Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-11-22 / 269. szám
És ez eset lehetőségének elgondolá- sa a háziurat nem kis zavarba hozá, mire mintha csakugyan léteznének titkos szelle- j mek, mellyek az embernek ekkint nyilváni- tott kívánságait teljesítik — az ajtón kopogás hallik. És az egész társaság — az előitélet nélkülieket is ide számítva — ezen véletlenség által meglepetve elhallgatott, mig a kopogás ismételtetett. Ekkor Elményi ezen kisérteti elhallgatásunk által csak ujabban ingereltetve egy hangos „Szabadot“ mondott, mire az ajtó kinyílván a háziaszszonynak egy öcscse, ki épen ezen nap érkezett meg a vasúton Bécsből, eljött még későn estve, hogy szeretett sógorának gratulálva neki örömet szerezzen. — Hozott isten édes Gyulám! — kiáltott fel a szeretetreméltó háziasszony, s ölelésére sietett. — Vitt volna el az ördög ! — ezt nem monda ugyan hanem bizonyosan gondola a háziúr, legalább az előbbeni beszéd tárgya, és a sógor üdvözleténél való nyájas ugyan, de mégis kissé erőtetett magaviselete felhatalmaz ezen állitásra. S mitől Károly barátom egész életében rettegett, mit eddig olly óvatosan kikerült, s melly értelemben — köztünk legyen mondva — társaságunknak legalább is fele többé vagy kevésbé vele osztozott, az egy perc alatt megtörtént, tudniillik: „tizenhárman“ ültünk az asztalnál. Az evés ivás tovább folyt, hanem a vigság bizony nem kevéssé lehangoltatott, mert bár Elményi a doktor és Gyula sógor — ki nem is gyanitá, milly szerencsétlen szerepet játszott akaratán kívül— a jó kedvet fentartani iparkodtak, az többé nem sikerült, és a társaság némelly azelőtt pezsgőkedvü tagjának az a fatális tizenhármas szám bizony nem csekély szeget ütött fejébe, s a társalgás, melly azelőtt általános volt, most csak a legközelebbi szomszédok közé szorult, és igy fel volt oszolva. Én a háasiortól kissé távolabb ülvén, és két szomszédnőmre, kiknél a szerencsétlen „tizenhárom“ szinte nem volt minden befolyás nélkül, kevesebbet figyelve, hegyesként füleimet, hogy Károly barátom társalgásából valamit halljak, és csakugyan eljutott néha néha egy-egy töredékmondat fülemhez, illyen volt például: — Hiszen ha már meg kell lenni — vagy pedig:— Éltem rész napokat is, — hanem mondhatom, hogy éltem szépeket is, vagy pedig— Csak szegény nőmet sajnálnám és gyermekeimet, ha nem nevelhetném fel őket. — Ezekből eléggé vonhattam következtetést a háziúr társalgásának jelen tárgyára; különben mint mondom, az egész társaság kedve ellankadt, bár Elményi és Vakkai már csak előbb megvitatott előítéletlenségek bebizonyítására is minden erejüket megfeszítek azt fentartani. A társaság végre eloszlott, s bár felbukkant még itt ott egy elmés ötlet, mert 1069 mindenki iparkodott saját elfogultságát lehetőleg palástolni, mégis sokkal kevesebb derültséggel távozott el a társaság, mint azt csak két órával előbb is gondolta volna. Tizenegy hónap múlt el az iménti ün- i nép után, midőn folyó évi október első nap-jaiban Elményi színházból hazajővén meg- i hűtötte magát, s az erre bekövetkező láz őt néhány napi ágybanmaradásra kényszerté. — Vakkai barátja azonnal rendelt neki gyógyszereket, mellyeknek kedvező hatása a legjobb sikert remélteté. Ezen csekélyke betegsége alatt Elményi számos barátjai által minden nap több látogatásban részesittetett, s igy őt Kerecsenyi Károly is többször meglátogatá, ki is egyszer távozásakor, midőn épen Elményi étvágytalanságról panaszkodott, őt e szavakkal vigasztaló : — Ne gondolj vele barátom, nevemnapja, a mikor ismét szívesen látlak , csak egy hó múlva lesz, addig olly pompás étvágynak leszesz ismét birtokában, hogy kitehetsz mindnyájunkért. Ezen minden különös célzás nélkül mondott szavak Elményinél olly hatást idéztek elő, minőt sem ő, sem Kerecsenyi távolról sem gyanítottak volna. Elményi ugyanis rég elfelejtkezett már a tavai Károly napján Kerecsenyi barátjánál fenforgó társalgás tárgyáról, és hogy ugyanakkor a háziúr és vendégei egy részének előítéletes rémülésére az asztalnál „tizenhárman“ ültek. Most olly különös érzéssel, mellyről ő maga