Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-11-25 / 270. szám

Budapest. 8-dik évi folyamat. 270. Szerda, November 25-éig. 1857. HÖLG­YFUTÁR. Megjelenik ünnep- és vasárna­pét kivévén, mindennap dél­után , divatkéjtek­ s egyéb mű mellékletekkel és raj­zokkal. gyürkeszteségi es milfes : Újvilág utca, 1-ső sz.( 2-dik eme­let , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfize­tés, és hirdetések átnyitandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1­ óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Kiófizetévi díj ; Postán: egénz évre félévre .... . . k­. frt évnegyedre . B u d a p e a.Den: házhozküldetéssel egész évre.................... félévre .... évnegyedre • ■ 4 . Egy hónapra 1 frt. 30 kr. Hirdetések apránkint 3 ezüst kr.ért fogadtat­nak el, és gyorsan közöltéinek SZEGÉNY SZŰCS MAROSA. (Beszélj egy régi nótából), Abonyi Lajostól. (Folytatás.) — Várj, még nem végeztem be. . . A­mit szóltam, azt csak úgy mondtam , mint egy köztiszteletben álló név birtokosa, most úgy fogok szólani mint atyád! . . Azt mondod reá, az előbbi szava­im a világ által korholt előítéletek alapján voltak mondva, de az kötelességem volt , tisztelet és szent ihlet, melylyel őseim porainak tartozom. . . Mit szólok mint atya ? azt édes fiam, hogy ily viszony semmi állandósággal nem bir, ha ezen bárki higgadtan gondolko­zik, pár pillanat alatt meglátja, hogy az ily egyenetlen állású, egye­netlen miveltségű­ felek között tartós boldogság nem létezhetik. Ha az ifjúi szív forró szerelme elrepül, ez a vakító fény, mely az égő anyagot látni nem engedi, az utolsó láng ellobbantával mindjárt meg lehet látni azt a szembeszökő különbséget, mely a lángok által ott hagyott salakokat jellemzi. Az egyik egyszerű hamu, a másik a nemes érc marad, melyek ugyanazon egy lángtól voltak körül lo­bogva s egyesülve, s a lángok elrepü­ltével, mint két össze nem egye­ző tárgy, rögtön külön szakadnak.­­ A tölgy-csemete és a bokor együtt kezdenek nőni, és néhány év alatt a tölgy a magasba vá­gyik, a fensőbb­ség húzza, vonja magához, nagy, szálas tölgyfa lesz belőle, s a bokor, a bokor ott marad törpén lábainál s hasztalan só­várog a tölgy után, hogy magához emelje, a tölgy nem biz­onyi erő­vel, hogy erre őt segélje, s a bokor sokkal erőtelenebb, mintsem ezt magától tenni bírja.... A születési állás és műveltség szinte ily pár­huzamban állnak egymással. Ha szerelmed elröpül, pár év múlva bele unnál, megvetnéd, talán még mindig az egyszerű nőt, kit feleségül vettél, a világi körökben pirulnál igénytelensége fölött, s hiszed azt, ha folytonos gúnynak, nevetségnek lennél kitéve, nem meggyű­lölnéd őt minél hamarabb, azt, a ki lelked magasabb vágyainak nem tud megfelelni, ki ha szerelmi szavaiból kifogy, még csak egy becsületes szép gondolattal sem bir mulattatni, melynek nyájas elméssége egy szerető férjnek legirigyeltebb boldogsága . . . igen! . . most még mi­dőn fiatalok vagytok, a fiatalság némileg egyenlő állásúvá tesz ben­neteket ... és évek múlva.. . keserűen néznél vissza eljátszott, kön­nyelműen elkockázott ifjúságodra, melynek pár boldog éve nem fogja kárpótolni a hosszas évek töprenkedéseit, azon nyűgöt, mely mind­inkább gyűlöletesb teherré válik lelketlen. . . . Csak a lélek egyen­lősége , a szív