Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-05-16 / 94. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. Kedd, május 17-én 1853. I­fz. Kiadó-hivatal, albumsor , kegyesrendiek­­épületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdet.msi díjak küldei­dők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , min­dennap délután díva­­ké­pek- s egyéb műmel­lék­letek­kel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: újvilágutcai 11 számú ház első emelet, hová a kéziratok utasilandok. Előfizetési díj: Postán: egész évre 10 frt. fél évre 9 ., évnegyedre 5 ., Budapesten házhozkü­ldés­­sel: egész évre . . 13 irt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . . „ Hirdetések soronként 3 ezü­st krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Ti nagyon tanultok . . . Ti nagyon tanultok . . . én nagyon szeretek. Nem is tudok én mást, csak nagyon szeretni . . . Fáradozásból áll a ti érdemetek, Az enyim ? . . . énnekem nincs érdemem semmi. Tinálatok az ész csinált fénye ragyog, Nálam az istentől teremtett szív lángja — Én hozzátok képest olly tudatlan vagyok ! .Szivemből foly az én dalaimnak árja. Fölemelkedtek a poros föld színéről, És repültök sokszor — a mi való , való ! Nagy mesterkedéstek aranyakkal ér föl, Addig okoskodtok mig kész a léghajó. Én ? . . . Nekem az érzés elégett testem . . . S lelkem teremti meg, mint egy phönix m­adért — Nem is veszem észre sokszor, mivé lettem, Hogy lángoló lelkem a csillagokba’ járt. Hogy semmit sem tudok, bátran mondhatjátok, Azért h­aragulni én sohasem fogok — De ott némuljon el minden tudománytok, Hol érzésről van szó, a hol a szív dohog. Csak azt hagyjátok meg, hogy nagyon szeretek, Bár ezt mint érdemet ne vegyétek észre — Mondjátok, hogy csupán csak a fő teszi meg, És a szív a testnek nem is nemes része. De azért veletek soha se cserélek, Ha még egyszer ollyan együ­gyü is volnék — Nem adom a napot, mit szivemben érzek, A mások fényéből élő hideg holdért. S a ti tudománytok örökösen halad, Mi ma jó volt, holnap ellökhetik tova------­De a szív világa örökké egy marad — Ti mindig csalódtok ... az én szivem soha!!! Tóth Kálmán. KJ és korány. Midőn Bálint levelével kezemben K....­falván tekintetes Vidor Pál úr házába léptem, a szobában, hová az egészséges kinézésű szobalány utasitott, a háziurat kedves neje tár­saságában lelémi. Bálint barátom olly sokszor s olly kö­rülményesen leirta őket előttem, hogy első percre régi ismerősökként tűntek lelkem elé. Bemutatásom rövid volt. Elmondom hogy utazó vagyok, s hogy csak Bálint barátom sürgetős kérése birt rá, hogy letérve az egyenes útról, e másfél órai kerülést tegyem, tiszteletét s levelét átadni e lak urának. Fogadtatásom olly szives volt, minőről Bálint biztosított, s néhány perc múlva szívé­lyes házigazdám saját termesztményének bo­dor füstje mellett élvezők a k.......i hegy kedvre gyújtó nedvét. Háziasszonyomat rendkívül bántá, hogy már ebéd után vagyok, s csak azon nyilatko­zatom békité ki némileg, hogy ez ebéd épen nem volt olly fényes és gazdag, hogy egy kora és könnyüded uzsonnát fölöslegessé tenne. A lak ura , m­ellyben a vendégszeretetet lehelő előzékenységgel éreztették velem, gaz­­dag multial birt. Kora fiatalságában neve m­esz­­sze földön híres volt kalandjairól, s igy a tár­salgás csakhamar olly vidám s fesztelenné lön, hogy az ozsonna elkészülésére szükséges idő a szó betű­szerínli értelmében észrevétlenül suhant el szemeim előtt. Olly sok érdekkel s annyi változatos­sággal India szőni a társalgás fonalát, s az épen olly csinos mint kedves háziasszony be­leszólásai olly ízletesen megfílszerezék azt, hogy épen nem volt okom e pár órai kitérést sajnálni. Magyar gazdasszonyaink előtt, mi az étkezést illeti, e kifejezés könnyeded szörnyű határozatlan értelemmel bír, és úgy látszik elvesztő egész jelentőségét. Az ozson­na mit az ebédlőben lelek, legkisebb nagyí­tással is szólva : városi ebédnek bátran beil­lett volna. Az újonnan szított tűznél készített pap­rikáscsibén és magyar gazdasszonyaink