Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-05-04 / 102. szám

nyen a szelek, tedd jobbod e feszületre, s Így mondd, hogy igazán szeretsz ! _ Te sokat kívánsz, Bandi, majd a pap előtt. __ Úgy nem szerettél soha! — Szerettelek én mindig , szeretlek most is. — Tedd jobbod e feszületre s igy mondd, ha mondhatod, hogy szeretlek. Piroska halkan engedett kivánatának, ünnepélyes hangon monda: szeretlek! A szomor fűz ágai a szellő lágy érin­tésétől megmozdultak, rövid szünet állt be. — Úgy áldjon istenem ! — szólt Ban­di, s karjai közé szoritván kedvesét, egy kimondhatlan édes csókban forrtak össze ajkaik. — Bandi könnyült kebellel, Piroska hi­deg egykedvűséggel értek a halászkuny­hóhoz hol, már készen várta az öreg halász készitette estebéd, szótlanul telepedett le a kis társaság a bogrács körül, a tű­z lan­kadó fényén merengtek, tekintetükből sej­telmek borongtak Piroska és Bandi szive­ikbe. — Maguk sem tudták miért. Vannak előérzetek, miknek teljesü­lése bizonyos. Az előérzetek ritkán csalnak. II. A lovag. Forró nyári nap volt; az ég tiszta kék, egy felhő sem volt látható; az arany­sárgukt mezőben víg legények s leányok vegyes csoportja sarlózták a megérett gab­­nafejeket, fejeiket búzavirágból font koszo­rú őrizte a nap heve ellen, többnyire ke­reszteken hevert az ég pazar áldása. Szerteszét hangzott az aratók dala: Ne menj rózsám a tallóra, Gyönge vagy még a sarlóra, Ha elvágod a kezedet, Ki süt nekem lágy kenyeret. A légben a pacsirta merengett, — e­­gyenes vonalban emelkedve feljebb, feljebb az ég kék kúpja felé, az illatos fűben fürj kiáltá pitypalatyát, az után számtalan sze­kér halad iszonyú port verve, s a súlyos keresztek alatt meg megrecsenve néha, — tetején a megelégedett arcú gazda ül, bő­ven tapasztalván szorgalmának jutalmát; a bércsostor csapása, a lovak prü­szkölése me­­sze hangzik a letarolt mezőben.— AB.........folyam parton zöld pázsit húzódott bársonyszalagként tarkálvá a sok­féle színes virágok ezreitől, sárga pelyhü libák foltja csipdelé a fűszárakat. Távolabb fehérlett a tehéncsorda, el elszéledezve a nap hevétől leforrázott u­­garon ,­­ a pásztor három lyikű fuvoláján játsza a falu dalait. Egy lovag alakja tűnik fel a távol­ban majd előre, majd hátra kalandozva, né­ha neki ereszti paripáját, a jó vérü ló cél­talan ide oda csavargatva, neki neki ágas­kodik, hány­tatja ülőjét, pajzán szökdeléssel igyekszik a tehertől megmenekedni. — A lovag a folyam felé tartott, majd neki, neki szökve, — majd neki lassítva lépteit, két agár kutya kiséri a lovagot, hirtelen egy berekből nyúl ugrik ki, a két kutya utána ered, a nyúl szorittatva bámulandó ugráso­kat tesz, egy kis dombtetőn leül, üldözőjét lesve egy percig . . ekkor ellenkező irány­ban elszökelt. . . a két agár nyomon utána, a folyam felé szorittatik . . nincs menekvés . . egy pár perc, a két eb körmei közt vér­zik el a kis állat. A lovag elégült mosollyal akasztja nyergébe a nyulat, s tova nyargalt, a met­sző légben negédesen ingott göndör haj­fürtje, selyem nyakkendő rojtjai körül len­gettek vállain. Ez alatt felhők gyűltek az égen, vil­lámok hajsták a jéget, tompa moraj dördült meg az ég ivén. . . Vihar volt keletkezőben. A lovag megállitja lovát, gondolkodik mit tevő legyen; távol a folyam partján kis ha­lász kunyhót pillant meg, arra forditja lo­vát, a mén prüszkölve vágtat a halász lak felé.­­ Az aratók dala elnémult, a szél váltot­ta fel azt, az eső nagy cseppekben kezdett hullani, a villám sustorogva csapott a fo­lyam hullámaiba — sími zápor omlott alá. A halász kunyhó szegényül bútoro­zott szobájában imakönyve előtt ült az ősz halász,leánya a rólaszínü Piroska hálókötés­sel foglalkozott. Künn a vihar nőttön nőtt, az elemek csatáztak, a kunyhó homályos ü­vegű abla­kán egy göndör hajú lovag kocogtat be.