Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-06-10 / 114. szám
az ész, s az beszélő fülembe e borzasztó dolgokat? — — Nagy isten! lehet ő hinnem füleimnek? Én Marvea — nőül vegyem Katalint! — Nem nem! nekem álmodnom kelle s csak most ébredek fel! — Uram, uram ! — kiálta lázasan: — megálljon! csak egy szót! —Nem felelt senki, csak a bolthajtásos terem viszhonja csengett fülébe. — Oh, jóságos ég! — kiálta újra gyönge kezeit tördelve. — Marvea Marvea! hova sodortatál! De nem , nem ! hiszen még lehet segítenünk. Pugatscheffet rögtön tudósítom, ő bátor, nem fél senkitől, s föl fogja fedezni e borzasztó tévedést. Igen, el ne késsünk a mentő eszközökkel! Marvea mint őrült rohant Pugatscherf szobájába. Pugatscherf egyik könyökére támaszkodva, egy vadkan bőréből rögtönzött szőnyegen heverészett. Marvea ijedten rohant be hozzá, s az első felindulás visszafojtván hangját, sírva, szótlanul borult nyakába. — Téged mi lett Marvea? —kérdé PugatscherF, megijedve a hölgy dúlt arcától. — Szólj, mi bajod ? gyorsan, mert minden bátorságom dacára is megijesztesz e rendkívüli magadviseletével. •— Oh könyörülj, PugatscherF! — kiálta fuldokolva a hölgy. Segíts, segíts rajtam, mert Marveád el van veszve ! ■— Szólj hát, — kiálta az ifjú, — fekvéséből fölkelve, — miért sírsz ? — mi lett, Marvea ? Marvea erőt iparkodék venni, s aztán sírástól szaggatott hangon elbeszélő kínos helyzetét, mellybe Katalin szerelme s az öreg parancsnok beszéde esték. Pugatscher elsápadt , időt kelle vennie, hogy összeszedhesse magát. Végre egy átható tekintettel odahajolt a hölgyhez, kezét megFogás halkkal, komolyan szólt: — Marven szólj, nem készakarva ébreszted e tán magad iránt Katalin szerelmét? — Nem nem, válaszolt a hölgy. — én nem vallok neki szerelmet. Mindössze is előzékeny, figyelmes, udvarias voltam hozzá, s ő tán ebből következtetett! vagy hogy szokatlan női sima arcom, s e durva néptől egészen eltérő modorom idézek elő e hatást, vagy ah, mit tudom én, — elég, hogy a boldogtalan teremtmény szerelmes jön belém ! Oh istenem ! istenem ! más mód nincs menekülni, mint fölfedezni mindent, vagy szökni, PugatscherF! — Sem egyiket, sem másikat nem fogjuk tenni! — szólt nyugalmát visszanyerve PugatscherF. — Tehát mit tegyünk? Vissza fogom szerelmét kereken utasítani!jó?megegyezel ? Szünet állott be. PugatscherF összeráncoló homlokát, s szünet múlva, parancsoló kifejezéssel arcán, nyugodt szilárd hangon válaszold : — Nőül fogod őt venni,Marven! — Nőül venni ? — kiálta, bámultában szinte eszét vesztve a lány. — Nőül venni, mondád ? Ah menj, menj PugatscherF, te kínos tréfát üzesz velem! — Nőül fogod venni! — ismétlő föntebbi nyugalmas szilárdságával PugatscherF. — De hát mi célod? — kérdé a lány. — Mit akarsz ezzel elérni? — — Vagy meguntál már ? — tévé utána keserűen, gyanúsan, — s ez által akarsz tőlem megszabadulni, PugatscherF? Feleded hogy én neked esküvőm, s most eskümet megszegve, máshoz adjam magam? — Különös máshoz adni magad! — szólt Pugatscher, mialatt arca előbbi komolyságát egészen elvesztő, — mit szerelmünk első pillanatában esküvőnk, azt sírig meg