Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-05-23 / 99. szám

Isten mentsen! mi csak a korábbi isme­retség előnyeinek hódolunk. Aztán különben is Arthur sokkal jobb testvér és sokkal felvilágosodottabb férfi, hogy sem világos sértés nélkül föltehetnek róla, hogy e csekélység őt sérthetné. E mentegetőzések után hozzá­foghatunk ismerkedésünkhöz: Várnai Ákos.. . Bocsánat! Még egyet! Szép olvasónőink hihetőleg hozzá van­nak szokva a művészeket — legalább regé­nyekben — magas, karcsú termetű, halvány, szenvedő arcú férfiaknak tartani, bágyadt kék szemekkel, de annál fényesebb fekete für­tökkel. Hogy a csalódás kellemetlenségétől min­denkit megkíméljünk, bátrak vagyunk előre megjegyezni, hogy a mi festészünk épen nem bír az előszámlált előnyös tulajdonokkal, ő a világon a legegyszerűbb, legigénytelenebb kül­sejű művész, annyira, hogy azok, kik azzal hízelegnek maguknak, hogy külsejökről ké­pesek az emberek rangját, foglalatosságát el­találni : öt üzletének élő kalmártól kezdve e­­gész egy szenvedélyes gazdáig, mindennek tartanák inkább mint annak a mi­ művésznek. De nem akarunk minden zománcot le­törölni festészünk egyéniségéről, nehogy mi­előtt más, nemesebb okoknál fogva szerencsés lehetne a szép olvasónők rokonszenvét meg­nyerhetni, külseje iránti elfogultság által már előre elveszítse a még meg nem nyert kegyet. Várnai Ákos huszonkétéves fiatal­ember. E tulajdonsága talán egyetlen egy, mi kivétel nélkül mindenki elött kellemes ajánló­levél. A fiatalság bűbájos hatalmának ki sem képes ellenállani. Ollyan ez mint a tavaszi napsugár, melly ragyog, éltet, tenyészt,s mely­­lyet ibolyákkal és gyöngyvirágokkal üdvözöl hegy, völgy egyaránt... Termete közép, s bár európai fogalmak szerint a déli melléknévre alig tarthatna igényt, arról mindenesetre biztosítva lehet, hogy ékek kovácsolására sem hí fel általa senkit. Arcának — mellytöl a kifejezést nem tagadhatni meg — vonásai nem elragadok u­­gyan s szigorú Ítész által talán még szabályo­saknak sem neveztetnének: van mégis ezilált s kemény vonásokon bizonyos örökinyomat; bizonyos önbecsérzet, mi kivált a lelkesülés, fellángolás pillanataiban olly sajátságos kel­lemet, bájt kölcsönöz, minővel az olympiátékok hősei szokták a görög, meg nem vesztegetett izlésfi delnőket meghódítani. Szemei nem eszményi kékek, nem is ra­gyogó feketék, de e szürke kis szemsugarak áthatók mint élesre kifem­ tör, és villogók mint napsugarak által megfényesített meztelen szablya. E leírás után láthatja az olvasó, hogy fiatal művészünk ha nem szép is, de minden­esetre férfias alak volt; s e tulajdon bár fiatal ábrándos leánykák előtt ritkán emel eszmény­képekké , tapasztalt s az életet ismerő nőknél gyakorta kegyencekké tesz . . . Fiatal művészünk, korának s alkatának ez előnyeit nem ismeré, legalább nem vette igénybe soha. Ő szenvedélyének egész osztatlan ere­jét egy tárgyban öszpontositá, s ez egy tárgy­ művészete volt. Ennek áldozá­i szívértek minden dob­banását, lelkének minden gondolatait. Ábrándai csak ezzel foglalkozának, s ha szép álmai voltak, azok nem rejtett magányba szállíták lelkét egy imádott kedves u­tasító karjai közé: méltóságos alakok övezzék ba­bérral fürtéit, s ez alakok úgy hasonlítanak Correggiohoz . . . Raphaelhez . . . És ez igy volt beszélyünk kezdetéig. De a fiatal, vágy teljes szívnek nem elég az eszmény, neki élet, valóság kell. Félig tölti csak ez be a szívet, s a másik fél is han­got ad igényeinek, mihelyt akad valami, mi megragadja a képzeletet, leláncolja az érde­ket, s lángra gyújtja a vért . . . Fiatal művészünk . . . Na, de ne előzzük meg az események menetét, s kössünk ismeretséget az orvossal is. Várnai Arthur öt évvel volt idősebb testvérénél, s ha azt mondjuk felőle, hogy csinos deli termetű férfi, akkor minden való­színűséggel csak a nők egyhangú véleményét fejezzük ki. Arca, ellentétben testvéréével, szabá­lyos, megragadó vonásokkal bírt, s fényes fe­kete szemei bizonyára ritkán téveszték el kel­lő hatásukat. Nemcsak a külső az, mi Arthurt öcs­­csétől megkülönböztette. Hajlamaik, vágyaik, fogalmaik, néze­teik , mind mind elütök valának. Arthur nagyon jól ismerte külseje elő­nyeit, s lehetőleg fölhasználta, hogy ne mond­­­juk kizsákmányolta azokat, s bárha ledérnek nem volt is nevezhető, bizonyos dolgokban épen nem volt lelkiismeretes. Szerencsére elmondok hőseink felől mit tudatni akarunk, mert lám a családi érteke­zésnek vége, s ők egy más, bennünket külö­nösen érdeklő