem bünhödhetik, mint a vérpadon. — Vannak halálnemek, mellyek borzasztóbbak ennél — monda a cigánynő erő megfeszítve — s Villareal Montesz példa erre. — — Mit hallok? Hát a nyomom kikerülte volna az emberek büntetését ? nem érvezték. A cigánynő kíváncsian tekinte rájuk. — Önök kétségkívül barátjai a Villareal-családnak; önök védői, pártfogói azon fiatal leánynak, kinek sorsa olly szánalomra méltó. Önök érdekében történik legintöbbé ? — Múlt éjjel a Rómaiházban ugyanazon helyen gyilkoltatott meg, hol ő ontotta vérét a családnak. — Igaz volna ez ? s ki volt végrehajtója az ég ezen boszujának? 982