Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-15 / 12. szám
Pufi .... krák .... zuhantam alá, fővel alá, lábbal fel legalább is 4 öl magasból, s alattam csikorogva törött össze valami ismeretlen színpad vékony deszkája. — No szent Portiunkula, merre van most a boldogság? Bah ! hova kerültem én? tapogatok: innen vizes, innen jeges, innen ismét vizes. Nagyságos és magasságos babyloni szent torony! ha volt valaha szerelmes harangozod, ismerned kell a szerelem dühösségét, ugyan segíts rajtam! Isten hozzád gömbölyű Ludmilla, utoljára láttalak, utoljára valók a földön. Mi a tatár, csak most veszem észre, ülök és nem haladok ... itt van lakatbaestem s nincs kihúzó. E pillanatban mintha százfontos kalapot illesztettek volna fejemre, iszonyú hosszas terjedelmű s kaszálódzó test terült nyakam közé, minek annyira lealázodtam hogy nyakig ülök hajlékom vizes, jeges tartalmában. — Ki vagy ! ? orditám dörmögő s hatalmasan működő váratlan vendégemre. — Hát te ki vagy ! ? röffentett társam. — Te ki vagy ? — Én ? én vagyok! — Ah ! te vagy manu propria ? mi hozott ide ? nem törött ki egyik csonkod ? E kölcsönös kiabálás után felismerek egymást. Terjedelmes pajtásom egyike a hat személyü szerelmes táblának, egyike azoknak, kiket műszóval 13 próbás írnokoknak nevez a világ, testre olly hosszas, olly nyúlósan kiterjedő , hogy kaszaszerü idomaiért csak manupropriának nevezők őt. Azonban e vita alatt kényelmesen heverünk barlangunk vizes fenekén s pajtásom hosszú lábait nyakam közt hintázá. — Vidd tova csánkodat, mert kilököm! nem hallod , kié ez cbláb ? — Ne csicseregj, nem látod hogy az én végtagom ? — Robogós adta! legalább vidd tova nyakamról. — De hova tegyem ? — Saját nyakad közé , vagy mellényed zsebébe .... Cimbora ki hitt ide téged? — Senki sem, Ludmilla küldött. — Nem igaz ! mondd , valld meg, miért jöttél ide , mert megfojtalak. — Ne fészkelődjél ! kidoblak. Ludmilla küldött, engem szeret, nekem adott találkát, nem is kértem. — Nem igaz, nekem adott! Én belefojtalak e kútba, kedves barátom. — Fojts hát, hisz alig van benne pár arasznyi víz, az is félig jég . . Csitt te, valaki jő . . . mormogást hallok, tán Ludmilla? — Nem az, az ő lépéseinek három dűlő földre meghallatszik kopogása. — Megállj, én megyek, engem rendelt oda, engem szeret . . . — Nem igaz, nekem adott találkát, pedig nem is kértem . . . hallatszott fölöttünk. E pillanatban tovareppent a felleg, s a hold ragyogó fényénél tisztán látok két szerelmes barátunkat, egymás üstökét ciháivá épen fölöttünk, hajlékunk szélén. — Tyű!lhaja f ordított egyszerre a két szerelmes és süvöltve zuhantak alá, egyre cihálva, öklözve egymást. Ordítottunk, lármáztunk, mindenik állítá, hogy csak egyedül őt szereti Ludmilla, neki adott találkát kérés nélkül. E két civódó laktárs szinte barátunk, egyik ügyvéd a világ nyelvén, mesterségére nézve azonban prókátor. Külyét leírni, e hozzánk utazó négylábú omnibusnak nem kisértem meg, legyen elég megemlitnem nagyszerű mellékneveiket : ,talyigarudt az egyik, ,circum dederunt, a másik, olly nevek , mellyeken neveztetni bármellyik pesti targoncásnak is becsületére válnék. — Ne bomoljatok! — szóltam komoly hangon ; — négyen vagyunk itt, kik megjártuk a diószegi vásárt, de átlátni, hogy fenmaradt két cimboránk a szerencsések, őket szereti Ludmilla. — Kettőt egyszerre ? — Nos, ha mi hatan szerettünk egyet, lehetetlen, hogy ő szeressen kettőt? — Igaz, megöljük őket! — Megölni , hova gondolsz? — Hát megsüssük, vagy felakaszszuk. — Az már más. — De mit csináljunk fiúk ? lelkünk is meggömbörödik itt reggelig. — Mit csináljunk? minő gondolat, csak hogy ti itt vagytok, kimegyünk, kitoljuk egymást. A hosszú lábú manu propria körülmászkáló országunk felfelé mindinkább bővebb, terjedtebb oldalát, azonban mindig robogva hengergett alá. — Nem lehet kimenni! mi a manó gödör ez ? se kút, se pince , akár a lovak bele eshetnének, barátim. — Bah! nem elegen vagyunk , már benne? — Énekeljünk cimborák, valaki csak meghallja. — De mit ? befagy a gégénk. — Valami meleget, tüzeset. . Ne látsátok torkotokat, majd én kezdem : Ég a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát, Mig a barnát szorongatod: Azt a szőkét elszalasztod. . . — Csitt! szekér megy erre ! kiáltsatok neki. — Holló atyafi! ... ki a szekéren ülnököl, jöjön ide! A szekérzörej megállt s pillanatok múlva hajlongó, szakállas egyéniség pislogott reánk. — Áj, váj! khik shannak itt? — Mi vagyunk szomszéd, húzzon kend ki, megcsókoljuk vagy ötvenszer. — Ah ! nem khell, khi khüldte ide az urakat? — Ki küldött? mi gondja rá? . . Ludmilla. — Ludmhája!