Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-05-16 / 94. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. Kedd, május 17-én 1853. Ifz. Kiadó-hivatal, albumsor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdet.msi díjak küldeidők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután dívaképek- s egyéb műmellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: újvilágutcai 11 számú ház első emelet, hová a kéziratok utasilandok. Előfizetési díj: Postán: egész évre 10 frt. fél évre 9 ., évnegyedre 5 ., Budapesten házhozküldéssel: egész évre . . 13 irt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . . „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Ti nagyon tanultok . . . Ti nagyon tanultok . . . én nagyon szeretek. Nem is tudok én mást, csak nagyon szeretni . . . Fáradozásból áll a ti érdemetek, Az enyim ? . . . énnekem nincs érdemem semmi. Tinálatok az ész csinált fénye ragyog, Nálam az istentől teremtett szív lángja — Én hozzátok képest olly tudatlan vagyok ! .Szivemből foly az én dalaimnak árja. Fölemelkedtek a poros föld színéről, És repültök sokszor — a mi való , való ! Nagy mesterkedéstek aranyakkal ér föl, Addig okoskodtok mig kész a léghajó. Én ? . . . Nekem az érzés elégett testem . . . S lelkem teremti meg, mint egy phönix madért — Nem is veszem észre sokszor, mivé lettem, Hogy lángoló lelkem a csillagokba’ járt. Hogy semmit sem tudok, bátran mondhatjátok, Azért haragulni én sohasem fogok — De ott némuljon el minden tudománytok, Hol érzésről van szó, a hol a szív dohog. Csak azt hagyjátok meg, hogy nagyon szeretek, Bár ezt mint érdemet ne vegyétek észre — Mondjátok, hogy csupán csak a fő teszi meg, És a szív a testnek nem is nemes része. De azért veletek soha se cserélek, Ha még egyszer ollyan együgyü is volnék — Nem adom a napot, mit szivemben érzek, A mások fényéből élő hideg holdért. S a ti tudománytok örökösen halad, Mi ma jó volt, holnap ellökhetik tova------De a szív világa örökké egy marad — Ti mindig csalódtok ... az én szivem soha!!! Tóth Kálmán. KJ és korány. Midőn Bálint levelével kezemben K....falván tekintetes Vidor Pál úr házába léptem, a szobában, hová az egészséges kinézésű szobalány utasitott, a háziurat kedves neje társaságában lelémi. Bálint barátom olly sokszor s olly körülményesen leirta őket előttem, hogy első percre régi ismerősökként tűntek lelkem elé. Bemutatásom rövid volt. Elmondom hogy utazó vagyok, s hogy csak Bálint barátom sürgetős kérése birt rá, hogy letérve az egyenes útról, e másfél órai kerülést tegyem, tiszteletét s levelét átadni e lak urának. Fogadtatásom olly szives volt, minőről Bálint biztosított, s néhány perc múlva szívélyes házigazdám saját termesztményének bodor füstje mellett élvezők a k.......i hegy kedvre gyújtó nedvét. Háziasszonyomat rendkívül bántá, hogy már ebéd után vagyok, s csak azon nyilatkozatom békité ki némileg, hogy ez ebéd épen nem volt olly fényes és gazdag, hogy egy kora és könnyüded uzsonnát fölöslegessé tenne. A lak ura , mellyben a vendégszeretetet lehelő előzékenységgel éreztették velem, gazdag multial birt. Kora fiatalságában neve meszsze földön híres volt kalandjairól, s igy a társalgás csakhamar olly vidám s fesztelenné lön, hogy az ozsonna elkészülésére szükséges idő a szó betűszerínli értelmében észrevétlenül suhant el szemeim előtt. Olly sok érdekkel s annyi változatossággal India szőni a társalgás fonalát, s az épen olly csinos mint kedves háziasszony beleszólásai olly ízletesen megfílszerezék azt, hogy épen nem volt okom e pár órai kitérést sajnálni. Magyar gazdasszonyaink előtt, mi az étkezést illeti, e kifejezés könnyeded szörnyű határozatlan értelemmel bír, és úgy látszik elvesztő egész jelentőségét. Az ozsonna mit az ebédlőben lelek, legkisebb nagyítással is szólva : városi ebédnek bátran beillett volna. Az újonnan szított tűznél készített paprikáscsibén és magyar gazdasszonyaink egyik remekén, a löpörtyüs haluskán