Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-12-04 / 280. szám
Sírja fölé emléket tevének, S másfél ezred múlt azóta bár. Nagy tettének hirdető tanúja — Os D e m s u s n a k kápolnája áll t *) Thali Kidman A KIUJÚLT SEBEK. P Szathmáry Károlytól (Vége.) 1 — igaz, — monda szomorúan a leányka. Az ablak pedig a Dunára és roppant mélység fölött nyílik. Különben a vas rostély között heverhetném. Ha kegyelmed egy hoszú rudat találna, mely a foktól a rostélyig érjen... Utolsó esetben nagybátyámhoz kell folyamodnom, és ez halálra fog kínozni, ha megtudja, hogy valakivel a király kíséretéből beszéltem. Szenvedő, fiatal és kedves hangú!. Egy is elég arra , hogy lovaírias vér, tettre buzduljon érette. — Legyen nyugodt kegyed, segiteni fogok, kerüljön bármibe. , Oly hoszú póznát, mely a fokról az előredítkedő torony ablakáig érjen, zajütés nélkül lehetlen volt találni; de Dörzs addig járt jobbra- balra — tejfeles bögrét kerülgető macskakint — a torony körül, mig egy, csak is az ő vakmerőségével kivihető terv készen volt. A torony ablakai alatt, az alulróli rohamot nehezíteni, vagy talán egy félbenhagyott erkély talapzatául, több egymástól lépésnyi távolságra álló faragott kőfok állott ki, a körül elyszerű koronát képezve, minőt e korból fennmaradt várromjainknál máig is láthatunk. E haj borzasztó úton a merész ifjúnak lehetségesnek látszott a fokon aluleső ablakhoz jutnia, ha t. i. az első ugrás, melyet a várfalról e fokok egyikére kellett tenni mélységbe hullás nélkül megtörtént. Alig, hogy e — csak huszonegy év, kalandvágy és a fogoly szijongható kérelmei által megfejthető — terv kész vala, Derzs rögtön szállására szaladt s onnan egy kosárral tért meg, mely a megkivántató étszerrel és vízzel volt ellátva. A toronynál álló vitéz ismerte vezérét, de midőn ez a veszélyes halálos szökést megtette, fejcsóválva és bolondságról beszélve folytató őrsétáját. Benn a fogoly feszülten várta az Ígért segély eredményét, midőn a toronyablak előtt a felhőkben bujkáló hold derengő fényénél deli lovagot pillant meg, ki mintha barátságos szoba ajtaja előtt állna, biztosan kopogtatott az ablakon A meglepetést a rémület és öröm egyesült sikoltása válta föl, s a fogoly sebesen nyitá föl az ablakot. — Az istenért, miként merészelt kegyelmed e hajmeresztő mélység fölé lépni? — kérdé iszonynyal a leányka. Mert csakugyan leány volt a fogoly ; még pedig üde és szép, mint nehez hasonlót Derzs még nem látott soha. Eddig biztosan állott a kiálló fák fölött, de midőn e világosgesztenyeszin fülüktől körülfolyt gyermekarcot, a reá szegzett sötétkék szemeket s a fehérbe öltözött karcsú szép alakot látá, azt hitte, hogy ing a torony vele s már ott repül a húsz éles mélységben. — Fogódzék a rostélyba , el ne bocsássa!.. Istenem, istenem itt fog elveszni és az én meggondolatlanságom miatt. Menjen visza; birtózom reá is gondolni. Inkább szomjan halok meg , hogysem gyilkosává legyek. És e szavakkal kezeit mintegy mentőleg az ifjú fogódzó kezére tapasztó. Még akkor keveset tudtak a villanyosságról, különben Derzs villanyütésnek tartotta volna a kedves érzést, mely egész szive mélyéig hatott. Már nem tartá elveszettnek a fáradságot. Ily kezek érintéséért órákig kiáltotta volna a halál kínait. — íme — mondá élénken és oly otthoniassággal, mintha valami kerti lugasban ülne — egy kis víz, kevés sült és kenyér gazdag vacsoránktól. Szegény ártatlan teremtés! Kegyed éhezett addig, mig mi a leggazdagabb lakoma élveibe dúskáltunk. — Elég a viz is, meg ne mozduljon kegyelmed! — kiáltá a leányka s mig baljával az ablakhoz tartott kosárból a vizes palackot kiemelő, jobbját kettőzött erővel nyomta Derzs rostélyt fogó kezére. — Mit se féljen ártatlan gyermek. A talap, melyen álok erős, a rostély szinte, s mi legtöbb az élet e perc óta oly kedvessé lett előttem, hogy nem örömest veszteném el többé. — De