Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-05-04 / 88. szám
Budapest, 5-ik évi folyamat. 88. Csütörtök, május 4-én 1854. AAAAAAAAAAAAA ✓ Megjelenik, ünnep-ségvasárnapot kivévén, min£dennap délután divaltképek- s egyéb műméi-1 slé ki e t ekkel és raj- Azokkal. Szerke az tűségi^ ^szállás: ujvilágutcai 14 ‘ £ sz. ház első emelet,hová ^kéziratok utasitandók. Kiadóhivatal: baldunasor, kegyesrendiek C . épületében levő nyomdai SSiroda, hova az előfizetésig ls hirdetési dijak küldendők. SHÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. S \/\/\/\/\S\^/\/\S\J\S\/\ Előfizetési díj: ^Postán, egész évre 16 ft.1 félévre 9,, S évnegyedre 5 „ ‡ ^Budapesten házhozkül-‹ ‹ (léssel: egész évre 13 ft.* 5 félévre . . 7 „ ' évnegyedre 4 „ Felelős szerkesztő : Berec Károly. Hirdetések bsoronkint 3 ezüst krajcár-1 bért fogadtatnak el, éa gyorbsan közöltétnek. › Előfizetési fölhívás. Uj előfizetést nyitunk, mely má* jul l-től j Ilii US véa^el^, azaz: évnegyedre, vagy májUS 1-től Oktober végreill, azaz: félévre történhetik. Előfizetés május, június és júliusra helyben 4, vidékre 5 frt. Május, június, július, augusztus, September és októberre helyben 7, vidékre 9 frt. Az előfizetési pénzek a „Hölgyfutár kiadó hivatalába“ küldendők. A „HÖLGYFUTÁR« szerkesztősége. A jancsárok végnapjai. Históriai regény Jókai Mórtól. Táncvigalom a szerályban. (Folytatás). A jancsárok meg voltak lepetve e merész föllépés által. A gyönyörű fönséges alak ellenállhatlan hódító tekintetével nézett végig a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem. És akkor halál lebegett annak feje fölött , aki azt merte mondani: én vagyok a fejedelem! Thomár önfeledve ragadta kardját és ki akart rohanni testvére védelmére. Társai visszavánták. Mit akarsz ? Boldogtalan. Bízd őt sorsára. Kara Makán vad daccal lépett az álherceg elé, kezében kivolt kardja. — Térdre előttem! kiálta rá az odaliszk s kezével parancsolóan mutatva rá, merészen szemébe nézett a vad harcosnak. A marcona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassan kint elborultak, keze alá hanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött alatta s az ifjú gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a „spalamotu megcsókolva annak kezét s letéve lábai elé véres kardját. Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén, felségesen tekinte szét az elnémult lázadókon, s azután felvevé a kardot s visszaadá azt Kara Makánnak. —árulj előttem és nyiss utat! Mint varázsszóra nyílt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállára vetette kardját s úgy ment az ifjú alak előtt; a népsereg önkénytelen hódolattal nyitott előtte mindenütt utat, a szerálytól egész a hét toronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük oly büszkén lépdelt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a cserét. A fiatal arc hasonlatossága, a Bajrám ünnepi ismeretes öltöny, a férfias magaviselet nevelék a csalódást s azon gyülevész között, mely őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül, kik a herceget közelebbről látták s a csalást felfedezhették volna. Ugyanazon héttornyú börtönbe, a zultánok és családjaik emlékezetes helyére hurcolták a zultánt is. Azon nyolcszögü teremben, melynek gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsohaj hangzott már el Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt, vagy egy diadalmas testvér rövidebb, vagy hosszabb halálra ítélt. Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerályt nem ostromolták többé. Reggel belépett Kara Makán azultánhoz. A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt rajta, turbánjában a kalifák gyémánt forgója, és ő a földön ült s nem nézett fel a földről. — Felséges ur! — szólita őt meg Kara Makán. A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé s arcán semmi vonás meg nem mozdult. — Uram, megjelentem előtted, hogy szóljak veled a mozlem nép nevében. Beszélhetett, mintha egy márványszobornak beszélt volna. — Minden zivatar Allahtól jő , uram, és ok nélkül nem történik semmi, amit Allah cselekszik ; mikor a villámok széthullanak Adramelech angyal kezéből, nem a légben megsűrűsödött átok hítta é azokat alá? és midőn az élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztalanul kiontott vér rendítette é azt meg? Azért a morlem nép támadását is Allah szerzé, és Allah tudja annak okait. Megőrzöm nyelvemet attól, hogy ez okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgy is, én nem gyalázom meg a próféta felkentjét szavaimmal. De kérlek tégedet én uram , ígérd meg Allahra nekem és a népnek , hogy cselekedni fogod azt, ami az ozmán nemzet uralkodójához illő. Ígérd meg nekünk panaszaink orvoslását, és mi visszaültetünk trónodba. Mahmud felvett e szóra szemeit a beszélőre, sokáig nézett arcára sötéten, balul , mint a népsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult tőle s tompa, megvetéssel terhes hangon felelt neki: — Azultán nem felesel szolgáival. Kara Makán arca vonaglott e szóra. Alig birta visszafojtani dühét s tört mondatokban szóla: — Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak, — de ha kalitkában van, —• hallgat őrizőjére. — Ismerheted e kezet; mert eleget harcolt éretted s szaporita győzelmeid , — és tudhatod , hogy amit e kéz megfog, az vassal van meg fogva. A zultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott eszmélni, mert arca elveszté szigorát s csendes, engedékeny tekintettel fordult a janicsár vezérhez. — Tehát mit kivánsz ? Ama megszelidült tekintetben volt a gondolat szülemlése , hogy a jancsár hadnak el kell töröltetni a föld színéről. — „Mit kívánsz?“ kérdé szelíden a padisah. (Folytatása következik.) Névtelenek. Eredeti beszély. Kempelen Ritától. (Folytatás.) — Vagy azt hiszi a gróf, — folytatáanő — nem vétkes az atya, ez egyedüli szabadalmazott kegyetlenkedő, kinek a törvény nem szab határt a gyermekei felett gyakorolt durva, igaztalan, kegyetlen bánásmódjában, s hány, midőn ez igaztalan joggal visszaél, azt mondja: nevelnem, fenyítenem kell! Kérdem, nem bűnös , az ily természetelleni apa, midőn ez ártatlan , másokhoz nem folyamodható kis teremtéseken gyakorolja kegyetlenségét ? szereti őket, mig örömöt adnak neki, mig a szerencse kegyeltjei, s midőn bekövetkeznek a keményebb napok, eltaszítja magától, száműzi kebléből, és labából. Akkor midőn szerencse csillagunk ragyog, barátokat is könnyű találni, nem ilyenkor bizonyítja az apa szeretetét, — az csak a sors csapásai alatt ismerhető fel. — Nemde grófnő — szólt Eleméry a fojtott düh egész gúnyával — e véletlen bölcselkedésnek egy lángszikrája azt is bizonyítja, hogy a gyermeket, ha hanyag, semmittevő , sőt ha vétkes is , büntetés helyett keblünkre karoljuk. — Egy részben azt is, — állitá a grófnő, magát a gúny által zavarni nem hagy