Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-01-04 / 1. szám
élet álom , sőt magukról a költőkről sem tartott semmit. Mit törődött ő e szegény rajongó szívekkel, kik dalolnak a levegőben, röpködnek a levegőben, mint a vándormadarak , sőt gyakran szintén oly csodálatosan táplálkoznak, mint a levegő madarai. — Orvos lévén, ki mindig az emberek nyomorú bajaival tépelődött, meglehetősen rideg szivvel birt mások iránt, s midőn Alberto, házába belépett, e megtiszteltetést nem tartotta valami nagy szerencsének. — Megvallom, féltelek Marietta, — mondá ekkor leányának szelíden — a költők nem csak maguk égnek és hamvadnak folyvást, mint a fáklya, hanem a tarka szárnyú lepkéket is elégetik, ha közelükbe röpülnek. Óvakodjál Marietta! — Már késő atyám! — viszonzá a kis leány, égő szemeit zavarodottan lesütve. — Hogyan ? — Én szerettem Albertot, mielőtt ő ismert volna engemet. — Sajnállak gyermekem, — szólt némi megindulással az öreg úr — és féltelek, hogy csalódni fogsz, és szerelmed nem lesz oly mértékben viszonozva, mint óhajtod, s a menyi boldogítana A leghíresebb szívismerők azt szokták mondani: „szerelemben mindig csak az egyik fél szeret, a másik csupán szeretni engedi magát.“ Az orvos komoly gondolatok közt hagyta el leányát. Eszébe jutott signor Bolinelli, a derék ügyvéd, ki nem igen képzelt nagyobb boldogságot, minthogy Marietta valaha az ő kis felesége lehessen. Az öreg úr ismerte e szelíd, becsületes férfit, ki igen jó szívvel és meglehetős vagyonnal bírt, s egy csöppet sem ellenzé, ha néha néha Mariettát szóba hozá. Bolinelli azon férfiak közé tartozott, kiket a fiatal leányok, ha némi képzelődéssel tekintik a világot, s költői eszmékkel foglalkoznak : rendesen „jámbor“ embereknek szoktak nevezni, kikkel el lehet fecsegni egy pár unalmas órát, de kik nem bírnak semmi sajátszerű, s még kevésbé regényes érdekkel. Signor Bolinellinek azonban volt némi képzelődő tehetsége. Mielőtt elfútta volna lámpáját, mindig látta, hogyan változnak át szobái. E rideg, néma falak szépen ki lőnek kárpitozva, a szomszéd termet új bútorok díszítik, a képek, a szobaékítvények mind életet nyernek, mert piros pamlagon ott olvas egy kedves, szeretetreméltó nő. . . Oh ez a szép Marietta! . . . A férj lábujjhegyen közeleg, s egy csókkal ébreszti föl éber álmodozásiból. . . . Signor Bolinellit anyira fölizgatá e képzelődés, hogy mindanyiszor kétségbeesve lájta el a lámpát, mely még föl-föllobbant, mint szivében a kétségekkel vivő remény. És e reménynek nem sokára egészen vége jön, mert az orvos szomorúan értesíti, hogy Marietta a költőt szereti. — És ön nem gátolja e szerelmet ? — Már késő és csak egyetlen fegyver volna, melylyel gátolhatnám. — És az ? — Melyet gyermekem ellen legkevésbé használhatok, — az erőszak. — Igaza van uram — mondá a becsületes ember, — és én kívánom, hogy Alberto oly boldoggá tegye Mariettát, minővé én óhajtanám tenni. II. Hogyan beszéljek nektek szerelmükről — gyermekeim, mikor ti nem tudjátok még, mi a szerelem! Gyakran álmélkodva álltatok kertünkben a platánok alatt, nézve a kalitban azt a két gerlét, melyek egész nap búgtak, kacagtak, csókolóztak, mert szerették egymást. — Láttátok évenként, hogy a nap meleg sugarára mint fakadnak ki a fák virágai, hogy lombosodik az erdő, madárdaltól hangzik a levegő, és minden ébred és örül... Az emberek tavasznak nevezik, pedig ez a természet szerelme. Óh, majd fogjátok egykor ti is érezni e szerelmet, melyről most hiába beszélek nektek. — És mégis beszélnem kell, mint egy kába vén gyermeknek, ki mások hiányában, fájó titkait fűnek és fának panaszolja el. — Úgy érezem , hogy az emlékeknek is, mint a ruháknak szükségük van rá, hogy néha néha a napvilágon szellőztessenek, ha továbbra is épen meg akarjuk tartani... Azért