Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-06-24 / 142. szám
566 nyugtalan járókelő Vincének kisértetszerü alakját pillantotta meg mindenhol. — És lám, lám — folytatja aggálylyal — már nem is távozhat. . . . Figyelmes lett! . . szemmel tart minden kijárást. . . Ne távozzék! Oh ne távozzék az istenért! . . . Várja meg az alkony szürkületét ! Arthur gróf udvarias engedelmességgel ült vissza a fauteuilbe. Szemeit soká legeltette Szerénának nyugtalanságtól hevült gyönyörű arcvonásain ; múltján merengett, és a legbensőbb fölindulással sóhajtott föl néha. — Csak ne lett volna ön anyira könnyelmű, Szeréna!! Együtt ebédeltek. — Talán mégis jobb volna e fiút elvinnem — szólt ebéd után, Arthur gróf végső kísérletét kockáztatva. — Győzze meg magát Szeréna! Külföldön a kor igényeinek sokkal megfelelőbb nevelést nyerhetne ! Szeréna az épen bevezetett csinos szőke kisfiút kétségbeesett bensőséggel ölelte keblére, és kényezve kiáltott föl, hogy egész világ kincséért sem engedné magát elszakittatni tőle. A komorna, Vincének megrendült lelki állapota felől a legaggasztóbb híreket hozta. Szeréna nem tudott mit tenni. Fölhivatni őt és mindent fölfedezni, lett volna az egyetlen helyes eljárás, de nem bírta belátni, hogy minő hatást fog előidézni egykori könnyelmű életének ily rögtöni leleplezése, hogy a múltnak alapján nem fog-e jelene is gyanusíttatni, hogy nem leendő kénytelen szerelmétől vagy gyermekétől megválni ? Azonban aggály és határozatlanság az időnek kerekeit föl nem tartóztatják. Délutáni félötre lehetett, midőn a komorna ismét megjelenés félre intve Szerénát lelkendezve mondja, hogy Szentormai ur össze podgyászolt, kocsit parancsolt, s midőn fölült volna, e levelet bizta rá kézbesítés véget. (Vége következik.) JACK ERSKINE , AZ ÁLLAT SZELÍDÍTŐ. Ch. Newil „Cöntés excentriques“ jéből. (Vége.) Aztán az ifjakhoz fordulva, szólt: — Isten veled, testvérem ! Nekem most magamra kell maradnom. Este látni fogjuk egymást az „egyesült államok“ vendégfogadójában. — Te pedig, nemes unokahúgom, légy jó reménységgel---Még egyszer ölelj meg, Jasperem, este jó újsággal foglak meglepni, isten veled! — Rajta Webst mester, monda Erskine, midőn már maga vala, most a sor rajtunk van. Kennedy (a nagybátya) szavát megtartá, s este az öreg Jasper mellett volt. Ujságsovár s tomboló néptömeg tolonga a terem páholyai s padjai felé. A vadállatok izgatottsággal járkáltak kalitkáikban, s időközönként sebes lépteiket meg megszünteték, hogy a népre bámészkodjanak, s türelmetlenségökben előforditsák magukat. A néptömeg rögtönös zúgása s mozgása, csakhamar tudata, hogy Jack Erskine az első kalitkába, az oroszlánéba belépett. Az állatszeliditő azon öltözékében jelenik meg, melyet nagybátyja elfogadására von magára, csupán dolmányait veté le, s inge ujjait vállig tűré fel. Képét kékes sápadtság foglalá el. A mutatvány ezen kezdetét semmi különös esemény nem jelölé, de midőn Jack a tigris páholyába lépett, rémülés remegése törte el a népséget. — Jöjjön Kennedy, jöjjön ide ! kiálta az öreg Jasper, tolakodva a néptömegen keresztül, hogy a legelső sorba juthasson. Jack jobb kezében acélpálcáját, a balban egy darab véres húst tarta. Ily eljárást most legelőször kísértett. Midőn a tölgyajtó utána becsukódott, Jack Erskine szemei legelőbb a közönség felé fordulának, s arculatát némi ideges borzalom húzá össze. — Oh, suttog, az öreg Jasper