Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-01-14 / 10. szám

lyogva a szenvedély miatt gyermekké lett kapitányra. — Oh igen, igen, ezt olvastam én le angyalarcodról, midőn megmentettelek a haláltól és a gyalázattól mi rettenetesebb a halálnál is, isten küldött engem a vad csapat közé , hogy megvédjem legjobb an­gyalát , adta volna az ég hogy anyád is megmenthettem volna. Xenicénél nagy meleg könycsepp ült szempilláira, egy könycsepp , melly érzel­mei tengerének mélységét, nagyságát hű­séges tükör gyanánt megmutatá. — Xenice szólj, tudnál é te szeretni, ha téged valaki lelke egész hevéből imádna. — Igen igen atyám, én szeretem az istent, ki gondot visel reánk, szeretem a­­nyámat a sirhalomban is , szeretlek téged, mert jó vagy, atyámmá lettél. — Nem nem Xenice, van egy más, egé­szen másszerű szeretet, mi lángolóbb tüze­sebb ennél, ez a napvilág, az a csillag, mi­kor ez az égen van, akkor azok elhalavá­­nyulnak, nem látszanak, a szerelem ez Xe­nice, a szerelem, miről neked én olly sokat beszéltem, olly sokat olvastam. A leány elmerült e szavakra, érzé hogy e szenvedélyt birja egész hevében, de alaktalanul, nincs kép melly sugaraiban él­ne, mint a folyondár a pusztán, nem talál­va fát mire felfuthasson, virágtalan össze­omolva borul a földre. A leány ez alaktalan érzeménnyel küzdött, teremtett magának egy ideált mellyre ez érzelmet koszorúként fűzte, s ez ideál előtte állt nappal, előtte állt éjelen­­kint, a holdsugárai vezették álmaihoz. A kapitány mindig többet beszélt ez érzelemről, mindig tüzesebben, mindig szenvedélyesebben. Xenice látta hogy e férfi érzi a mit beszél, s tán épen ő iránta, de e gondolatra összeborzadt, valami rej­telmes ösztönszerű érzés azt sugá neki, hogy ez érzelmet tartsa meg más számára, ne pazarolja el könnyelműen, mert virág az melly egyszer nyilik illy teljesen az élet­ben, a többi az élet késő idejében halvá­nyabb, nem olly édes, nem olly illatos. Sugár Kálmán. (Folyt. köv.) Vidéki élet. Győr, jan. 8. Átestünk az ó éven, s beleestünk az újba; csakhogy aztán eb­ben meg ne essék nekünk, vagy ha épen úgy hozná a sors, hogy elessünk, legyen legalább egy könyörülő szív, melly meg­essék rajtunk! — Karácson a múlt évben is meghozá szokásos fácskáit azoknak, kik­nek a fűtőn kivül egyéb fára is juttatott valamicskét a szerencse. — Hej csak szép dolog is az a jó mód! Ha mi aféle hatal­mas sors volnánk, kel szép mulatságot csi­náltunk volna magunknak és az emberek fiainak, igy karácsonkor! Állítottunk volna egy roppant karácsonfát, mellyen legelő­ször is t. szerkesztő úr számára lógott volna legalább is tízezer előfizető. Az az hogy nem épen az előfizetők lógtak volna, ha­nem azoknak tallérjai, húszasai, aranyai, a Hölgyfutár számára­ írók számára lógna nehány kiadó, kik a zsiros honoráriumokat anticipando fizetnék. Színészek számára mind ócska darabok, mellyeket már súgó nélkül is elmondhatnak, hogy újak betanu­lásával magokat meg ne erőtessék; éne­kesek számára minden percben, ad lubitum berekedhető torok; táncosnők számára pe­dig ruganyos pamlagon ültökben­­ megs­­zájulható tyúkszem! Férjék számára terje­delmes papucsok lógnának , mellyekben azonban néha félre is lehetne lépni; höl­gyek számára pedig néma imádók, kik sok haszontalan fecsegés helyett minden teke­tória nélkül egyenesen csak házassági szer­ződéseket nyújtanának — át, hódolatul! — Hát a szegény vidéki levelezőknek mit jut­tatnánk ? Egy tucat házbetörést, néhány lábkitörést, — ugyan­annyi kocsigázolást, utcai verekedést stb. — Mi azonban bizto­sítjuk szép olvasónőinket, hogy jelen tisz­tünkben a sorsnak ezen szeszélyes ajándé­kait igénybe nem vennék, hanem iparkod­nánk szelidebb, érdekesb tárgyakkal mu­lattatni , a­mint hogy ott jelen év folytán szerkesztő úr engedelmével, néha néha meg is kisértendjük! — Karácson után mindjárt jöttek az ,apró szentek­, még pedig virgással, hogy kelésünk ne legyen. No hisz ezt még el­szenvedjük , csak az öregek ne dorongolja­­nak majd közibénk! Különben az apró szen­tek közöl is jobb szeretjük részünkről azo­kat, kiknek mi adhatunk virgást, mint kik minket virgáznak. Végre feltűnt az új év­ csinosan hí­zelgő mosolylyal, mint egy déli vőlegény házassága első reggelén. Egyébiránt még nagyon a mézes hetekben vagyunk, hogy valami igazat, valót, komolyan szólhatnánk felőle. Elég az hozzá, hogy felcsaptunk vele egy évre, s ő örömében egygyel meg is toldja az idén napjait. Működését figye­lemmel kisérendjük, különben­­ csak vé­gén csattan az ostor! Első vendégeküt ez évben Gáspár, Menyhárt és Boldizsár látogatának meg bennünket vízkereszt napján. Hajdan töm­jént és mirhát hoztak, s