Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-01-31 / 25. szám

Budapest, 8-dik évi folyamat. 25 Szombat, Január 31-kén. 1857. HÖLGYFUTÁR. Írtánk,,vdw SiTkdpek-n 8 Begyéb Közlöny az irodalom, társasélet, művészet hvre Pontán. . um. mümellékletekkel és raj- J 7 7 félévre.........................9 „ sokkal. évnegyedre...................... „ Szerkesztőségi szállás és divat köréből, házhozküldetéssel egész Ujvilág utca, 1-so sz., 2-dik eme- (7u 5-ig^ dvre.................................13 fk. tét, hová minden a lapot illető V .„I1.1, if ! félévre............................7 küldemények, kéziratok, elöfize-y évnegyedre .... 4 ♦és, és hirdetések utasitandók. „ .. . TÓTH KAIMÁR Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr Szerkesztőségi ügyekben Felelős szerkesztő s kiadó: TU IH BALHLIUL *’■' Hirdetések értekezhetni minden nap délelőtt soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat-9-töl 1óráig. nak el, és gyorsan közöltélnek. Megjelenik ünnep- és vasárnap Előfizetési díj : Gyöngyvirág. Majd én mesélek teneked Édes kis beteg gyermekem, Hogy mint termett a gyöngyvirág, Először, a rengetegen. Majd én mesélek teneked , Csak hajtsd vállamra fejedet, Az éj így jobban elmúlik , s a nappal enyhet ad neked. Hát volt egyszer egy vén király, S annak egy szép kis gyermeke, Mint arca bájjal, szive oly Sok, sok érzéssel volt tele. A király lánya egy szegény ifjú apródot szeretett. . . — Oh istenem! Oh istenem! Csak te ne lennél oly beteg. A király erről nem tudott, És szólt hozzá egy reggelen : Hatalmas ur esd kezedért, Férjhez mégysz hozzá gyermekem. A lány nem szólott, s a király Azt hitte ez jó felelet. . . — így édesem, add, add ide kezembe kicsi kezedet. De a királylány bánkódott, S egy nagy köny égett szemiben , Az apród látta e könyírt, S ki nem is remélt, —, már hiszen ! Oh az apródnak szive is Titokban értté dobogott .... — Mi jó nekem, mi jó nekem Hogy ajkad kissé mosolyog. S eljött az eskü ideje , Eljött a gazdag vőlegény, És gyémánt rózsákat hozott, Hogy viselje ő majd fején. De a ki hordja azokat A szép menyasszonyt nem lelé . . . — Hisz nem is tarthat ez soká, Hisz te már annyit szenvedői! A király indulatra gyűlt, Szégyen, s haragtól egyeránt. . . „Láncon hozzátok vissza őt, A hálátlan , a rosz leányt. * De a szolgáknak ezrei Haszontalanul keresők . . . . — Tán elaludnál édesem ?.. Vagy folytassam még a mesét? Hát hol is.. . hol is hagytam el. . . A király lányát nem lesék , És szomorú lett a király, A mily haragos volt elébb. És mondá , a ki meglelt Koronámmal neki adom . .. — Nézd , nézd a hajnal közeleg , Már piroslik az ablakon. Királylányt sokan keresek, De mint az apród senki úgy , Azéjt is nappallá teszi, És bokorba, tövisbe fut. Már csügged . .. csügged . . . s ime most A kedves nyomát megleli. . . — Gondolnád, mi volt a nyom ? A királyleány könyei. Minő a rejtett köny vala A királyleány szemiben , Az apród oly virágokat Látott az erdő széliben. A királylány könyeiből Fehér gyöngyvirág fakadóit; A merre csak ment, sirt szegény , És igy maradt a nyoma ott. A fáradt apród erre már Sokkal könnyebben boldogult , Csak ment a gyöngyvirág után , Mig végre elveszett az út. S barlangban lelte kedvesét, Szegényke , ott élt gyökérén . . . — Oh mosolyogj, oh mosolyogj Édes kis beteg gyermekem ! Volt aztán öröm annyi hogy!. . Hát mikor haza menjenek ! A király megtartá szavát, Az apród, lánya férje lett. És most is élnek boldogul, Ha ugyan meg nem haltanak . . . — Hisz már egészen felderült A szemed, arcod, ajakad ! Oh eljön már a gyógyulás , Oh hidd , közel van , eljön az , A te halavány arcodra is Rózsákat hoz majd a tavasz . . . És akkor majd künn a gyepen Zöld fák alatt mesél neked , Ki tél tavaszban egyaránt, S örökké csak téged szeret! Tóth Kálmán. EGY BOLOND, AKI SZERET. Beszélj. Vajda Jánostól. (Folytatás.) A gondolat, hogy őrültnek hiszik, megdöbbente Manót, s jobban magához térni segítette. Jó barát — szólt hozzá halkan, földre szegzett szemekkel, mert ez állapotában ember szemébe nézni nem tudott — bizonyos esemény igen felizgatott; de légy meggyőződve, hogy teljes öntudatom van arról, miszerint semminemű olyan baj nem érhet, miben segítségre volna szükségem. Menj vissza és mulass, egyet járok, azután visszatérek hozzátok. Egy ideig járt kelt néma, sötét utcákon, azért hogy embert ne lásson, mert a koldust maga fölött állani hitte, és azért hogy ember ne lássa őt, mert azt hitte, hogy szégyene arcára van írva. Ha a bitófát sütik homlokára, ezt könnyebben viselte volna. De ismét érezte , hogy az egyedüllét veszélyes rá nézve, és emberek közt lenni óhajtott. Bement egy távoli kávéházba a Lipótvárosban, és körültekintvén, leült egy sarokba, hol cukros vizet rendelt. A kávéházban sok nép volt, nagy zaj , nem igen vették észre. Úgy tetszett neki, azaz hogy tökéletesen hitte, miszerint ő nem tartozhatik az embernemhez. Néhány percig ült így, midőn egy őr sétált el mellette, ki meg, pillantván öt, látszott rajta, hogy meghökkent, s pillanatra megáll Iván, gyanúsan szemlélgette, mint valami gyilkost. VI. Elég borzasztó, hogy azok is fölébrednek, kik el vannak temetve. Menyire fáj az elítéltnek az a napsugár, melyet utósó ébredésekor megpillant ? Mi szép az élet akkor, midőn a pálcát eltörik fölöttünk. Az utolsó börtönszolgát sötét foglalkozása közben is mi boldognak képzeljük. Adriéna volt az élet, és Manó azt elvesztette. Adriéna szép lehetett másnak is, de legszebb volt annak, ki benne saját életét — önmagát szerette. Mondjátok e szerelmet önzőnek, az a legerősebb vonzalom, mely legtöbb önszereteten alapszik. A kétségbeesés szerelme az, minél iszonyúbb kíspadot nem találhat ki az emberi ész. Irtózattal érezte Manó, hogy Adriénát jobban szereti most, mint valaha.