Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-05-04 / 102. szám
nyen a szelek, tedd jobbod e feszületre, s Így mondd, hogy igazán szeretsz ! _ Te sokat kívánsz, Bandi, majd a pap előtt. __ Úgy nem szerettél soha! — Szerettelek én mindig , szeretlek most is. — Tedd jobbod e feszületre s igy mondd, ha mondhatod, hogy szeretlek. Piroska halkan engedett kivánatának, ünnepélyes hangon monda: szeretlek! A szomor fűz ágai a szellő lágy érintésétől megmozdultak, rövid szünet állt be. — Úgy áldjon istenem ! — szólt Bandi, s karjai közé szoritván kedvesét, egy kimondhatlan édes csókban forrtak össze ajkaik. — Bandi könnyült kebellel, Piroska hideg egykedvűséggel értek a halászkunyhóhoz hol, már készen várta az öreg halász készitette estebéd, szótlanul telepedett le a kis társaság a bogrács körül, a tűz lankadó fényén merengtek, tekintetükből sejtelmek borongtak Piroska és Bandi sziveikbe. — Maguk sem tudták miért. Vannak előérzetek, miknek teljesülése bizonyos. Az előérzetek ritkán csalnak. II. A lovag. Forró nyári nap volt; az ég tiszta kék, egy felhő sem volt látható; az aranysárgukt mezőben víg legények s leányok vegyes csoportja sarlózták a megérett gabnafejeket, fejeiket búzavirágból font koszorú őrizte a nap heve ellen, többnyire kereszteken hevert az ég pazar áldása. Szerteszét hangzott az aratók dala: Ne menj rózsám a tallóra, Gyönge vagy még a sarlóra, Ha elvágod a kezedet, Ki süt nekem lágy kenyeret. A légben a pacsirta merengett, — egyenes vonalban emelkedve feljebb, feljebb az ég kék kúpja felé, az illatos fűben fürj kiáltá pitypalatyát, az után számtalan szekér halad iszonyú port verve, s a súlyos keresztek alatt meg megrecsenve néha, — tetején a megelégedett arcú gazda ül, bőven tapasztalván szorgalmának jutalmát; a bércsostor csapása, a lovak prüszkölése mesze hangzik a letarolt mezőben.— AB.........folyam parton zöld pázsit húzódott bársonyszalagként tarkálvá a sokféle színes virágok ezreitől, sárga pelyhü libák foltja csipdelé a fűszárakat. Távolabb fehérlett a tehéncsorda, el elszéledezve a nap hevétől leforrázott ugaron , a pásztor három lyikű fuvoláján játsza a falu dalait. Egy lovag alakja tűnik fel a távolban majd előre, majd hátra kalandozva, néha neki ereszti paripáját, a jó vérü ló céltalan ide oda csavargatva, neki neki ágaskodik, hánytatja ülőjét, pajzán szökdeléssel igyekszik a tehertől megmenekedni. — A lovag a folyam felé tartott, majd neki, neki szökve, — majd neki lassítva lépteit, két agár kutya kiséri a lovagot, hirtelen egy berekből nyúl ugrik ki, a két kutya utána ered, a nyúl szorittatva bámulandó ugrásokat tesz, egy kis dombtetőn leül, üldözőjét lesve egy percig . . ekkor ellenkező irányban elszökelt. . . a két agár nyomon utána, a folyam felé szorittatik . . nincs menekvés . . egy pár perc, a két eb körmei közt vérzik el a kis állat. A lovag elégült mosollyal akasztja nyergébe a nyulat, s tova nyargalt, a metsző légben negédesen ingott göndör hajfürtje, selyem nyakkendő rojtjai körül lengettek vállain. Ez alatt felhők gyűltek az égen, villámok hajsták a jéget, tompa moraj dördült meg az ég ivén. . . Vihar volt keletkezőben. A lovag megállitja lovát, gondolkodik mit tevő legyen; távol a folyam partján kis halász kunyhót pillant meg, arra forditja lovát, a mén prüszkölve vágtat a halász lak felé. Az aratók dala elnémult, a szél váltotta fel azt, az eső nagy cseppekben kezdett hullani, a villám sustorogva csapott a folyam hullámaiba — sími zápor omlott alá. A halász kunyhó szegényül bútorozott szobájában imakönyve előtt ült az ősz halász,leánya a rólaszínü Piroska hálókötéssel foglalkozott. Künn a vihar nőttön nőtt, az elemek csatáztak, a kunyhó homályos üvegű ablakán egy göndör hajú lovag kocogtat be.