a világ nem is kí­vánt többet tőlök; most kedvesebbek vol­nának, ha Kaliforniából jönének arany ru­dakkal terhelve, s viz helyett borral ke­resztelnék a szomjas torkokat! így válto­zik a világ! — S ime most már annyira ha­­ladánk , hogy épen a farsang küszöbén ál­lunk. Azonban a terem ajtai még zárvák, a zenekar csak öszhangzásra készül hozni műszereit, a lámpagyújtogatók most kez­dik gyújtogatni a varázsfényű csilárokat. Innét még semmi érdekest nem hozhatunk. Addig­­ nézzünk kissé körül a színházban! Színésztársaságunk folyvást dicsé­rendő szorgalommal működik, s egyre­­másra adja az új színműveket. Közönségünk azonban úgy látszik, jobban szereti a régie­­­ket, mert még eddig Szapáry Péter, Pe­­leskei nótárius és legközelebb Notre-damei toronyőr örvendhettek legszámosabb né­zőnek. Hegedűs Rózsa királynője átalában nem tetszett, a Hulla férje is lehullott oda, honnét színpadunkon nehezen fog feltá­madni, — most már az ,éji zenét­ várjuk nagy epedve, tán ez mégis kellemesebb — harmóniával lependi meg füleinket. Hunár úr is, ki már több félévénél, hogy hivata­losan elfogadott drámája adatását Pesten hiába várja, mint halljuk a jövő szombaton itt fogja azt először adatni, melly alkalom­mal ha jó kedvünk lesz , egykét szót mi is szólandunk a pesti színészek és írók iro­dalmi monopóliumáról. Felekiné felgyó­gyulta után, holnap fog először föllépni. Virgási­­mények tarkáiknak, kocsik robognak szerte estélyekre, bálokba menő piperés néppel. Megnyílnak a táncteremek ajtai, meg­pendíti a táncra ingerlő zene, s az érzés, a jó kedv élénk jelbeszéde a tánc, mint gátját szaggatott hegyi patak szilajon tör elő. S míg ott benn az életvidor ifjú nép piros kedvvel, piros arccal, a zene hevítő hangjainál, egymás karjain a tánc csábos mámorának adja át magát, ott­hon isten szabad ege alatt a sötét­ejben is szállongó hópelyhek kerekednek táncra a vihar zenéje mellett. Kivül belől mulat a világ! Múlt vasárnap véve kezdetét idei far­sangi évszakunk. Az ekkor tartott több táncestélyek közt volt a nőegyleti első ál­arcos táncvigalom is. Ha a nagy számmal összegyűlt kö­zönség után szabad ítélnünk, úgy látszik a mulatási vágy nem halt még ki az embe­rekből. Az ideiglenes német színház ter­mei, mellyek ez estére célszerűen átlőnek alakítva, már tíz órakor megteltek báli kö­zönséggel. Később pedig az álarcos és nem álarcos nép miatt a terem annyira zsúfolva jön, hogy a szó valódi értelmében mozogni is alig, de táncolni épen nem lehetett. A belépő szerencsésnek tarthatá magát, ha e hullámzó embertömegen átvergődve, az oszlopzat alá menekülhetett, honnét mint biztos révpartból, ha az egyéneket nem is, de legalább a tarkálló tömeget kiveheté. A páholyok már jól előre ki voltak bérelve, s kölcsönös mulatság fejében, míg a páholybeli közönségnek minket, azaz a valódi bálközönséget, volt alkalma bámul­hatni , ezt legalább mi is viszont kényünk kedvünk szerint megtehetők. Egyébiránt az erdő miatt nem igen láttuk a fát. Ha Pestnek olly nagy mulatni vágyó közönsége van, legalább lenne hozzá illő tévés tereme is, vagy ha nincs, vetnék ki körülbelül mennyi ember fér meg együtt a­nélkül, hogy egymásnak terhére lenne, s csak annyi jegyeket adnának el. Mert furcsa táncestély ám az, hol táncolni épen nem, de egymás tyúkszemeit letapodni annál több alkalmunk van. Két zenekar, a Morellyé és Sárközyé felváltva mulattaták a közönséget. Mig az elsőt, mellynek zenetársasága nyílt emel­vényen foglalt helyet, nagyon is hallhatok, az utóbbinak zenéjét, melly az oszlopok alatt — mint valami fészer alá volt be­dugva — épen nem élvezhetők. A közön­ség érdekében kérjük az illetőket, ezután tegyenek célszerűbb elhelyezést. Némelly szenvedélyes csárdás táncos­­pár, azon a pár lábnyi téven mit a közön­ségtől kirimánkodhatott, vagy kiöklözhe­tett , amúgy magyarosan a­mint Sarközy lábuk alá húzta, meg is aprózta volna, de a ,,három a tánc“ fájdalom! kimaradt a so­rozatból. E nélkül pedig magyar embernek a csárdás csak böjti imádság! Nő és férfi álarcosok szép számmal je­lentek meg. Volt arlequinünk, görögünk, zsidónk, kertészlányunk, jósnőnk, két csi­kósunk , két rococo öltözékű nőnk, fekete, fehér, kék és rózsaszínű dominóink sat. kik­nek nagy része az illető öltözéken, egy pár fehér karon s tüzes szemeken kivül mit sem hozott magával, persze a ruhakölcsön­zőnél egyúttal, szellemet s elmésséget nem lehet bérelni. . A maszkok közt legérdekesebb volt két fekete domino , kik több nyelven szór­ták szét elmenőségök szikráit, aztan e rózsaszínű s egy phantasie más­é, vi­a 39 Pesti tárca. Farsang van. Mulat a világ !­ Az utcasarkokon különféle bálhirdet­

Next