Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-11-25 / 272. szám

Budapest, Mk évi folyamat. 272. Kedd. November 25-én, 1856. Megjelenik ünnep- és a vasárnapot kivévén,m­in­d­­e­n n­a­p délután , d­i­­v­a­t­képek­ s egyéb mű mellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Újvilág-utca, 1-ső sz., 2- dik emelet,hová minden a lapot illeti) küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán: mítész évre . . 16 frt. félévre .... 9 ., évnegyedre . . 5 ., B­udapesten: házhozkü­ldéssel egész évre...............13 frt. félévre .................? ., évnegyedre . . 4 ., Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések Szerkesztőségi ügyek­ben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1­­ óráig, Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KÁLMÁN. soronkint 3 ezü­stkraj­­cárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Kis kertemnek... touioij io/.i'jA fcá ibofiloi .ibuifs­o). . .tn lA , Kis kertemnek rózsaszála, Fényes harmat esik rája ; Boldog virág, boldog harmat! Együtt élhet, együtt halhat. Galambomnak két orcája, Annak is van két rózsája; Titkon eped , harmat nélkül — Kifogyott a köny szemébü­l. Az én hervadt két orcámra Hull a harmat, könyem árja; De a rózsa letűnt róla , Leszedte, a bú sarlója. Hullna könyem két orcádra, Orcáidnak rózsájára — Volna sorsunk mint amannak: Boldog virág, boldog harmat! Tóth En­dre. BETŰK ÉS SZÁMOK. Beszély. Szegi­ Mórtól.­­í.otiníil , ■ ...ír '.!iphr.i[ . . .bi so ,!6J i . "i. Iliivé :..‡«•.›- ..ij xoa (Folytatás.) Margit asszony pedig és leánya ismét az asztalhoz ülve, szótlanul folytatták munkájukat. Kis szünet múlva kopogás hallatszik az ajtón, és egy igen magas, igen vastag és igen ellisztesedett külsejű férfi lépett be, hoszú papír -­szeletet tartva kezében. — Itt lakik Varanói Mátyás uram ? — kérde igen vastag, pálinka szagú hangon. — Itt itt­ és mit akarna tőle? kérdé Varanói uram , a nélkül, hogy a könyvből fölpillantana. — A lisztes boltos tisztelete mellett e kis számadást küldi — monda a jövevény, ismét szájába bigyesztvén pipáját, melyet kün ki­vett volt onnan. — Jó van! Csak tegye oda az asztalra! — viszonzá Varanói uram, az istenek lakomájába elmerülvén. — De nem odáig van az, hanem azt is üzeni a gazdám, hogy tes­sék átnézni a számadást— viszonzá amaz, olyant ütvén a kalapjára, hogy egész felleg képződött körülötte liszt- és porból. Varancy uram csak nagy nehezen hagyta oda az áldozatul le­vágott tulkok legjava húsából készült lakomát és az öblös aranybilli­­komokat, melyekben a szolgálattevő apró istenek a nektárt körülhor­dozták, és átvevén a papírt, végig ment rajta tekintetével, aztán visza­­adta, mondván : •— Jól van. Tisztelem a gazdáját. Nincsen ugyan szerencsém, sze­mélyes ismeretségéhez ; de azért tisztelem , — és ezzel viszaadta neki az Írást. — De nem odáig van az —■ kezdé újra a másik még nagyobb hangon, — hanem azt is üzeni az uram, hogy tessék neki a pénzt meg­küldeni — és újra olyant toppantott kezével a kalapjára, hogy még egyszer olyan felleg kerekedett föl körülötte, mint a­milyen az elébb. — A pénzt? megküldeni? — kérdé Varanóy uram nagy álmél­­kodással. — Barátom, nem tévesztette el ön az ajtót? — De nem ám! Mert itt van fölírva a neve. Varanóy Mátyás, ez pedig ön! — Az mind igaz, de azért mégis eltévesztette az ajtót. Talán még egy másik ilyen nevű ember lakik a városban? — szabódék Vara­nói uram. — Dehogy lakik ! Ide utasított az uram ! — Ide ? No, akkor valóban csak tréfából küldte ide! — mondá ez nevetve. — Teréfából ? No azt az embert is szeretném látni, a­ki én velem tréfál! Nem született még az az ember a világra — mondá a lisztes, ugyan csak sodorgatva bajuszát. — Igen erélyesen fejezé ki magát, jó ember, de látja, nem tu­dok ám én fizetni! — Már pedig annak meg kell lenni! — — Dehogy kell! Már hogy kellene ? Nem vagyok én kereskedő, hogy a hitelt bálványoznám! Én tudós ember vagyok barátom és egészen más fogalmaim vannak a becsületről. Hisz azok az üzleti el­vek mind hamisak , egyik sem állja ki a logikai boncolgatást. Nézzük csak. Min alapszik az üzlet ? A pénzen! És mi a pénz ? Hát valóság a pénz ? Nem valósá­g, hanem csak üres képzelet, hogy kívánhatja tehát, hogy én ilyen hiábavalóságokkal foglalkozzam? — fejtegette neki Varanói uram hévvel. — Már­pedig nekem mégis az kell! — protestált a másik. — Hiszen ha nem lehet önt kapacitálni, jó, hát jöjön máskor és megadom , még többet is adok, mit bánom én akkor ! Adok , a­meny­nyi lesz. — — Hát mikor jöjök? — Mikor ? Hát mikor az emberi elme viszatér tévelygéseiből, a hamis fogalmak elvesztik bitorolt hatalmukat és a classicitás vezérlete alatt az örök igazság új diadalokat viv. — Jó van , nem bánom, én megvárom míg megérkezik , de meg­engedi, hogy addig leüljek, — viszonzá a molnár ! — Itt van ! látod feleség­­e most azt hiszi, hogy a classicitás va­­­lami ember­féle! Aztán ilyen embernek adjam én leányomat! Nem! Soha, soha! — mondá Varonai uram indulatosan, de midőn látta, hogy a molnár csakugyan leült a ládára, hangos kacajra fakadt. — Engem bizony ne nevessen az úr! Nem vagyok én az úr bo­londja, hallja az úr! Én belőlem ne űzzön tréfát, mert isten te­­­remt úgyse! — kezdé most az, egész természetes hámozatlansággal cif­rázván a mondókákat , és majd fenyegető kifejezéssel lépett az asztalhoz. — Azt mondom az úrnak, hogy fizessen, különben — kiáltá, olyant ütvén hatalmas markával az asztalra, hogy még a tintatartó is megrendült bele, a kis gyermekek pedig minek sírva rezzentek föl álmukból. Margit aszony és leánya pedig, kik már az elébb a két férfi közé léptek, egész testükön remegve, atyjok elé sorakoztak, eleven védfalat képezendő , ha e nyers követelőnek valahogy kedve kerekednék , az asztal helyett, Varanói uramra kezet emelni, és hogy ez ember indula­toskodását némileg lefegyverezzék, hát sírva fakadtak. — Minő pokoli zaj ez ? minő féktelenkedés ? — kérdé, most egy új vendég az ajtónál, ki a nagy zavarban észrevétlenül belépett. — Uram ! bárki legyen ön , de kifejezéseiből ítélve , ön Hornért

Next