Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-06-03 / 125. szám
hető a nélkül, hogy a mindenesetre keserű összeütközésekre kerüljön a sor. Kegyed mindössze is hidegen fogadja Berecsit s ő elég eszélyes ifjúnak látszik, hogy ne tolakodjék. — Köszönöm édes tanító úr. Lassan atyámat mégsem szívesen ingereltem volna, így el lesz kerülve. — Ki akarhatná kegyed javát bensőbben, mint épen ő — burkolózék a kegyelet köpenyébe az áruló — s azért kímélje is őt minden kellemetlenségtől. — Ah ön az én nemzőm, kit imádni bírnék. — — Mérsékletet kérek, embert nem szabad isteníteni. — De ön lelkem üdvét mente meg s így éltem ragadd ki az előttem tátongó örvény sodrából — heveskedők egyoldalúságában a leány —amíg engesztelést kér igéje a tévedők számára : ez fenséges jellem. — Ne hamarkodja el kegyed az ítéletet nálam is, miként tévé elébb; lehet még, hogy bennem fog legkeserűbben csalódni, és elátkozandja a percet, mellyben látott. — Istenemre soha! •— vágott közbe az ingerült Aranka, a szivet megsebesitni lehet, de kitépni nem. — Nem, de elnémítani! — jegyzi meg kínzója. — Avagy nem hallott kegyed eleget szívtelen emberekről ? azért azoknak is szintúgy van szivük, de néma. íme itt e sok vendég, és hányadik értené el a szív hangjait ? Némellyiknél a vagyon, másnál a dicsvágy, — itt a hiúság, amott a fékvesztett szenvedély, de mindig az önzés jege oltja ki a nemesi hevet, és ez emberek a helyett, hogy megsiratnák a nemes vesztett kincset, még gúnyhahotával fogadják a szegény bohót, ki szivére hivatkozik. — Oh menjünk ez emberek közöl. — Épen ne. A független szemlélőnek mulatság nézni, mint kicsinyük egymást, és igyekszenek a figyelmet magukra vonni, mert ezek nem a természet kellemeit jónek élvezni, hanem diadaluk dicsőségét, nem a vidék pompáját kívánják látni, de láttatni saját bájaikat. Ezek beszélnek, hogy miveiteknek tekintessenek, járnak, hogy külsejükkel hassanak, mosolygnak, hogy igézzenek, gúnyolnak, hogy tiszteltessenek, — de szemük ezalatt mindig a benyomásokat kémleli. — Hagyja ön abba, nagyon is igaz , azért rosz hatású. — Vegyük tehát a kép kedvező oldalát, s tekintsük a népet, melly ide csakugyan mulatni jó. És első dicsérete a szabadkai népnek a józanság. Már a városban is észrevehető, hogy az anélkül is ritka ivók helyett az árnyas kutak mellé telepszik s költi el ételét. — Az már csakugyan dicséretes. — S ez evickélő, rucakergető , vagy gyepen tanyázó csoportozatokban a fesztelen vidorságot mi könnyen fel lehet ismerni. No egyszer elmentünk előtt én is akarok vadrucát fogni s megszeliditni nálunk. Igen, igen, tegye tanitó úr, ha el nem szökik. Akkor isten vezesse. Hanem tán tanácsosi tojást vinni, mind a szállítás könynyedségéért, de kivált hiszem, hogy ha szelíd ruca költi ki, szívesben megmarad. E beszédek alatt a népjátékokon gyönyörködvén Aranka, elszórakozott, s korábbi felindulása lassanként megcsillapult, hogy Partosnak a heves kitörés árulásától nem kelle tartani, de az aljas gyanú magva megfogamzott a szeplőtlen alapon, hogy maszlagával megmérgesitse az élet üdvét. Ötevényi. (Folyt. köv.) A namuri szőke. (Folytatás.) A harmadik órán — mint illik — ismételni és kipótolni akarák azt, mit a két elsőn elmulattak, vagy roszul tanultak volt meg. Eddig a szőke volt a tanitó, most a nőtanárból lett tanítónő. A szőke szerényen megvallá, hogy bsz ő a magán szorgalommal csak is az ,,io amo“-ig ment, és kéré mesternőjét, hogy hallgassa ki, mivel hogy az igét meglehetősen tudja már könyv nélkül. Mindketten a padkára ültek, a nyelvtant félretették, s a szőke, hogy magát minden szórakozottságtól megóvja, jobbnak tartá hogy mesternője kezeit, egyszer mint másszor keményen tartsa,nehogy fölmondása alatt azok valahogy hozzáérjenek. Az érdekes mesternőt e fogollyá tételnél halk remegés fogta el; de a tanítvány szerencsére nem vette észre azt, önmaga is kimagyarázhatlan önkívületbe esvén. Hosszas hallgatás után — melly azonban mindkettőjüknek felette rövidnek tetszik — megkezdé végre a szőke leckéjét. Az első Tempus, vagyis jelen idő : ,,io amo“. Jó, hogy az átfordítást mesternőjétől kellet várnia, mert ez egy szón kívül nehezen tudott volna többet kimondani. A mesternő szemeit süté le, s remegő hangon kezdé átfordítani: ,j’ aime, én szeretek.