Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-05-16 / 98. szám
Budapest, 5-ik évi folyamat. Kedd, május 16-án 1854. 98 £ Szerkesztőségig ^szállás: ujvilagutcai 1 4 ) £sz. ház első emelet,hova' a^ ('kéziratok utasitandók. } 1 Kiadó-hivatal: a ^aldunasor, kegyesrendiek £ (épületében levő nyomdai) £iroda, hová az előfizetésig hirdetési dijak küldendők.}HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. s Előfizetési díj: ^ ^Postán: egész évre 16ft.^ { félévre 9,, } £ évnegyedre 5 ,, ^ 5 , ^Budapesten házhozkül-edéssel : egész évre 13 ft.^ ^ félévre . . 7 ,, ** £ évnegyedre 4 ,, £ Megjelenik, ünnepi vasárnapot kivévén, min-) £dennap délután divat-^ ('képek- s egyéb m ii m e 1 } M é kié t e kk e 1 és r a j-$ Felelős szerkesztő: Berec Károly. S Hirdetések ^soronkint 3 ezüst krajcárbért fogadtatnak el, és gyor-S 5 san közöltétnek. r Előfizetési fölhívás. Uj előfizetést nyitunk, mely IISíijlis 1-tő1 jíllisas réfifíílí?, azaz: évnegyedre, vagy Elüll USS - től Oktober vételi?, azaz: félévre történhetik. Előfizetés május, junius és júliusra helyben 4, vidékre 5 frt. Május, junius, július, augusztus, September és októberre helyben 7, vidékre 9 frt. Az előfizetési pénzek a „Hölgyfutár kiadó hivatalába“ küldendők. A „HÖLGYFUTÁR“ szerkesztősége. A N T 0 I N E T T E. Eredeti beszély Agay Adolftól. (Folytatása s vége.) A csillagok eltűntek, a tenger fölött sötét borulat csüngött, mely viharzott s tombolt. Kirohanék szobámból, atyámhoz futottam. — Atyám , atyám ! hallod a vészt? — Nos gyermekem , — viszontá színlelt nyugalommal , — el fog az múlni, s holnap kiderülend az idő a Condé elfogadására. — Atyám, atyám! — mondám kétségbeesetten, — a hajót a parthoz látók már közel, s az orkán dühöng. — Nyugodjál meg leányom. A Condé sejté a vihart, s idejekorán behúzá vásznait. Nagyobb tengeri vésznek voltam már tanúja, s mégis itt látsz gyermekem. Kis házunk majdnem martaléka lett a vihar haragjának. A fák recsegve dőltek ki gyökerestől; vakító villámok nappalnál fényesbé tevék az éjt. Ali Maurice úr, hallotta ön valamikor az orkán halálszavát ? . . . Ne hallja azt soha! Hirtelen görcsösen kapom meg atyám kezét. — Ah! . . . mi ez ? . . . — kiáltok, az ajtó felé vonva őt. Ágyúlövés dördült el, mely percről percre ismételtetett. Ez sülyedő hajónak volt vészjele; ez végső reménye volt az elemmel küzdő tengerészeknek, kik segélyre hívják fel bajtársaikat. — El Brestre , el a kikötőbe! — kiáltani, magammal vonszolva atyámat. S a sötét éj közepén elindulánk. Távolról a meg-megdördülő ágyuk elnyelék a hullámok s a haragvó ég zaját, a vész üvöltéseit. Megérkezénk. Roppant embertömeg lepé el a partot. Minden oldalról jeltüzek égtek. Egy csolnakban a kormányos nehány emberével, kiknek isten hősi elszántságot, nemes szivet adott, a parttól eltávozának. Térdre estem, nem imádkozhattam, de könyeim hullanak s tördelem ég felé emelt kezeimet. Istenem , istenem !.. Én istent hivám segélyül, mint az ágyúk az embereket. Nemsokára az ágyúk elnémulának. A parthoz közelebb közelebb ért a hajó. Rongyos vitorláiból foszlányokat kapott fel a szél, melyek fehér halottleplekként kavarogtak a levegőben, s tört árbocai a part felé úszanak. Maga a hajó kormány s evező nélkül hol ide , hol oda vergődött a sziklákhoz. Borzasztó volt ez