Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-06-10 / 118. szám
egyszer rezonhroz a bora ellen, azt rögtön kiviszi a bormérésből, s egész azon hirdetménytábláig hurcolja, hol meg vagyon írva : „ide tilos az szemetet lerakni !!“ E kisded bormérés mellett van a másik nevezetes ház, melynek meszeletlen faláról lefüggő papiros táblán e szavak olvashatók : „Privá t k o s z t“. Ide vezetjük be olvasóinkat. Kérem . . . kérem ! Ne ijedjenek meg uraim és hölgyeim ! . . E ház ugyan nem palota . . . kunyhónak is beillenék. Olyan kunyhónak, amelyről a szegény szerelmes ifjú azt szokta mondani a szegény szerelmes hajadonnak : ilyenben is meglaknám veled angyalom! Kunyhó tehát, mely azért nem szakad ránk . . . Hisz a malom utcában ez első rangú ház. --------Udvara térés, s kitünőleg szemetes. Sárga falú folyosóján, Angyal Bandi, Pap Andor, Subrik Józsi s Zöld Marci vitézi életükből vannak a nevezetesebb kalandok lepingálva egy vándorművész kezei által, ki is egy hónapig hitelre kosztkozván a háznál, e művészetével rová le adósságát. A folyosótól egész a konyháig, ideszámitva az udvart is, semmi figyelemre méltó nevezetesség nincs. — A konyha elegendőleg piszkos, a falain függő tiszta edények pedig elegendőleg szennyesek. Csak egyre lehet még figyelmeztetnem önöket, ugyanis: valamint a váci utcai boltokban óriási aranyos betűkkel e szavak irvák, „szabott ár,“ —agy itt is olvasható egy ily felirat, mely a konyha faláról kedélyesen mosolyg le, e szavakat foglalván magában : „ma pénzért, holnap ingyen!“. E fölirat azon vendégeknek szól, kik magukat nem abonirozták bizonyos időre, hanem csak úgy hébe-hóba vetődnek be e sajátságos kis traiteurbe, hol is miután jóllaktak,— a helyett hogy fizetnének — sipkájukat szépen kabátuk alá rejtik, s mintha csak fris levegőt szívni mennének ki az udvarra, ott gyors körültekintés után egyszerre ill a kerek nád a kert, vesd el magad, hopp!.. öt perc alatt egy órányira vannak a malom utcától. Oly sűrűn fordulnak elő pedig e kocsmacsínyek, miszerint az ezeken mérgelődő kocsmárosok már műszavakat is csináltak hozzá, — minő műszavakat a párisi söpredék életből Sue oly ügyesen mutatott fel. A malom utcai privát koszttartó úr az ily madarakra ezt szokta mondani: „ez is olyan szép virág ! nem czóldova s e 1 p r é d 1 i z e 11!“ — grammatice ennyit tesz: „nem fizetett s megszökött.“ A konyhából két festetlen ajtó nyílik, egyik jobbra, másik balra. Mi balra fogunk tartani. Mielőtt azonban benyitnók e kis rozzant alacsony ajtót, mely előtt ha egész tisztelettel meg nem hajolunk, bizonyosan homlokunkat zúzzuk agyon , — állapodjunk meg kissé; . . . szokatlan nesz s hangok ütik meg füleinket. Hangok , melyek ismeretesek, s szavak, melyek itt ott szitkokkal kevervék. Késő tél, s esti hat óra lévén, az egész házikó környékén oly borzasztó sötétség uralkodik , mintha még csak holnap kezdetnék majd meg a világ teremtése. A hangok mindig közelednek... már egyes szavak kivehetők : — Ezer mennykő !.. pokolban vagyok é ? ! puff! már harmadszor töröm be homlokomat ! érzem hogy valami meleg nedv önté el... bizonyosan vérzik... Hé! Nem világitna valaki e pokoli sötétben ?! E szavakra, melyek mindig hangosabbakká lőnek , a konyha jobbra nyíló kis ajtócskája megnyilt,s kezében gyertyával kilépett egy chimera, egy szörnyeteg, egy — egy — egy irtózatos asszonyi állat, egy irgalmatlanul komikus alak, kurta kék szoknyában, vöröseső nyakkendővel s egy másik kisebb keszkenővel, melylyel feje volt betakarva s mely alól egy egy szétbomlott szálat bújtak elő arcára a bozontos fésületlen hajnak ; — tulipiros orrára egy súlyos , tallérnyi nagyságú pápaszem nehezedék.-------Az idegen visszahátrált vagy két lépést... Valamennyi boszorkány történetet hallott vagy olvasott gyemekkorában, mind eszébe jutott.— Ki jár ott a folyosón? — kérdé az asszony, megállva a konyhaküszöbön, mialatt szemei elől tenyerével árnyazá el a gyertyát. Ki az ? — Én volnék, asszonyom. De a mennykőbe, tartsa ide hát azt a világot! . . Iholni, a manó tudja most megint mibe léptem?! Brr! térdig vizben állok. •—• Thjü ! millióm adta haragos voltát! — sikolta a nő.—Lépjen ki mindjárt belőle!... a tejes dézsámba hágott... Ajajaj ! — Tejes dézsába ? — szólt bámulva az idegen férfi,mialatt lábát szárazra emelé ki. — Oh, oh, oh! — jajgatott az asszony a gyertyát letartva a tejes dézsa fölé, melynek felszínén egy egy patkó alakú sárdarab úszkált. — Mivé tette a drága tejemet! Mennyi bajjal kell ezt most már leszűrnöm, hogy holnap tejes rétest készíthessek belőle! Pedig kosztosaim ugyancsak lelkemre kötötték hogy holnap, minthogy péntek lesz, tejesrétest készítsek nekik! De mi a sátán is hordozza magát itt ?! Most mindjárt fizesse meg a tejem árát! Ajajaj ! (Folytatása következik.) 