Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-05-05 / 103. szám
kára eresztő forró ajkait, lelkét a búcsucsok végetlen gyűrűjével jegyezte el. A hars alól metsző gúnykacaj hallatszott. . . A szerelem ittas ifjú paripájára kanyarodott, hirtelen oldalába ereszté sarkantyúját s elvágtatott, a merre jött. ’ Utána a Bandi káromlásai s fenyegetései harsogtatták a léget. — (Vége köv.) Bocskay Lajos Divatbalgaságok. (Folytatás.) — Ki természetileg legkedvezőtlenebb fogalmat képze magának önnek erkölcse felöl. — Vélhetőleg kiutasitá önt, s örökre száműző patriarkális lakából. — Ki mondható meg e gonosz teremtvénynek Kaliszta nevét és atyja atreszét? — — Azt nagyon nehéz kipuhatolni — viszonzá a báró gyanús tekintettel; ön szerfölött nyiltszivű és elfogulatlan, barátom; maga árulhatta el magát, a nélkül hogy tudta vagy akarta volna. — Az utolsó lóversenytől fogva Amine egészen különös vonzalommal van ön iránt, asztalnál tüzes pillantásokat szórt önre, dacára Demarszi hülesztő jelenlétének. Ön hanyag magaviselettel viszonza ez előzékenységet. A medailon eláruló önnek szerelmét, pár napig kellhete kémet küldeni ki annak megtudására, hogy ön nagyon gyakran jár az apátságiutcába. Anélkül hogy legkevésbbé is meg akarná bántani valaki ezen utcát, mégis mindig föltételezhető , hogy vannak benne fecsegő kapusok és házmesterek, kik pénzért és jó szóért mindent kifecsegnek, amit akar az ember. Ez olly világos, mint a cseresznyevíz, önmaga árulta el magát, és senki más. A báró szavai olly valószínűek valónak, hogy a legkönnyebb gyanú, mellyet Dalberg táplált, egészen elenyészett. — Amine akalmasint túlfeszített föltételeket kötött az arckép visszavásárlásához. — Nem épen — nem mondanék igazat, ha azt állítanám. De varázskötelekkel valók megnyűgözve, büntetőt hittem volna elkövetni. — Ön tehát bárgyú juhász szerepét játszotta — és József — jelenetét pongyola palástban ? — Körülbelül. — Amine jogában van — viszonzá a báró,— megboszulja magát a megalázásért. E megalázás miatti boszankodás csak szerelemből keletkezhetik. Ha ön tanácsomat kérte volna, nem engedem vala meg, hogy illy balgaságot kövessen el. A nők megsértett büszkesége kiengesztelhetlen. — Most már Deszpreznél sem szabad mutatnom magamat, — panaszlá Dalberg. — Kaliszta gyűlöl engem. — — És e fatalitás szülő oka abban áll, — vága szavába a báró — hogy ön a kereveten szundikála a helyett hogy táncolt volna, mint kötelessége hozta magával. — Nevessen ki bár, de én szerencsétlen vagyok. — Saját hibája által. Miért is csinált ön olly titkot a legegyszerűebb dologból a világon ? Ön egy fiatal hajadonnak udvarolt még pedig ,,reális célból“ mint a szolgálók szokták mondani. — Az istenért ugyan miért leplezi ön a jót, mi gondolatában van, titok fátyolába, holott balgaságait a világ szeme látára követi el ? — Ha ön egész őszinteséggel megmondotta volna, hogy ön jegyben jár: békén hagyák vala önt, a szépek lekötelezetlen halandóknak áldozták volna édes szerelmi pillantásaikat és bájos mosolyukat. Amine másfelé fogta volna lövelni eredő pillantásait, s az egész fatális történet elmarad. Aztán a józan ifjonc nem is szokott dáridózni, ha már körülbelül a házasélet jármába van fogva. Dalberg csüggedten hajta le fejét, érezé e szék igaz voltát. — Azonban voltaképen önnek nincs olly nagy oka a vigasztalanságra; későbben most vészén ön nőül. — Önnek készen kell tartani ezen nyílást azon időre hol tönkre tétetik. — Kaliszta kipótolhatlan. — Ebben nem akarok ellent mondani önnek, de engedje meg figyelmeztetni önt, hogy Amine — ide nem számolva az erényt — legalább is van olly csinos mint Kaliszta, és hogy Florentine mindkettőnél szebb. Az első még mindig szivébe zárva tartja önt — tehát könnyen vigasztalhatja magát. — — Sohasem leszek megvigasztalva. — Aztán mi szerencsétlenség is van ebben? — folytató a báró nem figyelve Dalberg nyilatkozatára. — Akkor nem lesz rá szükség hogy minden este kilenckor a háznál megjelenjen és levélpapirosa felhasználásáról számadoljon; nincsenek még önnek nagy szakállas fiai, kik papának nevezik önt s hatvan éves férfi tekintetét adják önnek; potrohot majd csak tiz év múlva kap ön. Jelenleg a szőkétől a barnához röpködhet, s a színházban minden dámát kedves kényére szemlélgethet fegyvertelen szemekkel vagy operaházi kukucsával, anélkül hogy karját