Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-24 / 19. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 10. Hétfő, január 24-én 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután divat képek- s egyéb műmellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számu sarokház első emelet, hová a kéziratok utasilandok. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendűképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasém, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. kiadó: Kozma Vazul. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt. fél évre 9 „ évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldéssel: egész évé . . 13 frt, fél évre ... 7 ,, évnegyedre . . 4 ,, Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Őszinte vallomások. VII. A deák classicusokon kívül alig volt ismeretünk más nemzetek irodalmárul, legkevesebb pedig a miénkrül. Oka nem tanítóinkban, hanem az időnek akkori lankadt közömbös szellemében feküdt, mellyel még az 1825- diki országgyűlés sem tudott bizonyos alcosmopolitismus befolyásaiul teljesen emancipálni. — A mi csekély előmenetelt e részben tettünk , magánszorgalmunk s egymást kölcsönösen buzdító ügyekezetünknek köszönhettük. A ,tudományos gyűjtemény, Dugonics munkáin, s igaz zsebkönyvein kívül nem lehetett más magyar könyvet az egész városban találni, és senkinek sem tűnt fel, hogy a midőn Ovidius alagyait, Horác ódáit, vagy Juvenális satiráit betéve elrecitáltuk, egyik vagy másik költőnkből egy árva distichont sem bírtunk könyv nélkül idézni. — Csuda volt tehát, hogy gondolatink idegen irányt követtek, s hogy hazai előpéldák hiányában tanulmányul olly műveket választottunk, mellyekben a miénktül egészen elütő szellem uralkodott, s mellyekbül, ha már anyatejünkkel be nem szoptuk, magyar érzést bizonyosan nem tanultunk. Csak késő évek múlva olvastam Kazincy, Berzsenyi, Kisfaludy s egyéb jelesebb íróink műveit, s észrevétlenül elmúlt a legalkalmasabb idő, az ifjúság arany ideje, mellyel a hazai irodalom stúdiumára fordíthattam volna. E helyett tele tömtem fejemet idegen szellemtermékekkel, élet- és világismeretet csak külföldi könyvekből merítettem, s azért van igazuk azoknak, kik azt állítják, hogy műveimben hiányzik a valódi nemzeti típus, alakjaim mindenek egyebek, csak magyarok nem, s életrajzaim inkább illenek Spanyolországba vagy Chinába, mint kedves magyar hazánkba. Félek, hogy e tekintetben már késő lesz az elmulasztottat helyrehozni s e gonosz szokást, mint valamelly rongyos kabátot zugba vetni. ------Menynyire szerencsésebbek voltak hálamnál fiatalabb irótársaim! Ők megtört jeget s hatalmasan ébredő közszellemet találtak, melly nevelte , buzdította , hordta és emelte őket, midőn mi az átmeneti stádium kétajtó közti helyzetében sötétben tapogattunk, s idegen nyelvekkel idegen szokást, idegen gondolkodásmódot tevén sajátunkká, azt az életbül a papirosra is átültettük. -------Annyi egyébiránt bizonyos, hogy Pécsett sok jót és sok hasznost tanultam. Eszem megnyílt, — de megnyílt szivem is. Volt I. i. ez utóbbinak e tekintetben elég gyakorlata. Először s mindenek előtt nénémbe lettem szerelmes, azután másokba : valóságos Sardanapal voltam en miniature. Többnyire olly hölgyekhez vonzódtam, kik nálamnál idősebbek voltak. Ennek is meg volt a maga oka. Volt t. i. még Sopronban egy meghittebb pajtásom, szinte tizenhárom éves mintén, s szinte grammatista, mint én. Tóninak hívták.— Történt pedig, hogy Tóni fülig szerelmes lett egy tízéves leánykába, s vele a leggyöngédebb levelezést folytatta. Én, mint barátja, a leveleket mind elolvastam, s irigylettem sorsát, hogy illy angyalt, a minő a kis Sárika volt, kedvesének nevezhetett. — Egyszer csak úgy akarta a Szerencsésen falum, hogy a professor Tónikát az iskolában rajta kapta a levélíráson, s elolvasván a levelet, a szerelmes gondolatokat ifjú barátom fejébül kivirgáztatta. Magam is alig kerültem ki az executiót, mert a vallatásnál kisült, hogy tudtam a dologiéul, s azt föl nem jelentettem. De az igazi szomorú csak most következik. Midőn Sárika megtudta, mikép bűnhődött kedvese, szerelmes hevéért, ahelyett hogy sajnálta volna — kiadott rajta, mert — úgymond — szégyennek tartja szerelmi viszonyban lenni egy gyermekkel, ki még virgás alatt áll! — Barátom eleinte majdnem kétségbe esett, később boszut forralt. Ezt azonban , úgy látszik a természet maga vette által. A hűtlen donnácska himlőbetegségbe esett, s olly rút lett, hogy