— Jó emberek!! . . eresszetek be különben el kell veszni itt e viz­özönben — haimzék a 6 szózat. — Isten nevében!! . . bocsásd be az idegent, szólott az ősz férfi, ima köny­vét tova tolva maga elől. A leány felpattant, s a fa zárt eltol­ván, felnyitá az ajtót, a zápor kegyetlenül omlott be a felnyitott nyíláson. Az idegen belépett, termete magas, szemei kékek, élénken sugárzottak ki kissé mélyebb gödreikből; arca szökés, ajakait kis pörge bajusz fedé; göndör hajáról az eső viz csurgott alá, ruhája át volt ázva , . egész testében reszketett. . . — Vadásztam, szólt a lovag, a vihar itt lepett a folyam partján, kénytelenitettem a zápor elől betérni mig lecsöndesül ha alkalmatlan nem lennék jó öreg. — Igen okosan téved ifjú vadász, há­zam ajtaja nyitva áll. Leányom! akaszd fel­­ e nyájas idegen ruháit, hadd csurogjon le róla a viz. — Köszönöm jóságod ... ha meg nem sértenélek, a mai fáradozásim jutal­mát e nyulat fogadd el őszinte barátságod jutalmául, miközben hátárul lekanyaritván a véres nyulat, Piroska kezeibe adá. Szem­lesütve fogadá az ajándékot, Piroska szótlan nyujtá végig az asztalon, bogár szemeit az ifjú tüzes arcára lövel­­vén szemsugárai az ifjúéval összeakadván, zavarodva kapá vissza. — Ez sok, ezt nem érdemeljük uram! mentegetődzék az öreg. E percben a villám világa bob­ta el a kunyhó belsejét, egy irtóztató roppanás , hallatszott kívül. A két agár szűkölve csúszott a lovag lábaihoz. Künn a hársfa forgácsokba zúzatva égett; kékvörös lángja rémesen tükrözött a felháborodott folyamhab karikáján. — Isten! ne vigy a kisértetbe, imád­­kozék az ősz férfi. — De szabadíts meg a gonosztól, se­­cundálá a megrémült leány, önkénytelen ve­­té a lovag karjaiba magát, dobogó mellé az ifjú kebelén nyugodott, szűzies fényben ragyogó hófehér gyönyör dombocskái hul­lámzottak a pesti kendő piros redői alatt. — Nyugton légy kedves angyal! sut­­togá a vadász, megment isten minden ve­szélytől , kéj pillanatait a színében változó leányra lövelvén. Illy eszményi képet nem látott még soha, nem győzte bámulni azon szemeket, bájdus ajkakat, az arcon a gyönyörvöl­­gyecskéket, mellyek Piroska alakján pazar kezekkel voltak hintve, feledte a vihart, feledte lovát, melly rémültében kötőfékét elszakasztván, ide s tova kerengve nyar­galt az avaron. ... A vihar elvonult, tompa moraja a távolban hangzott fenyegetőleg rémesen, a hársfa tövig leégett , üszkei füstölögtek csak ... a nap forróan melegítette a ned­ves földet, ki ki bújva az elmaradozott kis felhő tömeg alul, sugarai szivárvány fény­nyel csillámlottak a fűszálakon ringó eső­­csöppekben megtörve. A vihar által lekorbácsolt virágok é­­desdeden csókolák a felduzzadt folyam ár­jait­ —A jég tiszta és fris volt, — a kunyhó előtt kis kert diszlett virágokkal dús pa­­zarán, közepén egy rózsatő virított,, Piros­ka kedvenc virága. A lovag bement, szakítani akart róla, de tövise megszórta kezét, Piroska oda pattant. — Szakitok én az urfinak, szólt — s a rózsatőrül egy fakadó bimbót szakita, és átadá a lovagnak — szebb most nincs raj­ta.......... — Te legszebb rózsa vagy a kerek ég alatt, te rólad szakitok egyet, hirtelen magához ölelvén egy égő csókot nyomott ajakára, s kipattant a kertből, — lova a kunyhó előtt toporzikált. — Itt vagy hűséges pára, s azzal fel­pattant nyergébe. — Isten veled, Piroska emlékezzél rólam — szólt, s tova száguldott. Piroska a csóktól reszketve állott, ar­ca lángolt, keble hevült, nem bírt mozdul­ni .. . csak nézett — a lovag csókot hin­tett vissza, Piroska nem értette el — csak állt és nézett merően mozdulatlan, mig a lovag alakja a távolban elenyészett. A folyón egy halászsajka u­szik, egy barna ifjú ül benne, sebesen evez a kuny­hó felé, ajkai dalt zengenek , a szellő a lo­vag füleibe csapta a dallamot: Kiáradt a Bodrog vize messzire, Valamennyi szép leány van elvitte, Fogja ki hát mindenki a magáét, Ne szeresse soha senki, soha senki a másét! (Folyt, köv.) Bocskay Lajos 406 Divatbalgaságok. (Folytatás.) — Te a legokosabb állat vagy , melly létezik a világon — monda Amine, egy ket­tős Lajos-aranyat vetvén neki; — igy»­ hát egészségemre, — de csak holnapután » mert, mint látszik, különben is jól feltün­­töttél a garatra. Most takarodjál kutya­óladba. Florentine kocsiját és lovászszolgáját a legrészegebb állapotban vitték haza. ez

Next