körülménynyel foglalkoznak, mi úgy látszik, a két testvért egyaránt el­foglalja. De tán jobb lesz őket magokat be­széltetni . — És te festesz levél — kezdé Arthur. — Jól tetted. Kora hajlamaid m­ár mind e pá­lyára intének, s alig van nagyobb boldogság az életben, mint olly dolgokkal foglalkozni, mellyek öszhangzásban állanak a szív hajla­maival. De hadd lám, mennyire haladtál? Mu­tass vagy egyet műveid közöl. — Itt van készülőben egy női kép. Jer, nézd. Ezt különös gonddal dolgozom, s azt hiszem felőle, hogy legsikerültebb darabom. — Mal­id?!.. —kiálta fel meglepetés­sel Arthur. — Mit mondasz ?! — Semmit. E kép feltűnőleg hasonlít egy nőhez, kit Mah­idnak neveznek, s e ha­sonlat lepett meg. Bostonban ismertem őt, egy bankár neje volt. Kit ábrázol e kép? — Senkit . . . Eszményi alak. — Akkor széttépheted művedet öcsém: ez arcon nagyon kevés eszményi van. Az élet ül itt testvér, vágyaival, szenvedélyeivel. Ez alak nem eszménykép. A festész úgy látszik, készebb volt mű­vészi hitelét kockáztatni, semmint bevallani hogy bátyjának igaza van, egykedvűleg vá­laszold : — Phantaziám élénktelenségének és felfogásom hiányának ródd fel a hibákat, de e kép eszményi alak. Arthur merően tekintett testvére sze­mei közé. Vonásai lassanként elszomorodának. Szünet után mohón megragadd kezét: — Öcsém, te nem szeretsz többé úgy, mint egykor szeretek egymást, a midőn nem volt lelkünknek egyetlen gondolata, mellyel vonakodtunk volna egymással közölni. Öcsém légy nyílt, e kép ? — Legyen , mindent elmondok. Hiszen te testvérem vagy, ki elött nem szabad sem­mit eltitkolnom. — Így így öcsém, legyünk ismét a ré­giek. E kép ? — Nem eszményi. E kép eredetije él, vagy legalább élt egykoron. — Mit mondasz? s te nem ismered őt? — Sohasem láttam. — S ez arckép ? — E másik után készül, mellyel maga a nő festett — kedvese számára. Arthur mohón ragadá ki testvérének ke­zéből a miniature-képet, s hosszasan meren­gett rajta vizsga tekintetével. Néhány perc múlva élénken kérdé: — Ki számára készíted ez arcképet? — Senkiére. Magam magamnak fogom megtartani. — De hátha ez arcképet valaki tetszé­sed szerint megfizetné ? — Milliókért nem adnám ! — Különös, és miért? — Mert . . . — Mert? — Mert ez arckép eredetijét szeretem, s mert ez arckép által remélem őt feltalál­hatni. — Te szereted őt? — Szenvedélyesen ; s hogy feltalálhas­sam, festem e képet, s ha feltaláltam, kész vagyok odadobni életemet, legyilkolni férjét épen úgy mint kedvesét, csakhogy bírhas­sam őt! Arthur arca e szavakra fájdalmat, ré­mületet fejezett ki, mint azelőtt meglepetést. — Szánlak testvér, te egy gyilkoló szen­vedélynek lettél rabjává, mellytöl félek, hogy vészt hozand reád. De mondd csak, tehát soha sem láttad őt? — Soha. — És miként jutál ez arcképhez? — Igen egyszerűen. Halld. — Mintegy két hóval ezelőtt egy napon a közel hegyekbe rándulunk ki, azon szándék­kal, hogy csak éjjelre fogok visszatérni a vá­rosba, mellynek poros, büzhödt levegőjét már alig birám tovább, s mellytől, ha csak órákra is menekedni, roppant élvezet volt nekem. A zöldbe érve tökéletesen át akartam élvezni egy kirándulás gyönyöreit, s azonnal kalandozni indultam a lombdús fák által ékített bércek közé. Kétszeres érdekkel ragadták meg lel­kéinél a táj szépségei. Mint ember elragadta­­tám nagyszerűsége által az egésznek, mint festész térdre omolva hódoltam harmonikus összeállításán, mystikus szerkezetén a részle­teknek. Mind mind távolabb haladtam , a­nél­kül hogy erről legkisebb tudomásom lett vol­na, a­mint egy magasabb csúcs, egy gyönyö­rű kilátást ígérő pont tűnt szemem elé, s én oda irányzom­ lépteimet. A csúcsra érve még át sem adhatom magamat tökéletesen a vizs­ga szemlélődésnek, midőn a fűben alig két lépésnyire lábaim előtt egy könyvet pillanték meg, melly, mint azonnal meggyőződtem, napló volt, mellybe egy nő rakta le lelkének legtit­kosabb gondolatait, szivének legfájóbb pana­szait, s mellynek levelei között ez arcképet le­iém­, mit mint a naplóból megértém­ , maga a nő festett — kedvese számára. — S nem akadtál nyomára tulajdono­sának ? — Nem, pedig mindent elkövettem e célra. Összekalandoztam­ a vidéket, tudako­zódtam a környékbeliektől, de semmi ered­ményre nem jutottam. Egy favágó állt rá, hogy egy magas termetű és igen fényes öltözetű úr­­hölgyet látott ugyan a napokban e tájon jár­kálni, de mindössze ennyi, mit megtudhatok. — Tovább, tovább. — A naplót a képpel együtt haza ho­zom, —­s most őrjöngő szenvedélylyel imádom 406

Next