— Jó emberek!! . . eresszetek be különben el kell veszni itt e vizözönben — haimzék a 6 szózat. — Isten nevében!! . . bocsásd be az idegent, szólott az ősz férfi, ima könyvét tova tolva maga elől. A leány felpattant, s a fa zárt eltolván, felnyitá az ajtót, a zápor kegyetlenül omlott be a felnyitott nyíláson. Az idegen belépett, termete magas, szemei kékek, élénken sugárzottak ki kissé mélyebb gödreikből; arca szökés, ajakait kis pörge bajusz fedé; göndör hajáról az eső viz csurgott alá, ruhája át volt ázva , . egész testében reszketett. . . — Vadásztam, szólt a lovag, a vihar itt lepett a folyam partján, kénytelenitettem a zápor elől betérni mig lecsöndesül ha alkalmatlan nem lennék jó öreg. — Igen okosan téved ifjú vadász, házam ajtaja nyitva áll. Leányom! akaszd fel e nyájas idegen ruháit, hadd csurogjon le róla a viz. — Köszönöm jóságod ... ha meg nem sértenélek, a mai fáradozásim jutalmát e nyulat fogadd el őszinte barátságod jutalmául, miközben hátárul lekanyaritván a véres nyulat, Piroska kezeibe adá. Szemlesütve fogadá az ajándékot, Piroska szótlan nyujtá végig az asztalon, bogár szemeit az ifjú tüzes arcára lövelvén szemsugárai az ifjúéval összeakadván, zavarodva kapá vissza. — Ez sok, ezt nem érdemeljük uram! mentegetődzék az öreg. E percben a villám világa bobta el a kunyhó belsejét, egy irtóztató roppanás , hallatszott kívül. A két agár szűkölve csúszott a lovag lábaihoz. Künn a hársfa forgácsokba zúzatva égett; kékvörös lángja rémesen tükrözött a felháborodott folyamhab karikáján. — Isten! ne vigy a kisértetbe, imádkozék az ősz férfi. — De szabadíts meg a gonosztól, secundálá a megrémült leány, önkénytelen veté a lovag karjaiba magát, dobogó mellé az ifjú kebelén nyugodott, szűzies fényben ragyogó hófehér gyönyör dombocskái hullámzottak a pesti kendő piros redői alatt. — Nyugton légy kedves angyal! suttogá a vadász, megment isten minden veszélytől , kéj pillanatait a színében változó leányra lövelvén. Illy eszményi képet nem látott még soha, nem győzte bámulni azon szemeket, bájdus ajkakat, az arcon a gyönyörvölgyecskéket, mellyek Piroska alakján pazar kezekkel voltak hintve, feledte a vihart, feledte lovát, melly rémültében kötőfékét elszakasztván, ide s tova kerengve nyargalt az avaron. ... A vihar elvonult, tompa moraja a távolban hangzott fenyegetőleg rémesen, a hársfa tövig leégett , üszkei füstölögtek csak ... a nap forróan melegítette a nedves földet, ki ki bújva az elmaradozott kis felhő tömeg alul, sugarai szivárvány fénynyel csillámlottak a fűszálakon ringó esőcsöppekben megtörve. A vihar által lekorbácsolt virágok édesdeden csókolák a felduzzadt folyam árjait —A jég tiszta és fris volt, — a kunyhó előtt kis kert diszlett virágokkal dús pazarán, közepén egy rózsatő virított,, Piroska kedvenc virága. A lovag bement, szakítani akart róla, de tövise megszórta kezét, Piroska oda pattant. — Szakitok én az urfinak, szólt — s a rózsatőrül egy fakadó bimbót szakita, és átadá a lovagnak — szebb most nincs rajta.......... — Te legszebb rózsa vagy a kerek ég alatt, te rólad szakitok egyet, hirtelen magához ölelvén egy égő csókot nyomott ajakára, s kipattant a kertből, — lova a kunyhó előtt toporzikált. — Itt vagy hűséges pára, s azzal felpattant nyergébe. — Isten veled, Piroska emlékezzél rólam — szólt, s tova száguldott. Piroska a csóktól reszketve állott, arca lángolt, keble hevült, nem bírt mozdulni .. . csak nézett — a lovag csókot hintett vissza, Piroska nem értette el — csak állt és nézett merően mozdulatlan, mig a lovag alakja a távolban elenyészett. A folyón egy halászsajka uszik, egy barna ifjú ül benne, sebesen evez a kunyhó felé, ajkai dalt zengenek , a szellő a lovag füleibe csapta a dallamot: Kiáradt a Bodrog vize messzire, Valamennyi szép leány van elvitte, Fogja ki hát mindenki a magáét, Ne szeresse soha senki, soha senki a másét! (Folyt, köv.) Bocskay Lajos 406 Divatbalgaságok. (Folytatás.) — Te a legokosabb állat vagy , melly létezik a világon — monda Amine, egy kettős Lajos-aranyat vetvén neki; — igy» hát egészségemre, — de csak holnapután » mert, mint látszik, különben is jól feltüntöttél a garatra. Most takarodjál kutyaóladba. Florentine kocsiját és lovászszolgáját a legrészegebb állapotban vitték haza. ez