Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-08-05 / 180. szám
a nagyvilág fia, ki egész életében Páris, London, Berlin, Bécs salonainak fűszeres legét szívta, ki szépsége, társadalmi állása, s mint látszik vagyona által is fényes életre van hivatva; és ki alig ösmerve őt, meghoszabbitja érte amaz unalmas tájoni múlatását, s ezer apró figyelem és — és tán gyöngédebb érzelemmel viseltetek iránta. Oly kicsiny, és eltiportnak Ilivé eddig magát, és Aknay által óhajtott fölemelkedni. . . . Azonban az igazság érdekében meg kell vallanunk, hogy Klotild azon időtájt levelet kapva férjétől fölsóhajtott „vajha mielőbb hazatérne Gyula.“ Félt önszivétől, támaszt keresett férje jelenlétében, támadó szerelme ellen. Még ideje lett volna a megtérésre, hanem Széplaky nem jött és Aknay mindig gyakrabban tévé látogatásait. Klotild naponként több vonzalmat érzett iránta. Mi más ő , mint a köznapi emberek. Ha egy virágot ad azt nem aként nyújtja át, mint azon férfiak, kiket eddig a kis világban megismerni alkalma nyilt. Mindennek miről beszél, bájt kölcsönöz, s költői színezetet tud adni. És mikor a nagyvilág ezer fényes jelenetét tünteti föl előtte. . . . Ad olyankor az élvsóvár, hiú nő szive elfogul és zokog miért nem születik, miért nem ragadtatott ama bűvkörbe, miért nem telhetnek napjai ott, hasonlók e folytonos diadalmenethez oly férj oldalánál, minő Aknay . .. E gondolatra megdöbbent. Már későn. Már szeretett. .. Siess, siess balga nő az örvény már úgy is tátong előtted, élvezd még pár percig álmodott boldogságodat. De Klotild egyre habozott. Szívéből a férje iránti vonzalom kihalt ugyan, de a világ ítéletétőli félelem, a kötelesség érzete még küzdött szerelme ellen. Aknay, lelkében olvasva tudta, hogy mindent remélhet és szerelmi nyilatkozatot ten. Klotild nem tagadá érzelmeit, de még küzdött, még távol igyekvik magától tartani. Az ifjú mind hevesebb jön nyilatkozataiban. (Vége következik.) AZ UTOSÓ TÜNDÉRNŐ. James regénye. (Folytatás.) Negyedik Fejezet. Ha az ember a várból a falu felső részéhez ment, egy kis ösvényre akadt két tisztán tartott bokorvonal között, mindkét felöl kertekkel koszorúzva, melyek nem csak gyümölcsfákkal, hanem koszorús tölgyekkel s árnyas bokrokkal is megvoltak rakva, melyek közül itt ott egy nyárfa emelkedett ki, könyen cyprusnak gondolható az alkony homályiban. Az út balrészéni bokrozat egy csinos sövénynél végződött, mely egy kis virágkertet oltalmazott a kutyák és korlátlan fickók ellen; egy mérsékelt nagyságú ház is volt a bokrozat között. Hátra hagyva e házat egy tág rétség nyilt el a szem előtt, mely a fövenyes országutat mintegy körülölelte s jegenyesorral volt élénkítve. Innét az országúton le, házak és kertek, fa csoportozatok és tágas zöld térségek között, melyek egyes kecskenyájaktól tarkállottak, a falu népesebb részére nyilt kilátás, melynek egy része egy kanyarulat által, épen ott, hol a templom s a vele kapcsolatban lévő temető falkerítésére egész az országút szélére dőlnek, elbújik az ember szemei elöl. A bokorvonal balján emelkedő ház — a virágkertes házat értem — csinos és egyszersmind festői is volt — oly öszeállítás, milyenre csak ritkán akad az ember. Az alsó osztály, talán azon nézetből, mert a föld drága, a levegő pedig olcsó — oly formán volt építve, hogy sokkal kisebb kört foglalt el, mint a felső emelet, mely körös körül mintegy másfél lábnyira kifelé nyúlt, s erős talapjai az alapfalon nyugodtak. A szalmafödél legjobb állapotban volt, a falak fehérre meszelve mintha damaszt lepedővel volnának borítva. Itt lakott a jó Aldover orvos. A nevezett nap alkonyatán épen a ház ajtaja előtt találjuk őt egy asztal mellett ülve, melyen egy korsó kellemes zamatuale volt. Közel hozzája, kalappal kezében indulásra készen állott az ifjú, kivel őt a vár előtti gyepesen beszélni láttuk; az asztal másik részén ült a lelkész, egy vékony kiaszott emberke, mintegy ötvenhat ötvenhét évesnek