482 Vázlatok ittambó I. Dobsa Lajostól. Rosgyán május 31. 1854. Édes Sándor! Pestről eljöttömkor megígértem hogy írok, s ez az én eljövetelem oly régen volt ugyan, hogy azóta ön hallgatásomon bizonyára már csodálkozni is megszűnt; azonban mégsem volt olyan rég, hogy ígéretem beváltását még mindig kedves kötelességnek ne tartanám, vagy hogy attól kellene félnem, mikép annak betöltése önnek már semmi örömet ne okozzon.Néhány hét előtt igen ritka soru kis cédulát vett volna, (tudja ugy a hüvelyk és mutatóujjak közt összenyomottat, minőt egymásnak a kálvinista rektorok írnak), most ellenben kap egy sűrűn irt hosszú nagy levelet, s igy mit elmulasztottam időben , kipótolom azt a mennyiségben. Sőt, ha ily hosszú idő alatt szerzett minden tapasztalatimat, kalandjaimat, észrevételeimet egy csomóba írom, azáltal még alkalmam nyílik megbizonyítani, hogy az ember falun ép annyit nyer emlékezetében , mint amennyit elveszt a kivitelben. Elindulásomkor ön azt mondta, velem jönne, ha neje nem volna. Valahányszor eszembe jutnak szavai, legtöbbnyire sajnálom , és néha (mi tagadás benne ?) irigylem helyzetét. Mindig sajnálom hogy itt nincs, néha irigylem helyzetét, mikor eszembe jut, ily magános vidéken mi kellemes lehet egy kedves feleség. Azonban, kérem ne értsen félre, utóbbi még sem történik oly sűrűn, mint szavaim azt hinni tán feljogosítják. Mikor schlafrockban vagyok, legtöbbnyire csak akkor környékeznek ily „bürgerlich, häuslich“ gondolatok, s némi felvilágosításul nem árt megjegyeznem, hogy ép ezen sorokat is pantofliban írom. Mindenesetre önre is nagy kár, hogy itt nincs, valaha használhatná. Ismerőseim közt önnek van legélesebb szeme , legtalálóbb kifejezése. Novellája után ítélve, egész vidék sajátságát ki sem bírja úgy felfogni s visszaadni, mint ön (mellékesen legyen mondva, vétek hogy oly hanyag és nem is). Sokat észrevett volna itt, mi az én figyelmemet kikerüli. Oh bizonyosan ! Sokat élesen kijelölne, mit én csak úgy halványan rajzolok. — Akárhány nagy — akarom mondani: akárhány hosszú regénynyel vagyok úgy, hogy semmi se maradt meg belőle , míg önnek, kávézás közben is, valamelyik egyén jellemzésére felejtett pár szava mindegyre fölmerül. És mi a legfőbb : e pár jellemző szó nem üresen jelenik meg, de, mint felmerülő horog a ráakadt halat, maga után húzza az érdeklett egyént. Szegedig vasúton jöttem. Megvan, láttam! S ezt azért bizonyítom ily komolyan , mert lehet hogy ön is úgy van ezzel a vonallal, mint én voltam vele, t. i. mesének veszi, és nem hiszi. A holdba hogy kell fölmenni, ezt minap, kedves barátunk Bernát Gazsi magyarázata után könnyen meg bírtuk érteni, de sehogyse tudtam ám elhinni, hogy valaha keréktörés, rongyos csárdákbani meghálás, s egypár zápfog elvesztése nélkül láthassam Szegedet. Minden gőzösi mulatság, a gőzösökön talált és találandó minden társaság hasonlít egymáshoz ! az itt töltött időt tehát jó lesz átugranom. Hisz ezen utak unalmas kényelmét, prózai regényességét oly körülményesen leirták már a vidéki levelezők, hogy teljességgel nincs mit hozzáadnom. — Egyetlenegy alakot jegyeztem föl csupán, s ezen alak szinte minden gőzösön jelen van, csakhogy, én istenem! nem vehetnek mindent észre az levelezők. Középkorú, simaállú, borzashajú ur ez. Skót sipka nyugszik félfülén, az orrán szemüveg. Álla csikorgó vatermörderekkel van körülbástyázva, köves gyűrűk ragyognak ujjain , s kövér aranylánc jóltáplált hasán. Szavait egy sovány sensálhoz intézi, de nem bánja ha más is meghallja, éles hangon beszél, legtöbbnyire kevert nyelven, mindig magáról: p. o. ,,Lovaimat öt órára rendeltem az indóházhoz. Kiváncsi vagyok rá, megjelenik , pontosan az a gazember kocsisom. .. Rögtön tovább kell mennem, sürgős dolgaim... Két hét előtt majd elvesztettem egy 3.000 pengős vinculumot, néhány órai késedelem miatt. . . “ Közben izegmozog s majd táskáját rántja elő, majd óráját, majd szivartárcáját. Szivartárcája mestermű, közepébe tükör van alkalmazva. Gyufaszelencéje „párisi“, s végén szivarguillotine van , mely egyszersmind körömvágó. Órájának fedelén Pepita. . . Végre táskájának lakatja különös! Mint ő mondá a bámész seniálnak : „und das ist vom Lande!“