kékre csipesse. Más pillantatban e szarkasztikus vigasztaló okok Dalbergnél a hiúságnak és a nevetségesnek látszástól félelemnek érzelmét gerjesztették volna fel benne ; erőszakot tett volna magán, hogy jót kacagjon a a báró által vázolt groteszk képen, s tán még maga bigyesztett volna néhány vonásokat ahoz, most azonban fájdalma valódiabb és mélyebb vola, mint hogy egy festett kéjenc színét ölthette volna magára. — Szive meghasadó azon gondolatra, hogy a gyermekkorától fogva szeretett deli bájos leányt most már örökre el kell vesztenie. — A báró valóban belátá hogy más hangot kell penditnie, és az őszinte Dalberg által pontosabb rajzot adata magának Kaliszta jelleméről s az öreg jegyző sajátságai és gyengeségeiről. A szegény fiatalember töviről hegyire elbeszélő szerelme történetét, mellyet a báró nagyon élénk részvéttel látszék kisérni. — Ő leplezé e kéjenc előtt e fertőzetlen érzelmek szűz költészetdús föstvényét. A báró szörnyen elbámula e nem sejtett kincseken, e rejtett ismeretlen örömeken , mellyeket tiszta, szeplőtelen szerelmi viszony nyújthat, és Dalberg e valódi, eleven rajzolással, melly tiszta forrásból mintegy szivéből fakada, valóban benyomást gyakorta ez érzéketlen élvhajhászra. Hübner e kéjvirányát a tiszta szerelemnek még álmában sem látta. Az élemült kéjenc , kinek tehetsége sem vala többé az élvezetre, meggyőződés bámulatára, hogy ő sajátkép nem élt még. A nőnek csak rémét, a szerelemnek csak árnyékát ismerő, és keserű érzelem száljá meg, midőn hallgató ez ujonan feldúlt szerelmi boldogság ábrándos, tüzes lerajzolásait. Irigylen kezdé Dalberget, miként heréti a szultánt, kritikus a költőt, agg szűz a fiatal hajadont, és gazdag irigyli a gazdag sorsát. — Mi oka annak —■ monda a báró magában, hogy a drágaságokkal, arany — és virágokkal ékített legkecsesebb arcok sem tenek rám illy benyomást? — Közbenjárásommal törekedni fogok ügye kiegyenlítésén — monda aztán Dalbergnek. — Minthogy ön teljességgel nem élhet Kaliszta nélkül, fölkeresem Deszprez atyust, ki rajzolása folytán nem látszik épen haragosnak és hozzáférhetlennek, s elbeszélendem neki az egész dolog folyamatát. A részleteket természetileg a szerelem palástjával takarom be, nehogy szégyenpirt hozzak szürke fejére, s tán jobb siker koronázandja fáradozásomat ügyében, mint ön hiszi. — Most mindjárt két óra lesz éjfél után, s a tért, melly a párisi Kafét a Fejér-hegyi utcától választja, alkalmasint kétszázszor is bejártuk, nem vagyok szerelmetes gerjedésben mint ön, a néhány órányi vízirányos helyzetbeni nyugalom nagyon jól esnék nekem. Az e fejezet elején röviden rajzolt je- I lenet után Deszprez nemsokára belépe Ka- I liszta szobájába ,nyugtalankodva leánya mikép léte fölött. Ő halvány és zavart tekintetű vala, és meredt, könyeretlen szemekkel nézdelé a fent említett pipacs és búzavirág-füzért, mellynek aláírása a ráma mögé volt rejtve. Gyöngéden fogd meg kezeit és részvétleg monda neki: —• Ne busulj olly nagyon, szegény gyermekem, iparkodjál feledni őt, ő nem méltó hozzád. — Soha sem feledem őt, s Henriken kívül senki sem lesz férjem, felele Kaliszta, szilárd, határozott pillantásokkal tekintve atyjára. — Kedves gyermekem — ismétlő Deszprez — én nem vagyok szigorú, kőszívű atya, millyet a melodrámákban szoktak felállítani, nem akartak kolostorra kárhoztatni és eszemben sincs, erőszakos módokhoz nyúlni irányodban, de Dalberg magaviselete nyomorult magaviselet.Még egyszer mondom, hogy nem méltó hozzád. — Nem, atyám, Henrik sohasem szűnt meg méltó lenni ön leányához; ott hiszek az ő szerelmében mint istenben. Én érezném szivemben, ha nem szeretne többé; szivem meghasadna; de én még mindig a legörvendetesb bizodalmát helyhezem benne. Kaliszta arca e szavaknál felhőtlen derültségben sugárzék. — De hát a medailon, mellyet Dalberg egy elfajult teremtvénynek áldozott fel.— — Annak el kellett vesznie vagy eloroztatnia. — Milly elvakultság! — monda az apa. — Dalberg zavarodása elég világosan vádoló őt; mikép szabadkozhatol visszausitni illy világos, meggyőző bizonyítékot ? — Épen nem fogok akadályt gördíteni édes atyám akaratja elé — viszonta Kaliszta; — épen imént tiltó meg látnom Henriket, engedelmeskedni fogok; ön vétkesnek tartja őt, én az ellenkezőről vagyok meggyőződve; — ön tíz év folytán becsületesnek, feddhetlen — és őszintének talál- 410