egyik remekén, a löpörtyüs haluskán kivül volt ott minden, mi csak egy jól szerelt falusi étkam­rában föllelhető, sőt olly dolgok által is le­pettem meg, mellyeket a fővárostól illy távol eső vidéken, megvallom, nem hittem élvez­hetni. A dús terítékű asztal azonban jobb sors­ra, illetőleg jobb étvágyra lett volna érdemes, mint minő az enyém volt, ki a legjobb szán­dék mellett sem bírtam háziasszonyom meg­elégedését megnyerni, ki kínálgatásaival és élkes mentegetéseivel csak akkor szűnt meg, midőn harmadszor adom tudtára, hogy teljesen és tökéletesen képtelen vagyok többet enni. Házigazdám tetszésére jobban érdeme­­sítem magamat; a mindig tele pohárra nem vártam kétszeres kínálást, sőt többször ön­­kénytesen is ajkaimhoz emelem kifogyhatlan­­nak tetsző tartalmát. Végre eszembe jutott, hogy bármilly jól találom is magamat e kedves körben, utam sietős, s búcsúzni kezdek. Itt már azonban mind az ur, mind a nő részéről igen heves ellenszegülésre találtam. Az ur alapos okokkal igyekezett meg­győzni , hogy e nyomorult pár óra nem ér­demli meg, hogy megnyeréséért baráti házát illy korán elhagyva, az­ért valamelly kényel­metlen fogadóban töltsem. A nő kereken kimondá, hogy semmi szín és ürügy alatt nem fog elbocsátani. Mentegetőztem, szabadkoztam. Fülem­ülöm sürgetős dolgaimat, sőt kevés nagyítás­sal hátramaradásról is tettem említést. Azonban eredmény nélkül. Kik ismerik a magyar házigazdák és asszonyok ügyességét és rábeszélő tehetségét a vendégmarasztás körül, tudhatják hogy bi­zony nem könnyű dolog ellenükben pert nyerni. Hasztalan volt minden kifogásom. Fel­hozott okaimat megcáfolták, határozatom szi­lárdságát megtörték, s végre engedni valók kénytelen. Maradtam tehát, de csak azon világos kikötéssel, hogy a kelő nappal indulhassak. Megszűnvén a küzdelem, házigazdám azon kezdett tűnődni, mivel töltsük el legkel­lemesebben az időt, nehogy — mint mondá — unalmas emlékkel váljak meg házától. Végre határozott, s indítványára lőszert vetve hátunkra, pár vizsla kíséretében sétára indulunk a helységet félkör alakban övező riz­­kás berekbe. A nap már jó messzire lehaladt, midőn mindegyikünk egy nyullal vadásztáskája olda­lán haza érkezünk. Midőn öltözeteinket kissé rendbe hozva a terembe léptünk, a háziasszonyt egy kis, de vidor társaság közepett találók. A ház asszonya előzékenyen elémbe jött, s miután azon kegyben részesített, hogy kezét megszorithatom, illy renddel mutatá be a je­lenvoltakat : — Kátai Pál ur, helységünk tiszteletese. — Tekintetes Zsollai Kálmán a szom­széd helységből. — Klára nővérem, kit csak imént kisért haza a tiszteletes ur házától, hol leányát, ba­­rátnéját volt látogatni. Háromszor hajoltam meg, és háromszor nyilvánitám örömemet e szerencse felett. Falun az étkezés fő mulatság. Megjöttünk után nem soká jelenték hogy terítve van, s én Zsoltai úr nem épen nagy kedvére — legalább mint arckifejezéséből ki­vehetem — a szép Klárát karomon vezetem az ebédlőbe. Asztal felett derültség és vidámság u­­ralkodott. És ez illy társaság közepette nem is le­hetett máskép. A háziúr s asszony nem tűrhetének — mint mondani szokás — magok körül komoly arcokat, s tiszteletes Kátai úr hatvan éve da­cára olly derült, olly egészséges kedélylyel birt, hogy bátran kiállhatná a versenyt mai — már húsz, huszonkét évvel csaknem életuntó fiatalainkkal. Zsoltai úr és a szép Klára legkevésbé vevének részt a társalgásban, de pillantásaik­kal , mellyeket lopva vetének egymásra, va­lahányszor csak szerit tehetek, annál többet látszanak egymásnak mondani. Ez csakhamar magára voná figyelmemet, s tudtomra adá, mi­szerint Zsoltai úr és a szép Klára ... Na, de ha ők titkolni akarják, s a mint viseletük mu­tatja úgy is van , mért csinálnék én e körül­ményből nyilvánosságot? Már javában folyt a vacsora. Másodszor, sőt harmadszor is talán cserélek ki a férfiak üres palackaikat, midőn a tiszteletes ur óráját voná ki zsebéből, és egy rája vetett pillantás után ollyszerü mozdulatot tön, melly biztos előjele gyanánt volt tekinthető a csakhamar

Next