Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-06-10 / 114. szám

az ész, s az beszélő fülembe e borzasztó dol­gokat? — — Nagy isten! lehet ő hinnem fü­leimnek? Én Marvea — nőül vegyem Katalint! — Nem nem! nekem álmodnom kelle s csak most ébredek fel! — Uram, uram­ ! — kiálta lázasan: — megálljon! csak egy szót! —Nem felelt senki, csak a bolthajtásos terem viszhon­­ja csengett fülébe. — Oh, jóságos ég! — ki­álta újra gyönge kezeit tördelve. — Marvea Marvea! hova sodortatál! De nem­ , nem ! hi­szen még lehet segítenünk. Pugatscheffet rög­tön tudósítom, ő bátor, nem fél senkitől, s föl fogja fedezni e borzasztó tévedést. Igen, el ne késsünk a mentő eszközökkel! Marvea mint őrült rohant Pugatscherf szobájába. Pugatscherf egyik könyökére támasz­kodva, egy vadkan bőréből rögtönzött szőnye­gen heverészett. Marvea ijedten rohant be hoz­zá, s az első felindulás visszafojtván hangját, sírva, szótlanul borult nyakába. — Téged mi lett Marvea? —kérdé Pu­gatscherF, megijedve a hölgy dúlt arcától. — Szólj, mi bajod ? gyorsan, mert minden bátor­ságom dacára is megijesztesz e rendkívüli ma­gadviseletével. •— Oh könyörülj, PugatscherF! — ki­álta fuldokolva a hölgy. Segíts, segíts rajtam, mert Marveád el van veszve ! ■— Szólj hát, — kiálta az ifjú, — fek­véséből fölkelve, — miért sírsz ? — mi lett, Marvea ? Marvea erőt iparkodék venni, s aztán sírástól szaggatott hangon elbeszélő kínos helyzetét, mellybe Katalin szerelme s az öreg parancsnok beszéde esték. Pugatscher­ elsá­padt , időt kelle vennie, hogy összeszedhesse magát. Végre egy átható tekintettel odahajolt a hölgyhez, kezét megFogá­s halkkal, komo­lyan szólt: — Marven szólj, nem készakarva éb­reszted e tán magad iránt Katalin szerelmét? — Nem nem, válaszolt a hölgy. — én nem vallok neki szerelmet. Mindössze is elő­zékeny, figyelmes, udvarias voltam hozzá, s ő tán ebből következtetett! vagy hogy szokatlan női sima arcom, s e durva néptől egészen el­térő modorom idézek elő e hatást, vagy ah, mit tudom én, — elég, hogy a boldogtalan te­remtmény szerelmes jön belém ! Oh istenem ! istenem ! más mód nincs menekülni, mint föl­fedezni mindent, vagy szökni, PugatscherF! — Sem egyiket, sem másikat nem fog­juk tenni! — szólt nyugalmát visszanyerve PugatscherF. — Tehát mit tegyünk? Vissza fogom szerelmét kereken utasítani!jó?megegyezel ? Szünet állott be. PugatscherF összerán­coló homlokát, s szünet múlva, parancsoló ki­fejezéssel arcán, nyugodt szilárd hangon vá­laszold : — Nőül fogod őt venni,Marven! — Nőül venni ? — kiálta, bámultában szinte eszét vesztve a lány. — Nőül venni, mondád ? Ah menj, menj PugatscherF, te kí­nos tréfát üzesz velem! — Nőül fogod venni! — ismétlő fön­­tebbi nyugalma­­s szilárdságával PugatscherF. — De hát mi célod? — kérdé a lány. — Mit akarsz ezzel elérni? — — Vagy meg­untál már ? — tévé utána keserűen, gyanúsan, — s ez által akarsz tőlem megszabadulni, Pu­gatscherF? Feleded hogy én neked eskü­vőm, s most eskümet megszegve, máshoz ad­jam magam? — Különös­ máshoz adni magad! — szólt Pugatscher­, mialatt arca előbbi komoly­ságát egészen elvesztő, — mit szerelmünk első pillanatában esküvőnk, azt sírig