áj váj khasa ? én megheszem. — Kása az esze, húzzon ki kend, megfizetjük. Valahol a parton álló szekér újra megindult s elrobogott. — Tháje, lovam elragadt! ordított az Izrael-maradék s robogó kocsija után nyargalt. — No fiuk itt maradtunk. Énekeljünk még ide valakit . . . Piros kalász, búza kalász, Ez a kis lány szivet halász . . Fogd ki babám az enyimet, Eszem azt a kis kezedet! — Ne ordíts ! jön valaki, szinte zeng a föld léptei alatt. — Ez Ludmilla fiuk . . kiáltsatok. — Ide bájos Ludmilla, ide én vagyok itt! ■— Én is, én is, én is !ordítottuk egyszerre. — Ki van az én jégvermemben !? dördült meg fölöttünk olly hatalmas recsegő hang, hogy ijedve dugtuk össze kobakjainkat. — Mi vagyunk bábos úr, segítsen, húzzon ki. — Húzza ki a manó .... mit keresnek itt? — Erre voltunk s beleestünk, otrombán tartja, még maga is bele eshetik. E percben harangok kondultak meg, az éjféli misére beharangoztak. — A . . . beharangoznak! rikkantott a bábos, — elmegyek, mert nem kapok széket a templomban, s elrohant. — Itt van ja, ez is itt hagyott. Mit csináljunk ? énekeljetek már, tán jön még valaki. — Csendesen, jön valaki. Dübörgő lépteket s röhögő nevetést hallánk. E percben két hosszú s egy gömbölyű jószág ordítva, mennydörögve cseppent közibénk. — Átkozott kaland! agyon vertétek löcslábaimat, agyon vertétek! ordított manu propria. — Ne károgj pajtás, fogd be a szád,— sipegett egyik ujdon jött vendégünk, — ránk találnak ha kiabálsz, úgyis aligha észre nem vették, midőn e félakós hordót kiemeltük. — Fogjátok meg cimborák! inni hoztak — Meglógtuk, letenyereztük, füleztük pöregatyás vendégeinket. — Hát ebben a tariszkóban mi a sistergő kemény manó van, fiuk ? — Kalács, sódar, meg kolbász, uram— sóhajtott egyik letépázott legény. — Honnét hozzátok? szólj, mert kidoblak. — Mi tagadás benne uraim .... csak a bábostól hoztuk biz azt. — Helyesüljetek le fiuk, itt tartsuk meg karácson éjét. Hol az a hordó, fordítsátok fel s lesz belőle asztal — punctum. Körül fogtuk a parányi hordót, félig meddig viz és jégben ; kibontám a tarisznya bőségszaruját s egész áhítattal temetőnk sódart, kalácsot, mákos patkót, a feneketlen örvénybe. — Add a kalapodat talyigarud. — Mi manónak ? — Csak nem fogsz jégveremben poharat keresni, hanem iszol kalapodból is. Ah milly szép az illy est! ábrándosan vigyorog le a bámész hold, csillagok porfészkednek a padláson, majd el el nyargal egyik másik, felkeresi szerelmesét. — Itt vannak még? recsegett a bábos ismert hangja fölöttünk. — Itt bizony szomszéd ! áldja meg a lőcsei kalendárium valamennyi szentje, ugyan húzzon ki már bennünket. — Hoztam létrát. Lássák, míg templomban valánk, felverték házunkat. — Ne búsuljon szomszéd, megfogtuk mi a két madarat, itt van velünk. Egymás után kúsztunk ki, nem felejtve utóbb jött vendéginket is, kik alig kihúzatva, ismét más helyre dugattak s máigis ott ülnek. — Bábosunk örömmel látta háza felverőinek fogságát, savanyu pofával azonban, a felesége által legalább is egy hétre számitott eleség szomorú maradványit. — Jertek fiuk, meleg a bábos ur szobája , még az áldomást is megisszuk ma. Vagy akarta , vagy nem, engednie kellett, berohantunk, ettünk, ittunk kínálás nélkül ki világos kiviradlig. Reggel 8 óra felé Kaliszlag és Celecula barátink léptek be, kiegészítői a hatszemélyű táblának. — Jó reggelt fiuk, hallok hogy itt vagytok, s mi is idejöttünk. — Fogjátok meg! ezek a szerencsések, ezeket szereli Ludmilla. Megragadták, letöpörték, agyon bubozták. 50