kivül volt ott minden, mi csak egy jól szerelt falusi étkamrában föllelhető, sőt olly dolgok által is lepettem meg, mellyeket a fővárostól illy távol eső vidéken, megvallom, nem hittem élvezhetni. A dús terítékű asztal azonban jobb sorsra, illetőleg jobb étvágyra lett volna érdemes, mint minő az enyém volt, ki a legjobb szándék mellett sem bírtam háziasszonyom megelégedését megnyerni, ki kínálgatásaival és élkes mentegetéseivel csak akkor szűnt meg, midőn harmadszor adom tudtára, hogy teljesen és tökéletesen képtelen vagyok többet enni. Házigazdám tetszésére jobban érdemesítem magamat; a mindig tele pohárra nem vártam kétszeres kínálást, sőt többször önkénytesen is ajkaimhoz emelem kifogyhatlannak tetsző tartalmát. Végre eszembe jutott, hogy bármilly jól találom is magamat e kedves körben, utam sietős, s búcsúzni kezdek. Itt már azonban mind az ur, mind a nő részéről igen heves ellenszegülésre találtam. Az ur alapos okokkal igyekezett meggyőzni , hogy e nyomorult pár óra nem érdemli meg, hogy megnyeréséért baráti házát illy korán elhagyva, azért valamelly kényelmetlen fogadóban töltsem. A nő kereken kimondá, hogy semmi szín és ürügy alatt nem fog elbocsátani. Mentegetőztem, szabadkoztam. Fülemülöm sürgetős dolgaimat, sőt kevés nagyítással hátramaradásról is tettem említést. Azonban eredmény nélkül. Kik ismerik a magyar házigazdák és asszonyok ügyességét és rábeszélő tehetségét a vendégmarasztás körül, tudhatják hogy bizony nem könnyű dolog ellenükben pert nyerni. Hasztalan volt minden kifogásom. Felhozott okaimat megcáfolták, határozatom szilárdságát megtörték, s végre engedni valók kénytelen. Maradtam tehát, de csak azon világos kikötéssel, hogy a kelő nappal indulhassak. Megszűnvén a küzdelem, házigazdám azon kezdett tűnődni, mivel töltsük el legkellemesebben az időt, nehogy — mint mondá — unalmas emlékkel váljak meg házától. Végre határozott, s indítványára lőszert vetve hátunkra, pár vizsla kíséretében sétára indulunk a helységet félkör alakban övező rizkás berekbe. A nap már jó messzire lehaladt, midőn mindegyikünk egy nyullal vadásztáskája oldalán haza érkezünk. Midőn öltözeteinket kissé rendbe hozva a terembe léptünk, a háziasszonyt egy kis, de vidor társaság közepett találók. A ház asszonya előzékenyen elémbe jött, s miután azon kegyben részesített, hogy kezét megszorithatom, illy renddel mutatá be a jelenvoltakat : — Kátai Pál ur, helységünk tiszteletese. — Tekintetes Zsollai Kálmán a szomszéd helységből. — Klára nővérem, kit csak imént kisért haza a tiszteletes ur házától, hol leányát, barátnéját volt látogatni. Háromszor hajoltam meg, és háromszor nyilvánitám örömemet e szerencse felett. Falun az étkezés fő mulatság. Megjöttünk után nem soká jelenték hogy terítve van, s én Zsoltai úr nem épen nagy kedvére — legalább mint arckifejezéséből kivehetem — a szép Klárát karomon vezetem az ebédlőbe. Asztal felett derültség és vidámság uralkodott. És ez illy társaság közepette nem is lehetett máskép. A háziúr s asszony nem tűrhetének — mint mondani szokás — magok körül komoly arcokat, s tiszteletes Kátai úr hatvan éve dacára olly derült, olly egészséges kedélylyel birt, hogy bátran kiállhatná a versenyt mai — már húsz, huszonkét évvel csaknem életuntó fiatalainkkal. Zsoltai úr és a szép Klára legkevésbé vevének részt a társalgásban, de pillantásaikkal , mellyeket lopva vetének egymásra, valahányszor csak szerit tehetek, annál többet látszanak egymásnak mondani. Ez csakhamar magára voná figyelmemet, s tudtomra adá, miszerint Zsoltai úr és a szép Klára ... Na, de ha ők titkolni akarják, s a mint viseletük mutatja úgy is van , mért csinálnék én e körülményből nyilvánosságot? Már javában folyt a vacsora. Másodszor, sőt harmadszor is talán cserélek ki a férfiak üres palackaikat, midőn a tiszteletes ur óráját voná ki zsebéből, és egy rája vetett pillantás után ollyszerü mozdulatot tön, melly biztos előjele gyanánt volt tekinthető a csakhamar