Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-03-22 / 67. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. #19. Hétfő, mart. 22-én, 1852. Megjelenik , ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek a egyéb mai - mellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvát ház, második emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút,Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 ft., lél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetése k soron ként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. KJ* Évnegyedes előfizetést nyitunk ezennel jövő ápril, május, június hónapokra, a lapunk homlokán olvasható feltételek mellett. Hat divatképre külön is előfizethetni egy pengő tallérral. A megrendeléseket siettetni kérjük, hogy teljes számú példányokkal szolgálhassunk. Sze rk. Az én dicsőségem . • Az én dicsőségem gyümölcstelen, De folyvást nyiló szabad vadvirág. Alig fogamzott gyenge gyökerén Az irigykedők féreg serge rág. Az én dicsőségem egy kis bokor . . De hajt közepén már egy pálma mag Bár több vén csernek száraz lombjai — Hogy eltakarják ráborultanak. Az én dicsőségem egy csattogány Melly napvilágkor dalolni se mer, Ragadozó héjják lesik dalát, Hogy összetépjék irigy, éhesen. Az én dicsőségem beborult ég . . Nem járják át a napsugárai, S akkor látják ragyogni csak, ha majd Irigyeire fog villámlani! Tóth Kálmán: A szerelem halottal. (Folytatás.) A bámuló öregasszonyok babonás hittel, már előre rosz jövőt boldogtalan életet jósoltak, sokan előre megszánták, előre megsiratták őket. Az esküvés után a nép kitódult a templomból, utánuk jöttek a vendégek, legutol az ifjú pár, utána az örömapa. A templom ajtóban állt a fekete lovag s megfogá testvére karjait. — Emlékezzél meg azokra a szavakra, mit az isten oltára előtt rám kentél, isten veled; nem fogok adósod maradni, eljövök, hogy megfizessek értte. — Verjen meg az igazságos isten — szólt remegve az örömapa — érjen utót a sorskeze. A szerencse lovag hirtelen eltávozott, úgy hogy az egész, futó álomnak tetszett. Kálmán Irénnel nagyon boldogok lettek. Szerelmök mindig nőtt , minden nap egy egy új levelet adott annak a terepelvelőjának, amellynek árnyékában meg- elégedetten éltek. Irénből, a mosolygó kis leányból, nagyon szép érdekes asszony lett, bájaiban volt valami mennyországi, mit még a késő évek sokasága sem bir elhervasztani, mint a nap, melly még télben is meleg, télben is ragyog, ez azon bűvös kellem volt, mi első pillanatra képes bárkit is elragadni. . . bársonyhamv a virág helyben; innen magyarázható meg, hogy az egész környékben tisztelet s szeretet tárgya volt. Ki e boldog párt együtt látta, amint a kert hüvös fái alatt el el merengtek, vagy a halastó partján méláztak, azt kellett hinnie, hogy tán házas életök első napjait élik. . . . Kálmánnak minden gondolata, minden eszméje kedves nején csüggött, ha egy percnyi időt távol kellett tőle lenni, már lelke fájt, úgy hiányzott valami, mintha tudja isten, még a lélekzetet is e nő szeme lövellné be. Illy boldogságban múlnak az évek, futnak, mint a patak habjai a virány között. . . Egyetlen egy szomorúság érte őket, s ez Zsigmond úr halála volt, azonban ezen is meg kellett nyugodniok , min annyival könnyebben áteshettek, miután ők egymás szerelmében mindent, de mindent feltaláltak. . . . Ezalatt vészes idő következett be. Lázas zivatar, melly sepert mindent, mindent magával, miként a szélvész, nem nézve, hogy sárgöröngyé, vagy virágszál, mit szárnyain viszen. Kálmán is, hogy elkerülje a tétlenség vádját, elhatárzó kötelességét