“ Jó hosszú idő kellett rá, mig a másik elég erőt nyert a második személyt kimondani : „tu ama“. A szép leány reszketve nyomott el egy felbirkózó sóhajt s mondá : „tu aimes, te szeretsz.“ A szőke, mig a mesternő kezét önkénytelenül kebléhez vitte, folytató : „egli ama, ő szeret.“ — N aime, ő szeret — szólt amaz gyönge hangon, mig tanítványára egy lopott pillanatot vetett. Ez azonban még mind keblén tartá a kis kezet; elfeledett mindent mit olaszul tudott , s szenvedélytől zengő hangon mondá : ,,nous aimons, mi szeretünk !“ — Nem jó! — mondá a tanitónő — szépen , olaszul kel mondani. De a szőke a szép fekete szemekbe mélyedt, és imádó hangon ismétlé : „nous aimons, mi szeretünk. Az egymás szemébe nézés bizonyosan nem alkalmas módszer a tanulásra, mert a tanítónő önfeledve ismétlé : „nous aimons, mi szeretünk!“ De rögtön magához tért és intett, hogy nem jól van. — Hiszen — kiáltó magán kívül a szőke — az nem vétek ! s a kis kezet égő ajkaihoz voná. Illy hatalmas mentség ellen természetes, hogy keveset lehet tenni. Mind a mellett a szép hölgy mint képzelhető nyugtalan volt a nyelvtan elhanyagolása miatt. Hallgatva ültek egymás mellett, s amint tekintetük viszont találkozott, a két homlok szelíden hajlott egymásra, míg mindkettő egy nyelven rebegő: „Nous aimons.“ S ez ótán valósággal többet nem is tanultak. De úgy érezték, mint ha a világ tudományát magukévá tették volna, mivel lelkük egymással egy új nyelvet kezdett beszélni, egy nyelvet, melly sem olasz, sem francia. Két helyes óra telt el e lecke alatt, s midőn végre válniok kellett, egyik annyit tudott, mint a másik. A segéd. A tanvágy napról napra nagyobb jön. S bár a reggelek hűvösek kezdettek lenni, egy egy lecke az egész légkört rekkenővé varázsló. Már könyv nélkül is tudtak beszélni, hisz olly sok mondanivalójuk volt! Bár a szőke csak az ékárusnőt és Jacqueline az elnök fiát szereté, mégis, miután a tévedésnek nyomába jöttek is, csak sóhajok és könyükkel kárpótolták azt. Annál bensőbb és titkosabbön szerelmök, mentői reménytelenebb volt azon óhajtás, hogy valaha pap keze által örök frigyre léphessenek. — Bár gazdag volnék! sohajta az. — Bár szegény volnék! mondá ez. A szerencsétlenség nagyobbitásához még a tél is járult, melly a hallgatag jázminlugast átlátszóbbá tette, s a kerti útra havat hintett, melly minden legkisebb nyomot elárult. Ritkábban láthatták egymást, legfeljebb ablakon át, templomokban, vagy, kitűzött sétányokon a városban. A szerelem találékony a módok kitalálásában. De mindezen utak közöl egy sem vezetett célhoz. Nem egyszer esküdtek ugyan egymásnak örök hűséget, de önmaguknak is kétkedniük kellett, hogy azt valaha teljesíthessék. E sorscsapások feletti szomorú utógondolataiba merülten ült egy nap a szőke, Namur egyik kitűnőbb vendéglőjében. A nectar, mit elébe tettek, sehogy sem ízlett. A szegény fiú nyolc nap óta nem beszélt Jacquelinnel. Az ez idő alatt bálok és lakomákon volt a város előbbkelőinél, s ez estén épen azon házban, hol ő lakott, estélyre volt híva az elnökhöz, szüleivel együtt. S e kétségbeestében — mert különben nem szokott bérházakba járni — zárta be boltját és szaladt el a szőke hazulról, hogy ne hallja Jacquelinét feje fölött táncolni. -- Oh e percben nagyon boldogtalan volt! Mellette egy éltes, komoly ur ült, szürke felöltönyben, ki egyik pohár pontakiját a másik után itta. —• Nemde — szólta meg végre az idegen öt— kegyedet le Blond úrnak hívják ? — A szőke, amint a kérdezőre pillantott, a széles forradásról, mellyel az idegen balarcán látott, megismeré, hogy ez embert már két nap óta többször látta; egyszer boltjában, hol igen értékes selyemszövetet vásárolt, később talán húszszor is háza előtt les fölmenni, végre a templomban és most itt. Az idegen sovány, sárgás, arcán valami visszataszító volt, s szemei fénylettek a sötétben. A szőke felelt a kérdésre ! — Ön elégületlennek látszik — folyttatá az idegen. — Meglehet, az ember nincs mindig jó szeszélyben. — Igyék, barátom. __Az nem tesz engem vidámabbá. — Nagyon sajnálom, nem segíthetek önön ? ♦ — Nehezen. • Legyen közlékenyebb irántam- On 504