Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-05-04 / 88. szám

Budapest, 5-ik évi folyamat. 88. Csütörtök, május 4-én 1854. AAAAAAAAAAAAA ✓ Megjelenik, ünnep-­sé­gvasárnapot kivévén, min­­£dennap délután dival­­tképek- s egyéb műméi-1 sl­é ki e t e­kk­e­l és raj- Azokkal. Szer­k­e az tűségi^ ^szállás: ujvilágutcai 1­4 ‘ £ sz. ház első emelet,hová ^kéziratok utasitandók. Kiadó­hivatal: baldunasor, kegyesrendiek C . épületében levő n­y­o­m­d­a­i S­Sir­oda, hova­ az előfizetésig ls hirdetési dijak küldendők. SHÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. S \/\/\/\/\S\^/\/\S\J\S\/\ Előfizetési díj: ^Postán, egész évre 16 ft.1 félévre 9,, S évnegyedre 5 „ ‡ ^Budapesten házhozkül-‹ ‹ (léssel: egész évre 13 ft.­* 5 félévre . . 7 „ ' évnegyedre 4 „ Felelős szerkesztő : Berec Károly. Hirdetések bsoronkint 3 ezüst krajcár-1 bért fogadtatnak el, éa gyor­b­san közöltétnek. › Előfizetési fölhívás. Uj előfizetést nyitunk, mely má* jul­ l-től j Ilii US véa^el^, azaz: évnegyedre, vagy májUS 1-t­ől Oktober végreill, azaz: félévre történhetik. Előfizetés május, június és júliusra helyben 4, vidékre 5 frt. Május, június, július, augusztus, September és októberre helyben 7, vi­dékre 9 frt. Az előfizetési pénzek a „Hölgyfu­tár kiadó hivatalába“ küldendők. A „HÖLGYFUTÁR« szerkesztősége. A jancsárok végnapjai. Históriai regény Jókai Mórtól. Táncvigalom a szerályban. (Folytatás). A jancsárok meg voltak lepetve e me­rész föllépés által. A gyönyörű fönséges alak ellenáll­­hatlan hódító tekintetével nézett végig a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem. És akkor halál lebegett annak feje fö­lött , a­ki azt merte mondani: én vagyok a fejedelem! Thomár önfeledve ragadta kardját és ki akart rohanni testvére védelmére. Tár­sai visszavánták. Mit akarsz ? Boldogta­lan. Bízd őt sorsára. Kara Makán vad daccal lépett az ál­herceg elé, kezében kivol­t kardja. — Térdre előttem! kiálta rá az oda­­liszk s kezével parancsolóan mutatva rá, merészen szemébe nézett a vad harcos­nak. A marcona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassan kint elborultak, keze alá hanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött a­­latta s az ifjú gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a „spala­­motu megcsókolva annak kezét s letéve lábai elé véres kardját. Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén, felségesen tekinte szét az elnémult lázadókon, s azután felvevé a kardot s visszaadá azt Kara Makánnak. —­­árulj előttem és nyiss utat! Mint varázsszóra nyílt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállára vetet­te kardját s úgy ment az ifjú alak előtt; a népsereg önkénytelen hódolattal nyitott előtte mindenütt utat, a szerálytól egész a hét toronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük oly büszkén lép­delt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a cserét. A fiatal arc ha­sonlatossága, a Baj­rám ünnepi ismeretes öltöny, a férfias magaviselet nevelék a csalódást s azon gyülevész között, mely őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül, kik a herce­get közelebbről látták s a csalást felfe­dezhették volna. Ugyanazon héttornyú börtönbe, a zul­­tánok és családjaik emlékezetes helyére hurcolták a zultánt is. Azon nyolcszögü teremben, melynek gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsohaj hangzott már el Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt, vagy egy dia­dalmas testvér rövidebb, vagy hosszabb halálra ítélt. Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerályt nem ostromolták többé. Reggel belépett Kara Makán a­zul­­tánhoz. A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt rajta, tur­bánjában a kalifák gyémánt forgója, és ő a földön ült s nem nézett fel a földről. — Felséges ur! — szólita őt meg Ka­ra Makán. A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé s ar­cán semmi vonás meg nem mozdult. — Uram, megjelentem előtted, hogy szóljak veled a mozlem nép nevében. Beszélhetett, mintha egy márvány­­szobornak beszélt volna. — Minden zivatar Allahtól jő , uram, és ok nélkül nem történik semmi, a­mit Allah cselekszik ; mikor a villámok szét­hullanak Adramelech angyal kezéből, nem a légben megsűrűsödött átok hítta é azo­kat alá? és midőn az élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztala­­nul kiontott vér rendítette é azt meg? Azért a morlem nép támadását is Allah szerzé, és Allah tudja annak okait. Meg­őrzöm nyelvemet attól, hogy ez okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgy is, én nem gyalázom meg a próféta fel­kentjét szavaimmal. De kérlek tégedet én uram , ígérd meg Allah­ra nekem és a nép­nek , hogy cselekedni fogod azt, a­mi az ozmán nemzet uralkodójához illő. Ígérd meg nekünk panaszaink orvoslását, és mi visszaültetünk trónodba. Mahmud felvett e szóra szemeit a be­szélőre, sokáig nézett arcára sötéten, ba­lul , mint a népsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult tőle s tompa, megve­téssel terhes hangon felelt neki: — A­zultán nem felesel szolgáival. Kara Makán arca vonaglott e szóra. Alig birta visszafojtani dühét s tört mon­datokban szóla: — Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak, — de ha kalitkában van, —• hallgat őrizőjére. — Ismerheted e kezet; mert eleget harcolt éretted s szaporita győzelmeid , — és tudhatod , hogy a­mit e kéz megfog, az vassal van meg fogva. A zultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott eszmélni, mert arca elveszté szigorát s csendes, engedé­keny tekintettel fordult a janicsár ve­zérhez. — Tehát mit kivánsz ? Ama megszelidült tekintetben volt a gondolat szülemlése , hogy a jancsár had­nak el kell töröltetni a föld színéről. — „Mit kívánsz?“ kérdé szelíden a padisah. (Folytatása következik.) Névtelenek. Eredeti beszély. Kempelen Ritától. (Folytatás.) — Vagy azt hiszi a gróf, — folytatáanő — nem vétkes az atya, ez egyedüli szaba­dalmazott kegyetlenkedő, kinek a törvény nem szab határt a gyermekei felett gya­korolt durva, igaztalan, kegyetlen bánás­módjában, s hány, midőn ez igaztalan joggal vissza­él, azt mondja: nevelnem, fenyítenem kell! Kérdem, nem bűnös , az ily természetelleni apa, midőn ez ártat­lan , másokhoz nem folyamodható kis te­remtéseken gyakorolja kegyetlenségét ? szereti őket, mig örömöt adnak neki, mig a szerencse kegyeltjei, s midőn be­következnek a keményebb napok, eltaszít­­­ja magától, száműzi kebléből, és labából. Akkor midőn szerencse csillagunk ragyog, barátokat is könnyű találni, nem ilyenkor bizonyítja az apa szeretetét, — az csak a sors csapásai alatt ismerhető fel. — Nemde grófnő — szólt Eleméry a fojtott düh egész gúnyával — e véletlen bölcselkedésnek egy lángszikrája azt is bizonyítja, hogy a gyermeket, ha hanyag, semmittevő , sőt ha vétkes is , büntetés helyett keblünkre karoljuk. — Egy részben azt is, — állitá a gróf­nő, magát a gúny által zavarni nem hagy­

Next