iránytalanul úszó, minden kövön összezúzódó épület látványa. Nem küzdött az enyészettel többé, hanem várta azt Oldalai megnyiltak, mintegy elfogadók a feléjök tolongó hullámokat, aztán idestova ingadozott még, s lassan kint eltűnt a víz felszínéről. Iszonyú sikoltás rázkódtatá meg a levegőt, erősebb a mennydörgésnél, borzasztóbb az orkánnál. A Condé lesülyedt. A habok gyorsan futottak el az elnyelt hajó felett! — A csolnakok, a csolnakok ! hangzott minden oldalról, a csolnakokban ott van a megmentett legénység! . . . S valóban két egymáshoz ragasztott csolnak közelite a parthoz. De a mely mértékben haladt előbbre, annál nagyobb rémüléssel vevék észre, hogy a csolnakban csak öt — hat ember van. Az egész legénység nem ugorhatott egyszerre bele. Oh istenem kik azok, kik megmenekültek ! ? . . . Mindig térdeimen voltam, s fejemet kezeimbe vettem. Nem mertem oda pillantani. Itt maradok, gondolom, így a földre borulva. Ha Armand kiszáll a csolnakból, engem meglát ... s én az ő karjaiban éledek fel, ha nem . . . úgy itt halok meg. Nem emlékezem az ezután lefolyt időre. Egy perc volt, melyben atyám kezeit vállaimon érzem , s ki tompa hangon mondá: — Kelj fel gyermekem! . . . lelke az égben van . . . isten meg fog könyörülni rajtunk. Magam körül néztem. A derűs ég a tengerben tükröződött vissza. Fehér felhők közöl csillagok tűntek elő; az alkony a láthatáron derengett. Én és atyám egyedül voltunk a parton. Hosszú idő folyhatott le azóta, midőn egy estén mintegy álomból ébredek fel. Aszott kezeimet homlokomra emelem, felnyitom szemeimet s meglepetve tekintek körül. Eszméim zavartak voltak. Úgy tetszett, mintha élni szűntem volna meg, mintha nem értném mit jelentsen ittlétem a földön. A part mellett voltam leguggolva, lábaimat habok csókolák. A sima tengeren egy fodorka sem mosolygott, s méhében ezer csillag ragyoga. Kezemet a földre feszítem , hogy segélyével fölemelkedhessem. Fáztam. Karjaimra pillantok , melyeken korai, s kagyló perecek voltak. Rátekintek ruhámra . . . ruhám fekete volt , de hajamba vadrózsa, s ibolyacsokor volt tűzve. Homlokomat érintem , s éreztem hogy fonatlan hajam a szélben lebeg, s fejemen a csokorral hasonszínü koszorú volt. Néhány lépésnyire tőlem dajkám ült, szomorúan, nagyon szomorúan nézett reám. Ijedve szőktem fel. — Szólj , — kiáltám — mi történt ? . . Armand , atyám !... Nem felelt. Mozdulatlan álltam meg előtte. Könyeim megeredtek .. . minden eszembe jutott ! ... Csendesen oldom le karjaimról a pereceket, hajamról leszedem a virágokat s szomorúan néztem meg, mialatt harmatcseppek gyanánt hullottak rájok könyeim .. . reszkető kezeimből kiesének, s széthullottak a földön. — Dajka, dajka! — mondám letörölve kényeimet, ő habozni látszott. — Beszélj , akarom !— ismétlem hevesen. — Fájdalom, édes gyermekem , reánk nehezedett a sors! ... Te igen beteg voltál, már azt hittük hogy meghalsz. Szegény atyád annyit, annyit szenvedett. Öreg volt már . . . és . . .én egyedül maradtam ápolóbul, Antoinette. . . Dajkám fekete ruháinkra mutatott. Életerőm nem volt elég, többet elviselhetni. Halvány arcimon csendesen folyának le könyeim, fém mellemre hanyatlott. Aztán dajkám lábaihoz ültem s térdére hajtám homlokomat. — Dajkám, kérdem ismét, miért evirágok ? . . . — Mindennap ott szedted a domb