Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-03-22 / 66. szám

26­2 Világosodott. A hajnalcsillag kezdé már fényét elveszteni, midőn az előőrsök az ellenség lovainak tompa dobogását meghallván, kötelességük szerint a tapasztaltakról értesitést adának. Az ifjúnak minden idegei megfeszü­lének e hir hallatára s miután fontos vezéri tisztét teljes komolysággal fogta föl, az elhatározó perc megérkeztekor embereihez fordulva, lelkesítő beszédre nyitá meg ajkait. Meg akarta mutatni, mi különbség van Rákócy György bérben tartott zsoldosai, s azon hősök között, kik elvekért küzdve egyedül csak saját keblök istenétől vezéreltetnek. Minő hatással lehetőnek e lángszavak a hátszeg vidéki magyarul nem értő oláhokra, idő hiánya miatt bajos lett volna kipuhatolni, mert alig hangzanak el e fényes rhetorika legelső trópusai, és figurái, ime , az erdők szélén lesben álló csatárláncok puskatüze mind a két oldalról ropogni kezdett, s a mi­toszat sem gyanító ellenség e fogad­tatás által elbizottságában megingattatva, soraiban azonnal meg­­zavarodék. E kedvező pillanatot felhasználva inditá meg Székely György uram rohamra buzdított lovasait, s az oláhok egetverő kurjongatások között törtetőnek az ellenség megbomlott sorai közé. Igaz ugyan, hogy a hősök fele e szokatlan nyargalásban, kihulladozott a nyeregből, a megmaradottak azonban vitézileg közé csapván az ellenségnek, keve­sebb idő alatt, mint a menyi ennek leírására szükséges, e nagysága kék dolmányos, fehér zsinóros vitézlő népét, számos halottak, és sebe­sültek visszahagyásával megverték, szétiramították, és vad megfuta­­modásra kényszerítették. A győzelem a Székely pártra nézve teljesebb nem lehete. Az egész néhány perc műve volt, melynek elmúltával Székely György uram mintegy önmagától látszék kérdeni: Ez hát az anyira megénekelt harc és háború! Ezt nevezik a könyvírók véres ütközetnek, a­midőn az ember kardja előtt úgy hull a népség, mint az arató kaszája alatt az érett gabona szalmája ? Az ember itt nem anyi nyakat szeg­hetett le, a hánynyal megbirkózhatott, hanem a menyit a nagy siet­ségben kardjával utól érhetett ! Nem igy képzelte ő ezt egykor , de még azok sem igy képzelendik, a­kik egykor olvasni fogják, mily vitézséggel kezdte visszanyerni az ifjabb Székely - testvér családja számára jogát a fejedelemséghez, azalatt hogy bátyja odajárt a portára törvénykezői. Az oláhok a hátra maradt halottakat­, és sebesülteket foszto­gatván, győzelmi mámorukban oly fenyegetőzéseket tőnek, hogy annak tizedrésze is elég volna bár­mely európai hatalmasságot meg­­reszkettetni. Az ellenség sebesültei között a megkergetett csapat szerencsétlen vezére , nemes és vitézlő Kókai Simon hadnagy uram is ott hencsergett lelőtt lovának hasa alatt, s dühében, és szégyenében oly pogányul káromkodott, hogy az oláhok minden egyes szitkaira szokott nemzeti módjuk szerint háromszorosan keresztet verznek magokra. — Megmondtam előre *— hiáb­a fogcsikorgatva — hogy csúfot vallatnak velem vén létemre. Sem én, sem Kékedi Zsigmond kapitány uram nem akartuk e farsangi komédiát. Hanem úgy van az, ha ténta­­szopó prókátorok keverik bele magukat a katona mesterségébe, mert a­mióta a fejedelem oda donációzta Fekete Lőrinc uramnak ezt a kidőlt bedőlt kastélyt, egy órára sem volt tőle maradásunk, s ki kellett ide jönnünk, csak azért, hogy a felkelők ellen ezen kőrakásokat strá­­zsálgassuk! Valóban sajnálni lehetett vitézlő Kókai Simon hadnagy uramat, ki máskor bátor legény volt a talpán, s most saját hibáján kívül nevetség tárgya lészen , mig Erdély történetlapjai emlékét megőrzik. Ellenben a megveretett hadnagy ilyetén szavaira a győzelmes sereg ifjú vezére is eléggé okulhatott, és épülhetett. Ugyan­is senki jobban nem érthette, mint épen Székely György uram, mily nagy érdekében fekszik Fekete Lőrinc uramnak a leomlott kastély vidékét minél előbb elfoglaltatni. És csodálkozott is rajta, miként hagyhatta ide Kassai István uram minden bú és