ugyanegy hajlamai, egyenlő miveltség teremtenek öszhangzást, mely öszhangzás fő tényező a házaséletben, é­s me­lyek nélkül meg van zavarva az élet, — különbözők a vágyak, a gondolatok, az akarat. . . . Nos ? ... és boldogságot nyújt­­ az, ha, a­kik együtt élnek, nem értik meg egymást és akaratjok különböző! Pali ez alatt mindinkább csüggedett, s elcsüggedésében szo­morúan kezeibe ereszté fejét. — Oh! én ezt mind tudom ! .. . mind tudom! — szólt fájdal­masan. — Ismered az örvényt ... és még sem iparkodol szabadulni. — Oh istenem ... de mikor úgy szeretem, úgy szeretem őt! — Feledni!­­ Pali!, feledni! — Megcsalni! . . . elhagyni . . . eldobni szegényt! . . oh nem , hisz ez gyalázat, ez bűn volna! Az öreg úr nem szólt semmit, magát is megdöbbentő e gon­dolat. — Szavamat nem tartani . . . hazudni mint egy alávaló kalan­dor, kijátszani azt, ki az életben legforróbban szeretett, kétségbeej­­teni, boldogtalanná tenni. ... Oh ez irtóztató! . . én gyilkos lennék akkor, megölném őt.... Öt? ah istenem ! Az öreg úr könyező szemekkel nézte a habozót. — Nem ! , nem! — szólt hirtelen Pali — nem ! , ezt sem föld sem ég nem kívánja tőlem... én megyek . . . nincs erő, mely vissza tarthason. Atyja szelíden felé nyújtá kezét, mint egy csöndesíteni lázas izgatottságát. — Nem! nem, — szólt magán kívül az ifjú — hasztalan, en­gem nem tarthat vissza többé senki, semmiféle erő. — Nem édes fiam! . . nem is erővel, — szólt Almándy úr — hanem szerető karjaimmal, atyai szeretetemmel. E szavai után kebléhez szorította őt, megcsókolta homlokát, megsimogatta arcát kezével, s szelíden szemeibe nézett. — Eszmélj ! gondolkozzál higgadtan. ... ne kockáztasd jövő­­det, hallgass reám. . . reám, kit ez esemény úgy is nem tudom nem törne­k meg anyira, hogy tíz évet veszítenék életemből azon egyet­len perc alatt. — Atyám, édes atyám! — szólt Pali atyjára tekintve, ki úgy tűnt föl neki e pillanatban, mintha azon percek óta, hogy együtt vannak, nagyon megöregedett... arca , szemei beesettebbek voltak, hajszálai között több volt fehér... Oh! egy könnyelmű fiú is meglát minden ilyest s egy könnyelmű fiú szivére nagyon tud az ilyesmi hatni. A legerősb ostrom-eszköz volt az, mit az öreg úr fia ellen fordított, a szív világának egy része, a fiúi tisztelet s szeretetre való emlékeztetés... Hátha még azt mondotta volna egyszerre... „Csak nem akarod anyádat ideje korán sírba vinni... a szegény jó anyát, kinek a könnyelmű Pali még eddig kézcsókolására sem sietett, hanem minden kötelesség elé helyezé szive szilaj vágyait. — Atyám, édes atyám! tanácsoljon tehát az Isten szerelmére mit tevő legyek. — Ne menj vissza többé ! maradj itt... és nem sokára a fe­ledés fog borulni az egészre. — Mit fog mondani, mit fog gondolni felőlem. Kárhoztatni fog édes fiam, szenvedni fog ... de évek múlva hálát ad istenének, hogy vissza­térhetett szerény, csendes életébe. — De én .. én... éh istenem ... boldog fogok­­ én lenni a lélek mardosó terhe alatt ? Édes atyám, nem fog-e egy átok kisérni egész életemen át ? — A­ki szeret, az nem átkozódik. — De micsoda öröm... micsoda vigasztalás marad nekem ? Az öreg Almándy megfogta Pali kezét, oda vezett az ablakhoz és szólt. — Akarsz pár nap alatt megvigasztaltatni, akarsz boldog és nyugodt lenni.

Next