ha félek, íme a kosarat már kiüritem, üresen a mélységbe dobhatja kegyelmed. Aztán Isten hírével, mig e borzasztó helyzetben látom, meg sem tudom köszönni ezt a senkitől sem követelhető áldozatot. — De mikor én oly örömest vagyok itt. Ez a legboldogabb pillanata életemnek. Ne legyen oly kegyetlen kegyed s jutalmas ezen úgynevezett áldozatért, beszélje el, ki által és hogyan jutott ide? A leányka rémülete a merész szabadító biztatására oszlani kezdett s nemsokára bizalmas csevegéssel mondá el, hogy a várnagynak, Csenehány Benedeknek unoka húga, ki örökben tartja s nejével együtt a királyi kísérettől anyira félti, hogy mindkettejüket elzárta. Később a vendéglátásban, mint szokta, hihetőleg fejét vesztve, számára elfeledett étel- és italról gondoskodni. — Úgy hát a szegény nő szinte éhen és szomjan ül ? — Nem lehetlen, ő a keleti toronyszobában, — inkább magtárban van. De azt hiszem, hogy azóta ellen az egész Várat fölforgatta volna. Jó lesz, ha az ajtón kopogtat és megkérdi kegyelméd. Derzs és a fogoly leányka mind mélyebben beegyesedtek a beszédbe s elfeledték a veszélyt, adely alattuk tátongott. A hold már nyugvóra hajlott, midőn végre elváltak, de viszontlátás ígéretében s többé nem kegyelmed, de László és Katinka néven szólítva egymást. Derzs az örkopjáján fölkapaszkodva, csakugyan fölkeresé a tornyot, melyben Katinka utasítása szerint Orsolya aszonynak lenni kelle, s miután a nemes hölgy csakugyan veszettül dörömbözött és káromkodott, az istálóknál foglalkozó várnagyot előhívató. Ez megérkezve kétségbeesetten ütött homlokára s nemsokára két éles kosarat hozott, azon megjegyzéssel, hogy a kérdéses tornyokba a vár komondorait zárta el és ételükről elfeledett gondoskodni. Verejtékező homlokkal rlent elébb Katinkához, kit azóta éhenholtnak hitt, de az a hozott ételt dacosan viszautasitá; mig szeretett élete párja átkozódással fogadé és úgy látszik utána is dobott valamit. — Dühös komondorai vannak kegyelmednek Cseneházy uram, — mondá Derzs a halál félelmeit kiállott várnagynak, ki valamivel nyugodtabban haladt szobái felé. E történetekből megfejthető, miért hagyta Derzs még Bánffyénál is nehezebb kebellel oda — Pozsony várát. * A rege szerint Longinust „ad d e n s a s“ temettük el , — e szóból lett aztán a Deras ns név. — Demsus kápolnája — Longinus síboltja. —Hátszegvidékén Sarmizaegethnsa romjai közelében most is áll. — Kővári L. „Erdély régiségei.“ — 1082 A KÉTALAKU. Poe Edgár után Boross Mihály. (Folytatás.) Életem legboldogabb perceit ezen megmászhatlan falakkal övezett intézetben töltöttem el. A gyermekkor kimerithetlen képzelő ereje nem szorult az eseménydús külvilágra, hogy foglalkozást, vagy élvet találjon, s iskolánk látszólagos borzasztó egyhangúsága több örömöt nyújtott nekem, mint ifjúságom fényűzése s kihágásai, s férfi korom feslettsége. Hanem azt hiszem, hogy első szellemi fejlődésemben sok szokatlan, túlzott, rejlett. Sok embernél a kora ifjúság eseményei ritkán hagynak mély, határozott nyomot a késő korra. Az épen homályos árny, gyér, zavart viszaemlékezés, alaptalan szenvedélyek s üres vágyak érzete. Nálam nem ez volt az eset. Én gyermek éveimben másférfiúi szilárdsággal éreztem azt, mit jelenleg is oly hatályosan, kitörölhetlenül emlékembe vésve érzek, mint a régi Karthágó pénzeire vésett feliratot. Valósággal azonban mi történt ezen elszigetelt iskolában, amiről még most is reá tudok emlékezni ? A pontos felkelés, és lefekvés , a nemtelen árulkodás, a tanítóknak tanítványaikhozi örök változékony viszonyuk, a borzasztó fél ünnepek, az egész ünnepekeni unalmas szabályos séták, a kényszerített szombati kirándulások, a játékhely, az iskolai ármány volt ránk nézve az eseménydús világ, melynek minden perce anyi fontossággal birt, s anyi különböző érzeményt, rázkódást szült bennünk. Oh boldogkor, valóságos vaskor! Oh bár valamely jótékony