Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-05-05 / 103. szám

kára eresztő forró ajkait, lelkét a búcsucsok végetlen gyűrűjével jegyezte el. A hars alól metsző gúnykacaj hallat­szott. . . A szerelem ittas ifjú paripájára ka­nyarodott, hirtelen oldalába ereszté sar­kantyúját s elvágtatott, a merre jött. ’ Utána a Bandi káromlásai s fenyege­tései harsogtatták a léget. — (Vége köv.) Bocskay Lajos Divatbalgaságok. (Folytatás.) — Ki természetileg legkedvezőtle­­nebb fogalmat képze magának önnek erköl­cse felöl. — Vélhetőleg kiutasitá önt, s ö­­rökre száműző patriarkális lakából. — Ki mondható meg e gonosz te­­remtvénynek Kaliszta nevét és atyja atre­­szét? — — Azt nagyon nehéz kipuhatolni — viszonzá a báró gyanús tekintettel; ön szer­fölött nyiltszivű és elfogulatlan, barátom; maga árulhatta el magát, a nélkül hogy tudta vagy akarta volna. — Az utolsó ló­versenytől fogva Amine egészen különös vonzalommal van ön iránt, asztalnál tüzes pillantásokat szórt önre, dacára Demarszi hülesztő jelenlétének. Ön hanyag magavi­selettel viszonza ez előzékenységet. A me­­dailon eláruló önnek szerelmét, pár napig kellhete kémet küldeni ki annak megtudásá­­ra, hogy ön nagyon gyakran jár az apátsági­utcába. A­nélkül hogy legkevésbbé is meg akarná bántani valaki ezen utcát, mégis mindig föltételezhető , hogy vannak benne fecsegő kapusok és házmesterek, kik pénz­ért és jó szóért mindent kifecsegnek, a­mit akar az ember. Ez olly világos, mint a cse­­resznyevíz, ön­maga árulta el magát, és senki más. A báró szavai olly valószínűek való­nak, hogy a legkönnyebb gyanú, mellyet Dalberg táplált, egészen elenyészett. — Amine akalmasint túlfeszített föl­tételeket kötött az arckép visszavásárlá­sához. — Nem épen — nem mondanék iga­zat, ha azt állítanám. De varázskötelekkel valók megnyűgözve, büntetőt hittem vol­na elkövetni. — Ön tehát bárgyú juhász szerepét játszotta — és József — jelenetét pongyo­la palástban ? — Körülbelül. — Amine jogában van — viszonzá a báró,— megboszulja magát a megalázásért. E megalázás miatti boszankodás csak szere­lemből keletkezhetik. Ha ön tanácsomat kérte volna, nem engedem vala meg, hogy illy balgaságot kövessen el. A nők megsér­tett büszkesége kiengesztelhetlen. — Most már Deszpreznél sem szabad mutatnom magamat, — panaszlá Dalberg. — Kaliszta gyűlöl engem. — — És e fatalitás szülő oka abban áll, — vága szavába a báró — hogy ön a ke­­reveten szundikála a helyett hogy táncolt volna, mint kötelessége hozta magával. — Nevessen ki bár, de én szeren­csétlen vagyok. — Saját hibája által.­­ Miért is csi­nált ön olly titkot a legegyszerűebb dolog­ból a világon ? Ön egy fiatal hajadonnak udvarolt még pedig ,,reális célból“ mint a szolgálók szokták mondani. — Az istenért ugyan miért leplezi ön a jót, mi gondola­tában van, titok fátyolába, holott balgasá­gait a világ szeme látára követi el ? — Ha ön egész őszinteséggel megmondotta volna, hogy ön jegyben jár: békén hagyák vala önt, a szépek lekötelezetlen halandóknak áldozták volna édes szerelmi pillantásaikat és bájos mosolyukat. Amine másfelé fogta volna lövelni eredő pillantásait, s az egész fatális történet elmarad. Aztán a józan if­jonc nem is szokott dáridózni, ha már kö­rülbelül a házasélet jármába van fogva. Dalberg csüggedten hajta le fejét, é­­rezé e szék igaz voltát. — Azonban voltaképen önnek nincs olly nagy oka a vigasztalanságra; későbben most vészén ön nőül. — Önnek készen kell tartani ezen nyílást azon időre hol tönkre tétetik. — Kaliszta kipótolhatlan. — Ebben nem akarok ellent mondani önnek, de engedje meg figyelmeztetni önt, hogy Amine — ide nem számolva az erényt — legalább is van olly csinos mint Kalisz­ta, és hogy Florentine mindkettőnél szebb. Az első még mindig szivébe zárva tartja önt — tehát könnyen vigasztalhatja ma­­gát. — — Sohasem leszek megvigasztalva. — Aztán mi szerencsétlenség is van ebben? — folytató a báró nem figyelve Dalberg nyilatkozatára. — Akkor nem lesz rá szükség hogy minden est­e kilenckor a háznál megjelenjen és levélpapirosa fel­­használásáról számadoljon; nincsenek még önnek nagy szakállas fiai, kik papának ne­vezik önt s hatvan éves férfi tekintetét ad­ják önnek; potrohot majd csak tiz év múl­va kap ön. Jelenleg a szőkétől a barnához röpködhet, s a színházban minden dámát kedve­s kényére szemlélgethet fegyverte­len szemekkel vagy operaházi kukucsával, a­nélkül hogy karját kékre