Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-01-31 / 14. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 14 Kedd januuár 31-én 1861. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos mümelléklettel. Szerkesztőségi szállás: lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hivaközlöny az irodalom, társaségál, művészei. Felelős szerkesztő: TÓTH KÁLMÁN. tatába (ferenciek terén, 7-dik szt földszint) küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 uj frt. Félévre...............................9 „ „ Évnegyedre ... 5 „ „ Hirdetések Gyorsan közöltetnek : egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő, és divat köréből. Teljesszámú példányokkal még folyvást szolgálhatunk. Hazaszeretet. Szeresd hazádat oh magyar! S legyen napfény vagy zivatar, Legyen sorsod kegyes, vagy mostoha: Oh ne feledd, ne feledd el soha! A pályán, melyre meghívott a végzet, Legyen vezéred a honszeretet; S habár magad minduntalan megvérzed, Meglásd a legfájóbb sebet sem érzed, Amig ez égi kalauz vezet. Ez ad bátorságot, ha jönnek majd vészek; S midőn feltartóztat egy-egy kigyófészek : Ez ád erőt, hogy eltipord; Ez ád erőt, szétzúzni a göröngyöt, Hogy megtaláld a drága gyöngyöt, Melyet a sors utadba szórt; S hogy aztán termő földdé tedd a port, Habár saját könyvíd kell is, A melylyel azt megnedvesitsd. Az igaz honfikebelnek Örökvilága a honszeretet; Nem alszik az ki, nem vész a halállal, Az égbe viszi a lélek magával, S ott őrködik a hon felett. Mert isten lelke a honszeretet, Ember-szivekbe oltva; Erős, hatalmas, mit nem fékezhet, Vad földi kényigába lógva. — Szűk láncra verhetik a testet, De a lélek mindig szabad; S földben, mit honfivér pirosra festett, Minden nyomon virág fakad. Virág, mely nem küzd hervadással, Virág, mely égi illatával, Megtölti a haza legét; S mit el nem korcsult unokák beszivnak: A hazaszeretet ez égi illat, Örökítő az apák szellemét. Oh! mert a szellem mindig él, A mely megölje, nincs acél! Az isten lelke a honszeretet; Erős, hatalmas, csodákat mivel; Olvassátok csak a történetet, S találtok benne példát ezrivel... Mi volt, mi égi fényt körített, László király feje körül, Ki félvilágtól dicsőített Tettekben vált ki milliók közül; S szellemfenséggel emelé, Magát a királyok fölé ? Mi bűbájos erő tartotta fel a Kötítöt, És a harminc nemest; Midőn a bősz király rájok halált mondott, Nem érdemest ? Mi bátoritá fel őket: Hogy álljanak mint szikla rendűlétlen, A legiszonyatosb halállal szemben, S inkább a hóhér pallosának, Hogysem hazájok zsarnokának Hajtsák meg büszke fejeket ?... S a midőn a csodákkal határos Győzelmeket nyert Hunyadi János, Ki nemzete élén, a harcmezőn, Egész világrész védbástyája jön: Mi tűz lángolt karokban és szivekben, Mely mint villám a fellegekben, Szövetséget a halállal kötött; S mely ki nem halt, Nem szelídült, Csak az ellen holt teteme fölött, Vagy a vitézi halál karjai között?... Mely láthatatlan tündér vezető, Fiához hős Losonczi özvegyét ? Fiához, ki megrázva a bilincset, Mint egy veszendő drága kincset Siratta éltét, börtönében; S a bátorság és gyávaság szivében, Kétségbeesett harcot vivtanak; S győzelmes tán az utóbbi marad, Ha feldúlt arccal és kebellel, Dúlt arcán, keblén gyászlepellel, A nő meg nem jelen, S fiával el nem hiteti: Hogy már kegyelmet eszközölt neki , Csakhogy bátor legyen; Csakhogy az ellen lássa: Hogy a magyar nem gyáva, A pallos alatt sem. S midőn lehullni látta a bátor fejet, Szegény anyának szive repedt meg ... Mely láthatatlan tündér vezeté, Fiához hős Losonczi özvegyét?... Mi lelkesített egykor százakat, Dicsőült Zrínyi zászlaja alatt: Hogy százezrekkel szembeszálljanak ? S midőn a vár hídjára léptenek, Hogy vértanúkká legyenek: Mi tette nékik szebbé a halált, Hogy elcserélték életök nyarát ? ... S kik mindezekhez oly méltókká lőnek: Lássuk szülöttit egy újabb időnek. Kazinczy, aki ötven éven át, A keserűség gyászos poharát Fenékig itta ki, Miért érezte azt legédesebbnek, Épen midőn a legkeserűbb cseppet ízlelték ajkai? Miért, hogy azt földhöz nem vágta? De a tömeg kint volt inkább oly kába, Hogy gúnyos megvetéssel tolta félre, Melyet a csalfa tündér, az Önérdek Nyújtott neki : a gyönyör poharát, Hogy belé fojtsa az élet baját. Mi jótevő angyal vegyített, A keserű pohárba mézet ? S mi égi lénynek karjai emelték, A nagy hazafi óriási lelkét, Hogy csüggedetten nem hullott a pózba, Midőn gyakran oly súlyos volt a próba ?...