is fogjuk tartani, Marven ! — Lásd, — folytató, enyelgésbe átmenő jó kedvvel: — ez sajátságos házasság, hol a legdühösebb szerelmes is biztosítva van a hűtlenségbeesés aggodalmai ellen. Csak nem következtetsz részemről hidegülést, közönyt, ha Marveát nem fogom félteni Katalintól. — Igen, igen, — szólt Marvea, könnyű pírral arcán . — de hát mi célod mégis ? Inkább vártam, hogy ellenezd, hogy velem ezennel hagyd el e pokoltanyát! Pugatscher mosolygott s szólt: — Örült volnék ha az utat, mellyet szerencsém szemmel láthatólag tűzött elém, önkényt kerülném ki. — Nekem egy tervem van Marven, s e körülmény mint sors kedvezménye tekinthető, melly segédeszközül szolgál annak kivitelében. Figyelj ide Marvea, — folytatá Pugatscher—, mialatt közelebb vonult s halkabban beszélt. — Három nap múlva nőül fogod venni Katalint. Ennek meg kell lennie ! Az egybekelés utáni napokban,-------ne légy türelemmel, hisz ez a dolog természetében fekszik, — hideg, közönyös fogsz lenni nőd iránt. .. — Nem iránt? nem iránt! minő kifejezés ! — szólt aggodalmasan közbe Marven. — Természetesen, miután ő Voronec neje fog lenni, — szólt mosolyogva Pugatscher, — s ezen ne is ütközzél meg. Sok szép hölgy ment már férjhez ... asszonyokhoz, sőt asszonynál is gyöngébbekhez! — De halld tovább. Katalin néhány nap múlva majd sírva fogja apjának elpanaszolni, hogy te őt nem boldogítod. — Jó isten, mi fejük ebből ki ? — kiáltá kezeit tördelve a hölgy. Feledéd már, mivel fenyegetett atyja ? — Légy nyugodt, a melylyel ő fenyegetett, azt mi fogjuk rajta véghez vinni.— Apja, — folytatá — Katalin vádjára föl fog ingerülni, s hadat indít ellened------—Hadat? — mondd inkább: azonnal semmivé teend! — Ne félj. A kocka el lesz vetve. A legénység engem tenyerén hordoz, a legénységet pedig én hordozom gyűrűként ujjaimon. Az öreg megtámadására te bátran, nyíltan kikelsz, s kereken nyilvánítod, hogy mint Katalin férjének , adassék át neked a főparancsnokság — — — A főparancsnokság ?álmodol Pugatscher? a Főparancsnokság! — Igen; az öreg pedig lépjen nyugalomba. S te ekkor meg fogod súgni Katalinnak, hogy csak így és nem máskép juthat szerelmedhez. Katalin ekkor ha szeret, ő is részedre fog állni, s követelendi apjától a mondott jogokat. — Hiheted, hogy ő apja ellen lépjen föl? . . . — Ej, hagyd el Marvea ; nem egy fiu, s nem egy lány feledé már szerelmében szüleit. — A lázadás magva — folytatá tovább — ez által el leendvezve; a jól informált legénység kardot emel, s a parancsnok ur nyugalomba tétetik, mint illik; Capellini és Sawnagowski uraimék pedig, mint kiknek reaktiójától legjobban lehet tartani, majd a palota fogházába őrizet alá tétetnek. — S mi lesz belőlem? — Ukrajnai vadak főparancsnoka, Marvea! — felelt fontosan, hangnyomattal Pugatscher. — S igy te alattvalóm leendnél ? — Oh nem, Marvea. — felelt mosolygva a tervező. — Minthogy te még gyönge, ugyszólva gyermek vagy az igazgatáshoz, én fogom vinni helyetted a parancsnokságot, azaz, — jól megérti, az annyit tesz, hogy a kincstárkulcsot magamhoz veszem, s egy szép borult éjjel, kincsekkel rakodtan búcsút veszünk e