csipesse. Más pillantatban e szarkasztikus vi­gasztaló okok Dalbergnél a hiúságnak és a nevetségesnek látszástól félelemnek érzel­mét gerjesztették volna fel benne ; erősza­kot tett volna magán, hogy jót kacagjon a a báró által vázolt groteszk képen, s tán még maga bigyesztett volna néhány voná­sokat ahoz, most azonban fájdalma valódi­­abb és mélyebb vola, mint hogy egy fes­tett kéjenc színét ölthette volna magára. — Szive meghasadó azon gondolatra, hogy a gyermekkorától fogva szeretett deli bájos leányt most már örökre el kell vesztenie. — A báró valóban belátá hogy más hangot kell penditnie, és az őszinte Dalberg által pon­tosabb rajzot adata magának Kaliszta jel­leméről s az öreg jegyző sajátságai és gyen­geségeiről. A szegény fiatal­ember töviről hegyi­re elbeszélő szerelme történetét, mellyet a báró nagyon élénk részvéttel látszék kisér­ni. — Ő leplezé e kéjenc előtt e fertőzet­len érzelmek szűz költészetdús föstvényét. A báró szörnyen elbámula e nem sejtett kincseken, e rejtett ismeretlen örömeken , mellyeket tiszta, szeplőtelen szerelmi vi­szony nyújthat, és Dalberg e valódi, eleven rajzolással, melly tiszta forrásból mintegy szivéből fakada, valóban benyomást gya­korta ez érzéketlen élvhajhászra. Hübner e kéjvirányát a tiszta szerelemnek még álmá­ban sem látta. Az élemült kéjenc , kinek tehetsége sem vala többé az élvezetre, meggyőződés bámulatára, hogy ő sajátkép nem élt még. A nőnek csak rémét, a szerelemnek csak ár­nyékát ismerő, és keserű érzelem száljá meg, midőn hallgató ez ujonan feldúlt sze­relmi boldogság ábrándos, tüzes lerajzo­lásait. Irigylen kezdé Dalberget, miként heréti a szultánt, kritikus a költőt, agg szűz a fiatal hajadont, és gazdag irigyli a gazdag sorsát. — Mi oka annak —■ monda a báró magában, hogy a drágaságokkal, arany — és virágokkal ékített legkecsesebb arcok sem tenek rám illy benyomást? — Közben­járásommal törekedni fo­gok ügye kiegyenlítésén — monda aztán Dalbergnek. — Minthogy ön teljességgel nem élhet Kaliszta nélkül, fölkeresem Desz­­prez atyust, ki rajzolása folytán nem látszik épen haragosnak és hozzáférhetlennek, s elbeszélendem neki az egész dolog folya­matát. A részleteket természetileg a sze­relem palástjával takarom be, nehogy szé­­gyenpirt hozzak szürke fejére, s tán jobb siker koronázandja fáradozásomat ügyé­ben, mint ön hiszi. — Most mindjárt két óra lesz éjfél után, s a tért, melly a pári­si Kafét a Fejér-hegyi utcától választja, alkalmasint kétszázszor is bejártuk, nem va­gyok szerelmetes gerjedésben mint ön, a néhány órányi vízirányos helyzetbeni nyu­­galom nagyon jól esnék nekem. Az e fejezet elején röviden rajzolt je- I lenet után Deszprez nemsokára belépe Ka- I liszta szobájába ,­­nyugtalankodva leánya­­ mikép léte fölött. Ő halvány és zavart te­kintetű vala, és meredt, könyeretlen sze­mekkel nézdelé a fent említett pipacs és búzavirág-füzért, mellynek aláírása a ráma mögé volt rejtve. Gyöngéden fogd meg kezeit és rész­­vétleg monda neki: —• Ne busulj olly nagyon, szegény gyermekem, iparkodjál feledni őt, ő nem méltó hozzád. — Soha sem feledem őt, s Henriken kívül senki sem lesz férjem, felele Kaliszta, szilárd, határozott pillantásokkal tekintve atyjára. — Kedves gyermekem — ismétlő Deszprez — én nem vagyok szigorú, kő­szívű atya, millyet a melodrámákban szok­tak felállítani, nem akartak kolostorra kár­hoztatni és eszemben sincs, erőszakos mó­dokhoz nyúlni irányodban, de Dalberg ma­gaviselete nyomorult magaviselet.Még egy­szer mondom, hogy nem méltó hozzád. — Nem, atyám, Henrik sohasem szűnt meg méltó lenni ön leányához; ott hiszek az ő szerelmében mint istenben. Én érezném szivemben, ha nem szeretne többé; szivem meghasadna; de én még mindig a legörvendetesb bizodalmát hely­­hezem benne. Kaliszta arca e szavaknál felhőtlen derültségben sugárzék. — De hát a medailon, mellyet Dal­berg egy elfajult teremtvénynek áldozott fel.— — Annak el kellett vesznie vagy el­­oroztatnia. — Milly elvakultság! — monda az apa. — Dalberg zavarodása elég világosan vádoló őt; mikép szabadkozhatol visszau­­sitni illy világos, meggyőző bizonyítékot ? — Épen nem fogok akadályt gördí­teni édes atyám akaratja elé — viszonta Kaliszta; — épen imént tiltó meg látnom Henriket, engedelmeskedni fogok; ön vét­kesnek tartja őt, én az ellenkezőről vagyok meggyőződve; — ön tíz év folytán becsü­­letesnek, feddhetlen — és őszintének talál- 410

Next