aggoda­lom nélkül a toronyszoba titkait, midőn előre láthatta, hogy a ki hivatalában utóda lett, mit sem fog elmulasztani, hogy kincseinek is örökösévé legyen. E fölmerült gondolat az ifjú elméjét a legédesebb emlékezetekre vezeté vissza. Mielőtt azonban ábrándot szabad szárnyakra bocsátaná, vezért­­sztének kívánt eleget tenni. Megvizsgálá csapatait, s a legények közül a vitézebbeket meg­dicsérő, megajándékozó. Az elhelyezésben újabb rendeleteket ten. A győzelmes tábor néhány száz lépésnyire előbbre nyomult. A hegyi út szorosai a had regulája szerint elfoglaltattak. A holtakat eltemették, a sebesülteket ápolás alá vették. A foglyok közül azok, kik az új zászlók alá felesküdni nem akartak, kellő kiséret mellett, a felke­lőktől megszállott falvakra indíttattak. Következett ama legkedvesebb foglalatosság, mit minden vezér örömtől reszkető kezekkel szokott teljesíteni. Tudniillik ifjú uram, egész komolysággal rajzént von elő, s kiszakítván tárcájából egy fehér lapot, ott helyben, térdén, meghrá barátinak a legelső győze­­delmi jelentést. Azután emberei közül kiválasztott egyet, kinek jó lova volt, s átadta annak a lepecsételetlen levelet azon meghagyással hogy azt késedelem nélkül a föhadi­szállásra vigye, s ott Petki Miklós gene­rális uram kezébe átszolgáltassa. Elvégezvén eképen mellőzhetlen teendőit, a győzelem magasztos érzetével eltelt ifjú visszavonulhatott az ócska kastély romjainak közelébe, hogy ott az omladványok csendében lelkét a képzelődés tarka játékinak korlátlanul oda engedje. És összefonva kezeit nézdelé a szomorú maradványokat, melyek­nek­ repedezett ivei, minden pillanatban leomlással fenyegetőzének. El­méjében elhunyt őseinek dicsőü­lt arcvonásai rajzolód­nak ki, mintha e felkelő siri alakok elibe jöttek volna, hogy a hős unokának üdvöt, és szerencsét kivárjanak a megkezdett nagy munkához­. Azonban merengéseiből csakhamar kizavartaték. Egy alvezér jött közelébe, ki a leendő fejedelem öcscsét katonás tisztelettel köszöntve monda. — De nagy kár, kapitány uram, hogy egy kicsivel korábban nem jött. — Mi baj­? mi történt. — Semmi rész. Ha nem látott volna kapitány uram itt egy olyan szép leányt, kinek nem hiszem, hogy párja volna a vármegyében. — Leányt­? itt e vadon közepében ? — Épen most röpített ki a kastély udvarából a legszebb kis­asszony, kit Ablaka láttam. A fölvert madárka nem száll el sebeseb­ben , ha valaki mellette a bokrot megzörgeti. Az ifjú sejtelmekkel telve kérdé: — Kicsi, nagy ? szőke, barna ? — Magas, karcsú, gesztenyeszinhajú. Fején széles karimájú kalap volt, milyet Szebenben a szász menyecskék viselnek. Vállára pedig olyan szürke köpenyeg volt vetve, milyet télen az ország vitézlő népe szokott hordani. Hanem aztán meg is ülte a lovat mint egy feje­delemasszony. Merre ment ? a város felé ? — Épen ellenkezőképen, az erdő felé vette útját, egyenesen, föl a bércnek. — Azt kérdem: bizonyos-e, hogy e leány a kastély udvarából jött ki. — Szemeimmel láttam, kapitány uram. Sőt arra is fogadni mernék , hogy e szép kisasszony az éjét is itt töltötte a kastély kö­vei között. — Honnan gondolja ezt ? — Hajnal előtt jöttünk ide. Embereink vigyáztak, magam sem aludtam, s bizonyosan észrevettük volna, ha valaki lovon felénk közeledik. Úgy kell lenni, hogy ideszorult valamiképen a kisasszony, s míg a vitézlő rend itt tanyászkodott, nem mert kijönni rejtekéből. Az ifjúnak nem lehete többé semmi kétsége... E kalandos láto­gatóim csak Kassai István leánya lehete. Megköszönte tehát a vett értesitést, s azonnal sarkantyút adva lovának, el­vágtatott azon irányban, melyen az eltá­vozottat netalán még utolérhetné . És mondá magában: — Szeretem őt! De azért, hogy nem lehet enyém, még ne is kí­vánjam látni ? Tehát még sem feledkezett el Kassai István uram elásott kin­cseiről. A vén fukar, senkiben e földön nem bízva, maga betegen fektí­­ve, saját egyetlen leánya által hordatta pénzét a határon át, Magyar­­országra. (Folytatása következik.)

Next