Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1858-04-20 / 89. szám

354 S kis kezeit szépen összetéve, térdenállva buzgón imádkozott. Hasonló volt hófehér ruhában, rozmarinkoszorúval szűz homlo­kán az angyalokhoz, kik isten trónja körül térdelnek. Közel lehetett már éjfélhez. A lakodalmas nép azt hitte, hogy a menyasszony régóta alszik. Nevetve találgatták, ugyan mit álmod­­hatik most ? Pedig a menyasszony nem aludt. Szaggatott képekben, melyeket az eleven képzelet festett, vé­gig vonult lelkének szemei előtt egész élete. Újra látta szülőföldjét, a szép Olaszhont, sötétkék egével, illa­tos narancsberkeivel, márvány palotáival; látta a hullámos tengert rengő hajóival, a hajók lobogó tarka zászlóit, roppant árbocait. Majd ismét látta atyját és anyját, és önmagát anyja ölében. Igen igen kicsiny lehetett akkor. Szép piros ruhája volt, a­minek ő nagyon örült. Atyjának is olyan piros ruhája volt, hanem néha fényes sisa­kot, páncélt öltött magára. Olyankor a kis Krisztina elbújt előle. Régen, igen régen volt az. Azután elutaztak messze, a­hol sok oly sisakos, páncélos férfi volt együtt. Azokkal elment atyja és soha többé vissza nem jött. Ha anyjától kérdezte a gyermek, hol van apja? Sirt az, és az égre mutatott. Sokáig sirt, hanem végre elhallgatott. Behányta szemét és föl nem kelt, hideg volt és sárga. Az emberek mély gödröt ástak neki, abba fektették. Azt mondták, hogy ott csendesen alhatik. Szegény kis árvának most le kellett vetni a piros ruhát, feke­tét adtak reá. Nem is csókolta többé, nem is vette ölébe senki, csak öreg dajkája. Az is elveszett egy éjjel. Szörnyű éj volt az. Mindenfelé futkostak a páncélos emberek, véresek voltak és sírtak. Azt mondták, a dogó elesett. Aztán megint jöttek páncélos emberek, azok oly furcsa idegen nyelven beszéltek, azok is véresek voltak. Egy közülök meglátta a magára hagyott siró gyermeket s föl­vette s mikor látta, mint reszketett az, levette fejéről a sisakot. És látott a gyermek mosolygó rózsaarcot, szelid kék szemeket, fürtös aranyhajat. Oh, ez nem lehet más, mint a tündér királyfi, kiről a vén dajka oly sokat regélt. Édes csengő hangon beszélt a szép ifjú, a gyermek pedig át­ölelte nyakát. Nem értette mit beszél, de tudta, hogy csak jót akar, csak szépet mondhat. Az idegen ifjú magával vitte hazájába a kis árvát és szerette, mint atyja, ápolta, mint anyja, együtt játszott vele, mint testvére. Mindene ő volt a kis árvának és a kis árva neki. Abban az országban, hol az ifjú lakott, fiatal és kegyes királyné élt, kit isten nem áldott meg gyermekkel. Az meglátta a leánykát s magához vette udvarába. (Folytatása következik.) CHIFFONETTE SZERELME. Francia beszély Enoult-tól. (Folytatás.) Rendszerint a regény hősnőjének képzelé magát, s észrevétle­nül szerelmes lett a regényhősbe. Örömet érzett annak boldogságán s búsongott, ha valami szerencsétlenség érte. Hol az események las­san fejlődtek ki, húsz oldalt is elforditott; aztán midőn a könyvnek vége volt, s egy boldog pár Swek­ban, vagy Olaszhonban élvezé a mézes heteket, átfutá elméjében a regényt még egyszer, s ezernyi vál­tozattal beleképzelvén magát, megőrzé hű szivét mindaddig Dickens „Lionell“-jének, míg Thackeray „Oswald“-ja háttérbe nem szok­ta azt. Ha reggelenkint haját göndörgeté, vagy rózsaszín körmeit he­­gyezgeté, ez rendesen valamely szép ifjú miatt történt, ki ugyan soha meg nem érkezik,­­­ de megérkezhetett volna, s ez neki elég volt. Tehát a valódi életből a képzeletek világát alkotá. De mindez épen nem akadályozá Maryt, hogy derék, takarékos gazdasszony ne váljék belőle, őriztetvén az öreg Márthától, kire a"ház rendbetartása bizaték , s kinek Mary mindig segédkezet nyújtott, igaz hogy keztyüs kezet, de hiszen ez nem tartozik a dologra. A jámbor lelkész rendes időben mindig megkapá fehér habbal koronázott pohár serét, s b­eázás idejében négy darab egyenlő nagy­ságú vajas kenyeret. Soha nem volt az se szélesb, se vastagabb, se hosszabb vagy rövidebb, egyszer