leróni. Képzelhető, milly fájdalmas lehetett Kálmánnak megválni nejétől, kit eddig soha el nem hagyott, s kitől most mégis megválni kénytelen. Hanem az események hatalma legyőzi, elnémítja a lélek gyengébb érzelmeit, mint viharban elhallgatnak a madarak az ég dörgése előtt. Sokat sirt az ifjú asszony, a könyhullatás lett egyedüli kenyere. Végre eljött a válás pillanata, a gyöngéd nő kérte férjét, hogy maradjon még, de a kötelesség érzete és büszkeség, felül emelkedtek a sziv marasztó szaván. Elment az ifju férj. Soha talán nem volt szivén annyi bánat, annyi keserűség, mint a búcsú perceiben, és mégis elment, mert van a lélekben egy uralkodó eszme, melly midőn lángra gyulad, elhomályosítja a többit. — Irén kényes szemmel nézett a távozó után, fehér kezkenőjét lobogtatva, midőn az néha néha visszatekintett, s mikor a távolság köde és a porfellegek eltakarták szemei elől, szobájába ment és ott búsongott. Mennyi és miilyen őrült eszmék kínozhatták ez első gyötrelemben, — a sziv mintegy tömkelegben elvesztette magát, bár merre fordult, még mélyebben tévedt, s az ész világa e küzdelemben nem lobogott olly fényesen, hogy annak világa irányt adhatott volna. Miért ment el, mért hagyott el, tán már nem is szeret, tán ő is ollyan, mint a férfiak nagy része, kiknek szerelmek csupán csak vágy, s kik, miután e vágyat elérték, meghidegülnek, s hasonlítnak a gyermekhez, kik epekedve szaladnak a virágos halom tetejére, s midőn oda jutnak, mielőtt szétnéztek volna,ismét lesietnek róla,vagy tán megunta ez életet, rabnak képzeli magát, s leakarja bilincseit tépni, ezeket a bilincseket, mik az én lelkemet nem nyomják, hanem édesen érintik, — vagy ha nem, hát miért hagyott el? hát miért hagyott el! Ezt és száz illyet gondolt a szegény nő, de ha mindezek elkomoriták lelkét, leverték, képzelete mint megifjúlt phoenix visszaröppent a múltak virányára, hol minden fűszál, minden falomb azt susogá : — ő szeret mondhatatlanul. . . . . Folytak a viharos napok . . az idő megnehezült ... a vészek világa újra feltűnt, mint valami vérfarka üstökös, melly koronként el eljö ijeszteni az embereket és a világ nyugalmát. Ezalatt a kis havasi falu felé az ismert fekete kalandot tartott, arca nyugodtabb volt, mint rendesen szokott lenni, a homlokáról valami önhitt bizalom sugárzott, néha néha mosolygott, majd megint gondolkodásba esett. Igen nagy tervei, igen nagy gondolatai lehettek. Ment, ment, néha meggyorsító lépteit, majd megint ellassult,mire az Irén kertjébe jutott, az alkonyat eltűnt, az est fekete szárnyait bobta a földre. Csillagos nyári éjszaka volt, Irén ablakai ki valának nyitva, az átlátszó fehér függönyökkel játszott az esti szellő, az ablak előtt levő virágos kert, erősen illatozott az esthajnal harmatában. Nagy vörös divánon ült Irén, fehér kenyérben, melly sugár derekán lecsüngő bojtos zsinórral volt átkötve, fején egyszerű kis fejkötő, tejszin ujjait dús hajfürtéiben temeté el; pici lábai, miket apró vörös cipők szorítanak össze, kilátszottak, amint azokat a divánon végig fekteté, fejét lehajtja, mintha a bánat alatt görbedne meg. Mit érzett az, ki e bánatos szép tündért meglátá, kinek szépsége mig mosolyra voná az ajkakat, bánata sóhajokat csal ki a részvevő kebelből. A tejszin lámpa rásütött halvány képére s megszépíté a különben is szép vonásokat, mosolyt festve arra, mint a holdfény a haszinó sírkőre. Gondolkodott a letűnt időkről, és távol jövőről, egyedüli álma, egyedüli gondolata csak férje volt. Az a múlt idő olly szép volt, mint egy csillogó kert, tele az örömek virágaival, a remények lombjaival, a jókedvűen-