senki sem birta reánézni undorodás nélkül. — Én pedig azt az üdvös tanítást merítettem e szomorú esetből, miszerint mindig jobb, érettebb eszű hölgyeknek udvarolni, kik az áldozatot valódi becse szerint tudják méltányolni, s nem olly hamar kapják meg a » himlőt! « Kénéni mesterikig zongorázott. Órákig elhallgattam remek játékát, s ha énekelt, olly ájtatosan figyeltem, mintha az angyalokat hallottam volna énekelni a mennyországban. Még akkor magamnak is meglehetős, s olly vékony hangom volt, hogy midőn néha kettőst énekeltünk valamelly kedveltebb daljátékból, az emberek azt gondolták az utcán, hogy hölgyek énekelnek. — Azonban a természet ellentéteket nem törvén, hirtelen megváltoztatta asszonyias szavamat, s lett belőle a legkeféletlenebb bariton, melly ember gégéjéből valaha kikerült. A világ nem sokat vesztett, de annál többet vesztettem én a duetteknek illy rögtön megszakadása miatt. A szépséges szavak ugyanis, mellyeket ének közben niki—mon minden tartózkodás nélkül kieresztettem, s mellyeket néném szinte ily szépséges szavakkal viszonzott, mintegy felbátoriták ennek irányában félénk természetemet, s kimutatták az utat, mellyen a szép asszony szivébe férhetni. — — Hogyne hevült volna fel illyenkor fiatal szivem s hogy bírtam volna visszafojtani kitűnő érzelmeimet, midőn azok nyilvánítására olly kedvező alkalom kínálkozott? Mindennap merészebb lettem , s midőn még tegnap kimondhatatlanul boldognak éreztem magamat, ha néném lábainál ülve szép fehér kezét ajkimra szorithatom, ezen boldogsággal ma már be nem értem, s nagyobb élvezet után vágytam. — Ilyen az ember, volt és lesz is mindig ! Kívánságai nyugpontot, vágyai célt nem érnek. Hát ahol ezek még ébredőben vannak, mint voltak nálam, s mint a madarak, mellyek először szárnyra kelnek, kirepülnek a nagy világba, s kábultan engedvén át magukat a pillanat gyönyörének, mindig több és több élvezetet várnak a jövőtül ? Utóbb meghozta az élet a csalódást is! Keserűbbnek tetszett, mert az első csalódás volt. — Együtt ültünk egyszer a zongoránál s kettősdalt próbáltunk Rossini egyik daljátékából, azt tartom, a ,sevillai borbélyból. Annyira belekerültünk az éneklésbe, hogy nem is vettük észre, miképen egészen beesteledett. A kólákban egyetlen fekete gombocskát sem láttunk, s a többi tárgyak is elmosódtak lassan kint a mindig sötétebbé levő szobában. Abba kellett hagyni az éneklést.— Ezután néném kedvenc adagjomat játszotta, s midőn elvégezte, fölkelt szekérül. Isten tudja, hogyan történt ? de egyszerre csak átfontam kezemet karca derekán, s a szép asszonyt térdemre vontam ; fejem szédelegni kezdett, testem mint nyárfalevél reszketett. . . . E pillanatban Borda uram égő gyertyával benyitott a szobába. Néném felugrott, s hirtelen ellökvén magától hangos kacajjal mondá : ,ich weist nicht, was der Dark hat, dass er heute so zärtlich ist!4 — Oda volt egyszerre minden poezis. Nem tudom hamarjában, úgy éreztem magamat, mintha hideg, vagy mintha meleg vízzel öntöttek volna le ? Annyi bizonyos, hogy néném szavai érzékenyen megbántottak, s a rácnak kárörvendő mosolyra torzított képe mind a tíz ujjamat görcsösen megrángatá. — Később ugyan néném különféle apró kedvezések által akarta a fatális jelenetet elfelejtetni; hiában: a ,Dalka legalább fél évig zúgott fülemben! Az ügyvivő ezután jobban szemmel tartott, s ritkán hagyott egyedül nénémmel; könnyen megkérdezhettem volna , mi köze hozzám, vagy nénémhez ? de mióta ez utóbbi engemet megtagadott, nem igen siettem reclamálni előbbi jogaimat. — E szerint szerencsésen átestem az első szerelmen s első szerelmi csalódáson!! Nem sokára azután átestem a második szerelmen s második szerelmi csalódáson is. Elfelejtettem említeni, miszerint Pécsett rajz- és zeneleckéimet folytattam, csakhogy a guitár helyett flótázni tanultam. Nénémnek különösen tetszett a hangszer : nekem illegnem kellett több, hogy megtanuljam. Mesteremet Sturmnak hívták : nem volt ugyan olly szép ember, mint hajdanra guitármesterem Sopronban, kinél legalább harminc évvel idősebb lehetett, de kitűnő tanítási modorral bírt, s ha nem vallott velem annyi becsületet, mint az akkoriban fuvolajátéka által nagy hírre kapott Amtmann, ki hasonlóan tanítványa volt, azt nem neki, hanem egyáltalában zenetalentumom hiányának kell tulajdonítani. — Időtöltésül azonban ez is megjárta, s eljátszottam néha nehezebb darabokat is, ha azok betanulására elég türelemmel bírtam. — Az imént említett jelenet után tökélete