Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-09-21 / 214. szám
938 kínos szünet múlva férjemhez lépve, a vétek nagy bünhödést érdemel, de érjen engem a bosszú villáma. — Izgalom neki, nyögöm térdeimen csúszva férjem lábaihoz. — Elvetemült asszony! lihegő ez elfojtott dühvel , elrúgott magától. William magán kívül megragadá a marquis karját. — Kezébe adom életemet, csak e boldogtalan nőt kímélje ön, kiáltá kétségbeeséssel. — Nyomoréjt! birá csak férjem kitörő bosszújában mondani, s egy erős taszítással szabaditá ki karját William kulcsolt kezeiből; s ez az erős lökés által a szélső meredek sziklára esve, tompa nyögéssel zuhant alá a tátongó mélységbe, a tengerbe. — Isten ítélete! hallám eliszonyodott férjemet halkan mondani. Elveszítem öntudatomat. Itt elhallgatott anyám egy ideig. A hosszas beszéd s a borzasztó jelenet emléke sebesen emelkedteték kifáradt mellét, homlokán verejték gyöngyözött. — Szűnjél meg anyám beszélni, ez kimeríti végeredet, ez megöl. — Meg kell lenni leányom! E titok súlya nem engedne nyugodni síromban. De sietek, mert a halál angyala előttem áll. S töredezett hangon ekkép folytatá elbeszélését: — Ájulásomból magamhoz térve, ágyamban találom magam. Előttem komornám állott. Összefüggetlen kérdéseimre válaszolva megtudom tőle, hogy két órai aléltságomat mindenki a váratlan meglepetés hatásának tulajdonitá, s hogy a marquis már többször tudakolá hogylétemet. Férjem említése az egész borzasztó esetet s kínos helyzetemet ölembe állitá. A kétségbeesés elszántságával siettetni akarom büntetésemet s jelentetem a marquisnak, hogy elég erősnek érezem magamat vele beszélhetni. Kevés idő múlva férjem szobámba lépett. Kinézése erősen megrendített. A harag s düh kifejezése helyett a legmélyebb leverő bánatot, de egyszersmind rendíthetlen határozottságot olvastam arcából. Látszott, hogy leküzdve szenvedélyes hevességét, tökéletesen tisztában van magával. — Elég erős é ön meghallgatni ? kérdé tompa hangon. A bánatos hang, a fájdalmas levertség, a különben oly szigorú, bosszús férfiúnál, inkább meghatott, mint a haragos ingerültség legkeményebb kitörése. Nem bírtam hangot adni, csak fejemmel intek igent. — Ne féljen asszonyom, mond ő észrevéve felindulásomat, sem szemrehányásokat sem fenyegetéseket nem halland ön tőlem. Az elsőhöz szerelem, a másikhoz gyűlölet kell, én pedig egyiket sem érezem. E két óra alatt, mig ön ájulása tartott, a harag és fájdalom minden fokozatán átmentem. Most nyugodt vagyok, mint a ki egyetlen gyémántban bírta minden gazdagságát s azt elveszítve egy perc alatt koldussá lön, s igy nincs többé mitől félnie. — Nem asszonyom, nem vádolni (lelkiismeretére bizom azt), hanem ítélni jöttem. — Vétkem vagy, s ne higgjen ön anyira elvetemültnek, hogy bűnösségem elismerésében, őszinte megbánásom érzetében, a büntetés elengedéséért, kegyelemért könyörögnék. Büntessen ön, öljön meg. — Oh jól tudom, hogy a halál önnek jótét volna, mondd, — de önnek élnie kell, hogy évek alatt rójja le azon szenvedéseket, miket én percek alatt átéreztem. Csábitóját isten keze semmisité meg; én nem akarok kettős gyilkosságot elkövetni, mert hisz — mond leirhatlan keserűséggel — ön anya. Önnek élnie kell, hogy a bűn záloga napvilágot lásson s örökös élő szemrehányásává, büntetésévé váljék. Semmi félbeszakítás, téve hozzá keményen , látva előtörő kényeimet , esdőleg felé terjesztett karjaimat. (Folytatása következik.) A TISZTA SZERELEM. Dingelstedt F. beszélye. (Folytatás.) Atyja kérésére végre Julia mégis megígérte, hogy ülni fog az ifjú festőnek. Sok fekszik az ilyes tóte-á-téte ülésekben! Semmiféle tánc, semmiféle ódon divatú zálogosdik nem közelítik a lelkeket egymáshoz anyira, mint a festé s modellje közti rendez-vous. A néma pillanatok találkozása, a léleknek vonásokbeli , a vonásoknak lélekbeli tanulmánya , mind meganyi gyöngéd viszonyok, melyek a vászonból lassanként a szívbe mennek át. Stern komoly hidegsége a festés alatt, nehezére esett Júliának. Hányszor ült már Berlinben a legjelesb művészek előtt, továbbá Münchenben, s Drezdában is, és a festők mily sok szépet mondanak neki! Az egyik, ki épen imádságos könyvével kezében rajzoló, szemeinek ábrándos fényét magasztalá; a másik szép termetét, finom kezeit, gyönyörű haját, a harmadik arcának rafaeli metszetét. Stern egy szóval sem dicséré szépségét, legfölebb azt mondá: kissé balra, kisasszony! vagy pedig : nézzen kissé szemeim közé ! Ezért Julia boszosan tévé magában a megjegyzést, miszerint Stern nem mint művész, henem mint kézműves fest. Már harmadik nap nem tudá boszúságát elfojtani. — Hogy van megelégedve művével, Stern úr? — kérdé Júlia. — A hasonlatosság nemsokára kivehető leend. — S még azt sem mondta, mily ildomosan ülök! — Vagyis inkább, hogy oly szépen ül, gondolja kegyed? Azt gondoltam hogy azt úgyis eleget mondták kegyednek. Mit ismételném én is! továbbá a tükör is mindennap mondja azt kegyednek. — Hiúnak tart ön engem talán ? — Inkább büszkének! — Lehetek is, legalább önnek művésztársai tettek azzá. — Tehát kegyedet már többször rajzolták le? Seligstein nagyon félt, hogy Julia utóbb elárulja magát. — Kétszer összesen , két kezdő festő. — Tudom azok nem mulaszták el a bókokat? — Nos, és ha? — Nem volt igazuk ; ecsetünknek szabad hízelegni, asakunknak azonban nem szabad. — Legyen őszinte, mondja meg, milyennek talál ön engem ? — Kisasszony ! — Semmi mentség! szóljon őszintén. — Minden hízelgés nélkül ? — Mindenesetre! — Nos hát, megvallva őszintén, én kegyedet nem találom tökélyen szépnek! — Köszönöm szépen! — Máris megköszöni? — Folytassa csak! — A szépség nyugodtság nélkül nem ér semmit. — Ah, ön mint látom következetes marad a hallstadti tó felett kifejtett nézeteihez! — Mindenesetre. — Tehát viharos az én arcom ? — Nem egészen, azonban még kevésbé nyugodt. A lélek ád a testnek alakot, szemei. . . — Nos, szemeim? — Bocsánat, önnek szemei belnyugtalanságra mutatnak, vonásaiban nincs meg azon öszhangzat, melyet mi festők a szépség eszményében képzelünk. — Ön úgy látszik épen nem romantikus ? — Romantikus nem vagyok, sem művészetemben, sem az életben. Julia hevesen felkelt székéről s az ablakhoz ment. Stern nyugodtan ülve maradt, még csak trónját sem tette le. — Lám, igazam volt! kegyed őszinteséget követelt tőlem s most... — Nos ? Erre Julia épen oly hevesen mint fölkelt, ismét leült. Stern hidegen s élesen nézett egy darabig Júliára, ezután csöndesen fölkelt, meghatta magát s igy szólt: köszönöm mára szívességét ! — Nos, félben hagyja ma már a rajzolást? — Igen, mert kegyed egészen kikelt vonásaiból. — Ez már boszantó! — kiáltott föl Julia, s haragosan tombolt lábával. (Folytatása következik.)