mosolygva, milyen sápadt. Ni, mint retteg, ni mint retteg! Ma minden bizonynyal vége lesz ! A tigris megpillantva az állatszelidítőt, a rácsolatra ágaskodik, s egy mérges ordítással tört ki. — Ide Webst... ide! kiálta Erskine, s a kezében levő húsdarabot föltártá. A tigris tompa mormogás közben első lábaira csapá magát, de a vér szagára öblös torkát kitátván s újra fölágaskodván, nagy talpait az állatszeliditő vállaira helyhezé. Erskine a húst a szörnyeteg ajkaihoz tartá. A tigris szemei ádáz fénynyel villogtak, s redős nyelvével vad kéj között szopogatá a vért, s a leszakadozó húsdarabocskákat. Ekkor Erskine a fenevad fogai közül erőszakkal kirántván, pofájára csapott, s a kalitka fenekére taszitá. Menydörgéshez hasonló dühös orditás harsant meg a tigris páholyában, s a fenevad fölágaskodván, Jack Erskinere akart rohanni. De e percben fényözön áradott szét a páholyban, s az állatszelidítő acélpálcája roppant erővel fújta meg a fenevad csikós oldalát. — Hatszáz dollár, Adám úr! ha úgy tetszik hatszáz dollár! kiálta föl lihegve az öreg Jasper. — Legyen, Jasper úr, Erskine úr bizton állja meg helyét! szólt a padokon átlépdelve Ádám úr. — Én ... én pedig azt mondom, hogy a tigris megszagolta a vért. . . Hurrah, tigris, hurrah,— kiabálá a vén Jasper, s kalapjával ingerlé a szörnyeteget. — Szerencsétlen! hisz ez Kern, a te fiad! mondá Kennedy, megragadván az öreg Jasper karját. — Ő az én fiam ... az én fiam ? ! ismétlő elfojtódott hangon az öreg Jasper, és mielőtt Kennedynek ideje lett volna őt visszarántani, a sorompón átugrik, mely őt a páholytól elzárá. — Hej, vén gonosztevő, megállj, kiálta Easy a kormányos, a galléron ragadó. Szívszaggató sikoltás tört ki, az arccal földre terült öreg Jasper melléből. Jack Erskine a tigris kalitkájából kilépvén, a néptömegen keresztül utat nyitott magának, s atyját karjaira vevén, az „egyesült államok“ című vendégfogadóba szállttá. Kennedy nagybátyja is követe őt egy orvossal, ki épen jelen vola a mutatványon. — A megrázó benyomás hatalmas volt, mondá az orvos, de arról felelni merek, hogy élete nincsen veszélyben. S ki tudja . . . lehetetlenség nincs benne .... ez erős megrázkódás lelki bajára nézve is nem idézendő visszahatást elő. — Istenem! mi történt itten? — kiálta fel az ifjú Jasper, betoppanva azon szobába, melybe a beteg vitetek. — Én magam beszélem el neked, felelé halkan, Jack Erskine kezét megfogva, a becsületes Kennedy. Bátyád, e bátor férfiú kivévé magát, hogy tigris által tép essék össze, csakhogy atyját őrültségétől megszabadíthassa, s öcscse boldogságát eszközölhesse. S én esküszöm becsületes nevemre, hogy ő nem fáradott hiában. Történjék akármi: Jasper, te az én fiam leendesz ! Ezen est után három hónappal az öreg Jasper, menyének, Kennedy Évának karjára támaszkodva jött ki a templomból. A szép arát a nagybátya s két testvér vidáman kisérék. Azon percben, midőn Jack Erskine állatsereglete előtt vonult át a kiséret, a tigris huzamos ordítása hangzék föl. — Hallja-e nagybátyám, — szólt halkan, hozzá hajolva Erskine, mily bánatosan sóhajt az én derék Webstem, mely oly édes örömest széttép vala engemet ? ! — Bátyám — szólt Jasper, karon fogva öt — remélem, hogy borzasztó foglalatossággal örökre fölhagysz! — Minden bizonynyal, viszonzá Erskine mosolylyal, midőn megfogtam szeliditeni azon tigrist, melyet első gyermekednek, nagybátya gyanánt szándékozom fölajánlani.