figyeljetek, én folytatom. A költő és Marietta átálmodozták a napokat. Tavaszszal a mezőkön jártak, virágokat tépve , nyáron át a fák árnyában olvasgatás a költők remekműveit; őszszel kijártak a tengerpartra, kart karba öltve, s nézve a rengő tengert és úszó hajókat, télben a kandallónál ültek, beszélve jövőjükről. A szerelmesek ezer meg ezer bohó dolgot tudnak beszélni, amit mások rendesen kinevetnek, de ami őket mégis oly nagyon gyönyörködteti. Albertot azonban éber álmaiból csakhamar felveré az élet mindennapi gondja. Az orvos egyszer azt mondá neki: „a házasélethez nem csak szív, hanem kenyér is kell“, és Alberto elszomorodott. Neki nem volt elég vagyona, s az első pillanatban bizonyosan nagyon elcsügged, ha Felicia — az a komoly, áldott teremtés — meg nem vigasztalja. — Kedves barátom! — mondá biztatólag neki, — ön ép szívvel, jellemmel és észszel bír... ön előtt nyitva áll a világ, mert mindenki szereti... Gondoskodjék sorsáról, s bizonyosan fog találni olyan foglalkozást, mely elég keresetet nyújt... Alberto komolyan véve e figyelmeztetést, s néhány hét múlva dobogó szívvel suga Feliciának : — Az ég segített rajtam kedves barátnőm ... néhány hó múlva egyetemünkben az irodalmi tanszékre lépek, s lesz biztos állásom, és Marietta az enyém leend. Az egész ház viszhangzott az örömtől, s még a jó Bolinelli is.—A ki hetenkint megtevé baráti látogatását, — őszinte részt vett ez örömben. De e szép remények idejében zavaros világ keletkezett. Az egész tartomány forrongásban volt, mert egy hóditó hős idegen sereggel közeledett, hogy diadalmait itt is növelje. Forrongott az egész világ, s a haza hűt fiai fölhivattak, hogy annak védelmére fölkeljenek ; s a kis tengerparti város, mely eddig csak a hullámok zaját, s a szél zúgását hallá, most trombita szóval, dobpergéssel és a harcvágyó ifjúság lármájával volt naponkint tele. Alberto szivében a költészet egész erejével támadt föl a hazaszeretet és a dicsőség vágya , de Marietta átfoná hófehér karjaival, s kényezve suttogá : — Ne hagyj el Alberto... ne hagyj el... a szerelem jobban boldogít, mint a dicsőség... jobb lesz nekünk egy csöndes kis laki mint neked a zajos csatatér... ha elmegy, én is elmegyek, ha meghalsz, én is meghalok... Ki tudott volna e szavaknak ellenállani ? és a költő mégis érezé, hogy el kell mennie. Egy este ismeretlen fegyveres ifjú szólt be ablakán : — Alberto Carini!alszol vagy meghaltál, miért késel, mikor a haza veszélyben van ? A költő bátran viszonzá: — Ne félj, ott leszek én is, a hol te leszesz! De mily nehéz volt a tusa, midőn Marietta siró szemeire s erde ajkaira tekintett. — Két kötelesség viaskodott egymással szivében, a szerető és haza iránti kötelesség... E küzdés alatt napok folytak el, és az éjjeli látogató ismét beszólt az ablakon: — Alberto Carini , sokat énekeltél a hazáról, harcolj most érte... Vesd el kezedből a lantot, és kösd föl a kardot oldaladra. . . Nem dalnokra van most szükség, hanem katonára! Alberto másnap reggel elmondá e szavakat Mariettának , és elszántan kérdé: — Marietta tudnál e szeretni engemet, ha gyáván itthon maradnék! — Nem tudom Alberto, én csak azt tudom, hogyha te meghalsz, én is meghalok. — Ne félj, én vissza fogok térni megint! — Nem Alberto, én azt hiszem, hogy ha elmegysz, nem foglak látni többé soha. Néhány nap múlva — mialatt Marietta mindig kényezett,— harmadszor jelent meg az éji látogató a költő ablakánál. — Alberto Carini! — szólt most, — az „Achill“ a kikötőben várakozik, hogy holnapután elszállítsa az önkéntes sereget. Szégyen volna rád, ha nem volnál e sereg között... Még nem késő, most minden karra és minden szívre szükségünk van! Másnap Alberto az önkénytes sereg egyenruhájában lépett Mariettához , ki megrettenve , elhalványodva tekintett rá, és így szólt: 2