tanyától, hol a naponkinti mélyebb nyomozások miatt már úgy sem hiszem , hogy sokáig maradhatnánk. Itt hagyjuk e tanyát, sőt itt hagyjuk az országot is, s megyünk egyenesen külföldre, hol nemmé leendsz, s mentsen minden anyagi aggodalmaktól, boldogul fogunk együtt élni. — És Katalin ? mi lesz Katalinból ? — Mi lesz ? — szólt közönyösen Pugatscher, — egy — tőled hátrahagyandó irat által felvilágosíttatván, feloldoztatik esküje a 161, s aztán mehet ismét férjhez, kihez akar. Ne aggódjál, kapj náladnál különb férjet is! Szünet állott be. Marven habozott, egész lelkében remegett, midőn e tervek nehézségeit végig gondolá, s aztán szünet múlva, mintegy önvigasztalására kérdezé: — S ha minden sikerülne, hová fogunk innen menni ? — Hova ? úgy hiszem, legcélszerűbb lesz Franciaországba, — felelt Pugatscher, a hölgyet magához ölelve. — Nem visznek engem magukkal ? kérdé egy férfihang az ajtó mögött, melly e pillanatban egészen föltárult. — Marven ijedten sikolta fel a hangra s PugatscherF karjaiba dőlt. PugatscherF, ki egyébiránt sohasem veszté el lélekjelenlétét, e pillanatban elsápadt s önkénytelen kardjához kapott. Boisprée állott előtte. — Nos ? tehát nem visznek engem is magukkal a szép Frankhonba ? Hisz az nekem hazám! — De az ördögbe is, hát mit néz ön olly mereven rám ? Fél ön Pugatscherd? Ugyan ne legyen gyermek! — tevő utána olly hangon, melly nem volt ment minden gunyortól, s azzal közelebb lépve kezét nyújtó s odahajolva, fontos halk hangon monda: — Boisprée mindent hallott; de ne ijedjen meg, mert Boispréenek fülei vannak ugyan a hallásra, de nyelve nincs mindenkor a beszédre lép miként a falaknak, mellyek mindent hallanak, de nyelvök hiányzik, melylyel a hallottakat kibeszélhetnék. -------Ért ön? Fölfog, mit akartam mondani? nem úgy és jó, tehát mindjárt értelmesebben fogok szólani. E szavak után, lábujjhegyen visszament az ajtóhoz, azt csöndesen becsukta, a zárt ráfordító, s ismét csöndesen visszament Pugatscheffhez, ki még mindeddig szoborként állott meg helyén, karjaiban tartva Marveát. — Uram! szólt ekkor Pugatscher, mielőtt Boisprée folytathatta volna, s ajkai reszkettek — ön elég nemtelen volt kihallgatni titkainkat, legyenek bár e titkok maguk is nemtelenek, mindegy; én nem akarom senki szeszélyére bízni szabadságom, sorsomat. Igen helyesen cselekvő, hogy bezáró az ajtót: e szobát csak egyikünk fogja élve elhagyni. — Pszt! ne beszéljen olly fenhangon! szólt Boisprée, mutatóujját ajkára helyezve.— Megtalálják hallani, pszt! — •— azzal ismét közelebb lépett s PugatscheiFnek csaknem füléhez hajolva szólt: — értsük meg egymást. — De hát mit akar ön ? kérdé folyvást felindulva PugatscherF. — Pszt! lassabban! Mondom már, hogy utazni Franciaországba ; utazni önnel és a szép Marveával. E nevet jelentékenyen nyoma meg s mosolygva mondá ki, melly mosoly hízelgő akart lenni, a nélkül hogy azzá tudott volna válni. Vannak arcok, mellyek születés vagy rászoktatás által annyira fölveszik s megtartják minden idős körülményekben satirikus kifejezésöket, hogy néha a legünnepélyesebb pillanatokban sem tudnak kivetkezni belőle . s » '167