látszott, kemény vonásokkal beesett arcokkal, melyek az egésznek véghetlen savanyú kifejezést kölcsönöztek , csak akkor látszottak némileg megszelídülni, ha alkalmilag ajkaira mosoly vonulván , a szelídebb lélek e mosolyban viszatükröződött. A jó orvos azon biztosítással bocsátá el a fiút, hogy atyja bizonyosan egészen jól fogja magát érzeni, ha rendelményeit szorosan megtartja. — Neked magadnak is gondoskodnod kell Brozonlov János — jegyző meg a lelkész — mert én úgy félig meddig azt hiszem , hogy az orvosság többször jut az ágy alá, mint szájába. Holnap ismét beszólok hozzá, csak bizzál bennem — újra fel fogom találni. — Hát nem gondolod uram, hogy megvan boszorkányozva? mond a fiatal ember ravasz mosolygással. — Megboszorkányozva ? Ostoba! — kiált Aldover orvos — semmi, — mind szamárság! Iparkodjál távozni! A fiatal ember eltávozott, de tisztelendő Sámson Gedeon uram kétkedve rázá fejét s megjegyzé: — Remélem édes jó és tudós barátom, önnek előbbi nyilatkozata csak nem tesz anyit, mintha ön a boszorkányok létezéséről s a lelkek vándorlásáról még kétkedni is akarna. — Mentsen meg az ég tisztelendő úr — válaszolt Aldover orvos. Hogy boszorkányok léteznek, azt már a könyvek könyvéből tudjuk s hogy lelkek megjelentek s még folyvást megjelennek, az egyenes bizonyítványból be van mutatva; de ha ezek csupán Astráltünemények vagy csakugyan a meghaltak lelkei voltak-e — a fölött nehéz ítéletet mondanom. — Astráltünemény ! kiált Samson Gedeon. Az ábrándos képtelenség , magyarázat, mely eseményeket vitat el, melyeket nekünk az írás épen úgy, mint az egészséges emberi értelem hinni parancsol. Önök hitetlen skeptikusai bizonyosan azt fogják erősíteni, hogy a tündérben a várban csupa Astráltünemény, de én azért mégis fogok ám mást hinni, minthogy az egy rég elhalt személy lelke, mely bizonyos megfejthetlen okokból engedélyt nyert előbbi életének szinterét meglátogatni. Remélem csak nem tagadja ön orvos ur a jelenetet, mely anyi bizonyságok által kétségentulivá lön. — Isten ments , hogy tagadjam — mond szelíden az orvos. Hiszen tulajdon szemeimmel láttam — édes tisztelendő barátom — mi kétségen kívül jobb, minden egyébb bizonyitványnál ? — Nem tudom, — jegyzé meg Sámson úr, ki épen igen veszekedő hangulatban volt — vannak felvilágosítások, melyek még sokkal meggyőzőbbek, mint saját eszünk bizonyításai. Egy csendes mosoly játszott a jó orvos arcvonalmain, de a beszéd egy harmadik személy megjelenése által félben szakasztatott — s ez nem volt más, mint az ifjú idegen, ki az alkony egy részét a várfalak mögött alvásban tölté. Halkan és komolyan — mintha fáradt volna, vagy nehéz gondolatokkal foglalkoznék, lépdelt feléjök lovát kézen vezetve s csak midőn már a helynek, hol Aldover orvos társával ült, egészen közelében volt, véte fel szemeit figyelmes pillanatokkal vizsgálva mint kettőt, mire a derék orvost nyájas üdvözléssel megszólítván vendéglő vagy egyébb alkalmas hely után tudakozódott, mely saját és lova számára az éjszakára menedékül szolgálhatna. — Nekünk hála isten a szomszédságban kevés vendéglőnk van, — felelé sietve Sámson Gedeon , hogy az orvost válaszával megelőzhesse. Nekünk ritkán van dolgunk kényelmű utazókkal — magunknak részeges korhelyeink pedig épen nincsenek — az ilyetén roszaktól legalább még mentesek vagyunk. E válasz semmi sem volt kevésbé, mint udvarias, de az idegen mind a mellett csak mosolylyal viszonozta. — A nevezetteken kivil, kiket oly kemény kifejezéssel jellegezett ön édes úr — még más utazók is lehetnek, kikhez én is számitom magamat — válaszolás; utazni és úgy lehet ügyek, mint mulatság miatt, s ha ott hol az ember megáll, barátokkal nem bir — kénytelen nyilvános vendéglőhöz folyamodni. Ez az én esetem most s megvallom kellemetlennek találom, ha fáradt lóval s ólomnehéz tagokkal még több mértföldet kell utaznom azért, mert némelyek a vendéglőt — ha az a faluban eltüretik — roszra használják.