úgy, mint máskor. Senkinek nem volt fehérebb kenyere, jobb teje, s finomabb vala , mint a jó lelkésznek; s mindent együttvéve középszerűségük­ben boldogok valának, az atya leányával, s a leány­­ regényeivel. De a halál ismét megjelent a lelkész laba előtt, s ezúttal őt magát vivé el útitársul. Mary árva jön; szegény, de szép árva. E három dolog (szegény­ség , szépség, árvaság) átka, akartam mondani szerencsétlensége volt. A lak bútorai eladattak,­­ de az alig volt képes Mary havi költségeit fedezni, s a negyedévi előfizetést a „Circulating Library“ is kikeríteni. A törvény emberei még anyja ágyát sem hagyák meg a búsongó Marynak. A lelkészlak kicsiny volt, s így Mary számára nem maradt hely, s az új lelkész családapa volt, neje zsémbes, és sok gyermekkel ál­­datott meg a gondviseléstől. A leánykának tehát távozni kellett. Összerakott néhány inget, három szoknyát, egy tekercs szalagot, s egy illatszeres üveget, s még egy vörös maroquin-be kötött példányát a „Vicar of Wakefield“nek, mert ez vala az első regény , melyet olvasott. S most, merre for­dul­jon ? Ha az ifjú miss franciáid vagy olaszul tudott volna, a történe­lemben , földrajzban, zongorázásban jártas lett, volna, s egy keveset németül, s nyelvtanból valamit értett volna, egy orosz bárónőnőnél könnyen nyerhetett volna állomást, kinek három nagy leánya volt nevelendő. De ő a számvetésben soha a kivonásnál tovább nem ment, a zenében egyetlen hangjegyhez nem értett, s anyanyelvén az an­golon kívül, minden nyelv egyenlően idegen volt előtte. Ő ugyan­csak szerencséjének tarta, hogy nem lehet nevelőnő , mert valóban nincs bosszantóbb fiatal leányra nézve, ha kissé szép, mint nevelőnő­nek lenni. Azonban, miután nevelőnő nem lehetett, nem a legkellemesbé vált volna helyzete, ha Roebuck asszonyság nem könyörült volna rajta. Roebuck-Park azon papsághoz tartozott, hol Ashburat György mint lelkész szolgált. Gyakran vasárnaponként, midőn lady Roebuck a templomban volt, észrevette Maryt, a­mint ő ott szerényen, illemmel előtte állt s imádkozott, s mindjárt eltalálta, hogy az a lelkész leánya , Mary. Mihelyt, a lelkész elhunyt, a ladynek első gondja volt az árva leány sorsán könnyíteni. Meghatá­tt Mary szerencsétlensége, s előre sejtvén : micsoda jövője leend­ő egy jó gondolatra jött. — Mylord szólt, — azt a kis leányt Roebuck-Parkba kell hoznunk.­­ — A­mint jónak látja mylady. Az eredmény az jön, hogy Mary az igénytelen lelkészi lakból, a legnagyobbszerű kastélyok egyikébe költözött, s vendégszeretettel fogadtatott. Aztán rábizatott a mylady toilettejének rendezése , é­s olykor a mylord fehérneműinek áttekintése. Ez egy neme volt a ruhatárfel­ügyeleti hivatalnak, mely ő érte len föltalálva. Mary alárendelt szoba­lány lett, s a gazdasági ügynök családjánál nyert lakást. Ez egy re­gény hősnének igen szerény állomás volt,egy elhagyatott árvának azon­ban csak szerencse, melyért két térden adhatott hálát teremtőjének. Mary sokat sirt atyjáért, s néha a Circulating­ Library-ért, melyet nélkülöznie kellett. De majd néha ismét­lé „Vicar of Wackefield“ olvasását, ha este szobájában volt, s így lassanként hozzá szokott új életmódjához. Különben gondos és szorgalmas volt szakmájában, mint ki kenyerét meg akarja érdemelni; úgy járt ujjai közt a tű, mikor varrt, hogy szinte öröm volt nézni. E kis kezek oly ügyességgel varranak majd egy selyem szok­nyát, majd egy ruhaderekat, miként sohasem beszéltek másról, mint a kis tündérnő útjairól. Egy napon az öreg lord meg akará tekinteni dolgozatát, s hivatá miss Chiffonettet. Az öreg igen szeretett beszédébe egyetmást a francia szavakból is becsúsztatni, s igy nevezé el Maryt, miss Chiffonettenek. A kiejtett szó nem hangzott el a pusztában, s nem sokára a kastély emberei, mind így nevezék. Ezalatt Mary tizennyolcszor látá a rózsákat virálni. Gyönyörű szőke fürtöi tüzes főt födtek. „Angol nők vágya, emésztő tűz“ Így szól nem tudom már melyik költő. (Folytatása következik.)

Next