meg is fogjuk tartani, Marven ! — Lásd, — folytató, enyelgésbe átmenő jó kedvvel: — ez saját­ságos házasság, hol a legdühösebb szerelmes is biztosítva van a hűtlenségbeesés aggodal­mai ellen. Csak nem következtetsz részemről hidegülést, közönyt, ha Marveát nem fogom félteni Katalintól. — Igen, igen, — szólt Marvea, könnyű pírral arcán . — de hát mi célod mégis ? In­kább vártam, hogy ellenezd, hogy velem ezen­nel hagyd el e pokoltanyát! Pugatscher­ mosolygott s szólt: — Örült volnék ha az utat, m­ellyet sze­rencsém szemmel láthatólag tűzött elém, ön­kényt kerülném ki. — Nekem egy tervem­ van Marven, s e körülmény mint sors kedvezmé­nye tekinthető, melly segédeszközül szolgál annak kivitelében. Figyelj ide Marvea, — folytatá Pugatscher—, mialatt közelebb vonult s halkabban beszélt. — Három nap múlva nőül fogod venni Katalint. Ennek meg kell lennie ! Az egybekelés utáni napokban,-------ne légy türelemmel, hisz ez a dolog természetében fekszik, — hideg, közönyös fogsz lenni nőd iránt. .. — Nem iránt? nem iránt! minő kifeje­zés ! — szólt aggodalmasan közbe Marven. — Természetesen, miután ő Voronec neje fog lenni, — szólt mosolyogva Pugat­scher­, — s ezen ne is ütközzél meg. Sok szép hölgy ment már férjhez ... asszonyok­hoz, sőt asszonynál is gyöngébbekhez! — De halld tovább. Katalin néhány nap múlva majd sírva fogja apjának elpanaszolni, hogy te őt nem boldogítod. — Jó isten, mi fejük ebből ki ? — kiáltá kezeit tördelve a hölgy. Feledéd már, mivel fenyegetett atyja ? — Légy nyugodt, a melylyel ő fenyege­tett, azt mi fogjuk rajta véghez vinni.— Apja, — folytatá — Katalin vádjára föl fog inge­rülni, s hadat indít ellened------­—Hadat? — mondd inkább: azonnal semmivé teend! — Ne félj. A kocka el lesz vetve. A le­génység engem tenyerén hordoz, a legénysé­get pedig én hordozom gyűrűként ujjaimon. Az öreg megtámadására te bátran, nyíltan kikelsz, s kereken nyilvánítod, hogy mint Katalin fér­jének , adassék át neked a főparancs­nokság — — — A főparancsnokság ?álmodol­­ Pu­gatscher­? a Főparancsnokság! — Igen; az öreg pedig lépjen nyuga­lomba. S te ekkor meg fogod súgni Katalin­nak, hogy csak így és nem máskép juthat sze­relmedhez. Katalin ekkor ha szeret, ő is ré­szedre fog állni, s követelendi apjától a mon­dott jogokat. — Hiheted­­, hogy ő apja ellen lépjen föl? . . . — Ej, hagyd el Marvea ; nem egy fiu, s nem egy lány feledé már szerelmében szüleit. — A lázadás magva — folytatá tovább — ez által el leend­vezve; a jól informált legény­ség kardot emel, s a parancsnok ur nyuga­lomba tétetik, mint illik; Capellini és Sawna­­gowski uraimék pedig, mint kiknek reaktiójá­­tól legjobban lehet tartani, majd a palota fog­házába őrizet alá tétetnek. — S mi lesz belőlem? — Ukrajnai vadak főparancsnoka, Mar­vea! — felelt fontosan, hangnyomattal Pu­gatscher­. — S igy te alattvalóm leendnél ? — Oh nem, Marvea. — felelt mosolyg­­va a tervező. — Minthogy te még gyönge, ugyszólva gyermek vagy az igazgatáshoz, én fogom vinni helyetted a parancsnokságot, az­az, — jól megérti, az annyit tesz, hogy a kincstárkulcsot magamhoz veszem, s egy szép borult éjjel, kincsekkel rakodtan búcsút ve­szünk