sem tudott magának számot adni, emlékezett ő ezen estről, sőt az akkori társalgás s a történteknek minden legkisebb részleteiről, különösen pedig nem tudá elfelejteni azon heves vitát, melly a tizenhármas szám vészthazósága felett keletkezett, s hogy épen ő harcolt legtüzesebben ezen előítélet ellen. Akaratlanul is átfutotta elméjében az akkori vendégek sorozatát, kik közöl miután a lakoma óta már közel egy év múlt el, ha a tizenhármas szám feletti álhiedelem csakugyan nem előitélet hanem valóság, egynek már meg kellett volna halni vagy legalább már haldokolni. És itt ismét eszébe jutottak az imént távozott Kerecsenyi barátjának búcsúzó szavai, mellyekkel őt ugyanazon estére emlékeztette, és mellyek elmondásánál úgy tetszett most Elményinek, mintha barátja ajkain egy neme az akaratlanul is kitört gunymosolynak ült volna. — Hát ha ezen mosolynak értelme volt! — igy elmélkedett ő tovább — hát ha az én Károly barátom utolsó szavaival oda célzott volna, hogy az a bizonyos egy év már vége felé jár s minthogy a többi tizenkét egyén mind jó egészségnek örvend, s csak én magam vagyok beteg, nekem kell azon tizenharmadiknak lennem, kit a sors halálnak szánt! . . Nem, nem! ezt nem teheti Károly, sokkal több emberség, sokkal több gyöngédség lakik keblében, mintsem hogy ő nem barátjának, hanem legnagyobb ellenségének baján is mosolyogni tudna. És ha mindjárt előítéletes is — igen! ok igen! ez az, ami arcán mutatkozott, ő már bizonyosnak hiszi, hogy én vagyok a sors áldozatja, annál is inkább, minthogy épen én keltem ki legjobban ezen álhiedelem ellen, attól fél szegény barátom, hogy akkori hitetlenségemért most bűnhődni fogok , és ajkain a szánakozás mosolya ült. .. Pl gondolatok közepett belépett Vakkay orvos, és szokás szerint érvelését tapintva, ezt ugyan valamivel sebesebbnek találta, mindazáltal a beteg homlokán levő izzadtságot jó krízis előjelének nyilvánítá. Pedig dehogy volt ez jó krízisnek előjele, ez csak következménye volt Elményinek a felebbi gondolatokba való belekevülésének. Az orvos, másutt is lévén még dolga, nem sokára eltávozott, és Elményi ismét saját gondolataira volt hagyatva. — Bár életvndor vagyok — szóla ismét magához — de a haláltól nem rettegtem soha, és mégis kimondhatlanul nyugtalanít azon gondolat, hogy ha történetesen betegségem súlyosbulna, és valami embert találna engem érni, Károly és mindazok, kik vele ugyanazon előítéletet táplálják, tavali, az ő szemükben hitetlenségemnek tulajdonítanák sorsomat, és én halálommal egy képtelenségnek létezését csak hitelesitném. És , ép testalkotásom s erős természetem dacolni fog ezen rémképekkel, s azért él el azon gondolatokkal, mellyek nem lehetnek erős léleknek, minőt addig magamban tapasztalok, sajátjai! . . Ezen okoskodás Eleményitől igen szép és igen ildomos volt, csak hogy nem volt sem több, sem kevesebb okoskodásnál, az élet pedig kineveti a philozofiát. Elményi a legközelebbi éjt nyugtalanul tölté. Azon gondolat, hogyha ő még Károly napja előtt megtalálna halni, ezen példa által sok embernél a józan ész ismét csorbát szenvedne, és mindezek előítéleteikben csak megerősittetnének, azon gondolat éjjel nappal, ébren és álmaiban az ő egész lelkületét tölté be. És igy most már nem csak teste, hanem lelke is szenvedett. Minél inkább tüprenkedett ezen gondolaton, annál jobban jön megerőtetve idegeinek működése, és igy igen természetes hogy idegrendszerének folytonos szenvedése által addigi csekély láza ideglázzá fejlődött. Ezen aggodalmát minden ember, még orvosa előtt is titkolá, nehogy azon gondolatot ébressze akárkiben, hogy ő is osztozik ez előítéletben, csak hagymázbani beszéde hagyott effélét gyanítani, mert gyakran felkiáltott: — Nem, nem! félre minden rémképpel, félre minden előítélettel! — Már micsoda okszerű összefüggés van tizenhárom embernek együttléte és egyiküknek halála közt ?! — És még is, ha a sors szeszélye , melly olly gyakran és olly sokféleképen nyilatkozik, itt épen az előítéletesek kezére jászanék! Nem, nem! félre e fonák eszmékkel! — Az orvos kimeritő tudományának .-