e tanyától, hol a naponkinti mélyebb nyomozások miatt már úgy sem hiszem , hogy sokáig maradhatnánk. Itt hagyjuk e tanyát, sőt itt hagyjuk az országot is, s megyünk egyene­sen külföldre, hol nemmé leendsz, s mentsen minden anyagi aggodalmaktól, boldogul fogunk együtt élni. — És Katalin ? mi lesz Katalinból ? — Mi lesz ? — szólt közönyösen Pu­gatscher­, — egy — tőled hátrahagyandó irat által felvilágosíttatván, feloldozta­tik esküje a­ 161, s aztán mehet ismét férjhez, kihez akar. Ne aggódjál, kap­j náladnál különb férjet is! Szünet állott be. Marven habozott, egész lelkében remegett, midőn e tervek nehézségeit végig gondolá, s aztán szünet múlva, mintegy önvigasztalására kérdezé: — S ha minden sikerülne, hová fogunk innen menni ? — Hova ? úgy hiszem, legcélszerűbb lesz Franciaországba, — felelt Pugatscher­, a hölgyet magához ölelve. — Nem visznek engem magukkal ? kér­dé egy férfihang az ajtó mögött, melly e pilla­natban egészen föltárult. — Marven ijedten sikolta fel a hangra s PugatscherF karjaiba dőlt. PugatscherF, ki e­­gyébiránt sohasem veszté el lélekjelenlétét, e pillanatban elsápadt s önkénytelen kardjához kapott. Boisprée állott előtte. — Nos ? tehát nem visznek engem is magukkal a szép Frankhonba ? Hisz az nekem hazám­! — De az ördögbe is, hát mit néz ön olly mereven rám ? Fél ön Pugatscherd? Ugyan ne legyen gyermek! — tevő utána olly hangon, melly nem volt ment minden gunyortól, s az­zal közelebb lépve kezét nyújtó s odahajolva, fontos halk hangon monda: — Boisprée min­dent hallott; de ne ijedjen meg, mert Boisprée­­nek fülei vannak ugyan a hallásra, de nyelve nincs mindenkor a beszédre l­ép miként a fa­laknak, mellyek mindent hallanak, de nyelvök hiányzik, melylyel a hallottakat kibeszélhetnék. -------Ért ön? Fölfog, mit akartam mondani? nem úgy és jó, tehát mindjárt értelmesebben fogok szólani. E szavak után, lábujjhegyen vissza­ment az ajtóhoz, azt csöndesen becsukta, a zárt ráfordító, s ismét csöndesen visszament Pugatscheffhez, ki még mindeddig szoborként állott meg helyén, karjaiban tartva Marveát. — Uram! szólt ekkor Pugatscher, mielőtt Boisprée folytathatta volna, s ajkai reszkettek — ön elég nemtelen volt kihallgatni titkainkat, legyenek bár e titkok maguk is nemtelenek, mindegy; én nem akarom senki szeszélyére bízni szabadságom, sorsomat. Igen helyesen cselekvő, hogy bezáró az ajtót: e szobát csak egyikünk fogja élve elhagyni. — Pszt! ne beszéljen olly fenhangon! szólt Boisprée, mutatóujját ajkára helyezve.— Megtalálják hallani, pszt! — •— azzal ismét közelebb lépett s PugatscheiFnek csaknem fü­léhez hajolva szólt: — értsük meg egy­mást. — De hát mit akar ön ? kérdé folyvást felindulva PugatscherF. — Pszt! lassabban! Mondom már, hogy utazni Franciaországba ; utazni önnel és a szép Marveával. E nevet jelentékenyen nyoma meg s mosolygva mondá ki, melly mosoly hízelgő akart lenni, a nélkül hogy azzá tudott volna válni. Vannak arcok, mellyek születés vagy rászoktatás által annyira fölveszik s megtart­ják minden idő­s körülményekben satirikus kifejezésöket, hogy néha a legünnepélyesebb pillanatokban sem tudnak kivetkezni belőle . s » '167

Next