Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)
1862-06-10 / 69. szám
Budapest 13-dik évfolyam. 69. Kedd, junius 10 én 1862. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat leg- Bilgyobb feliven. uiasodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy Bl na p, és számos münnel- 1 é k 1 e 11 e 1. Szerkesztő szállása: Ireáliskola-utca 6. sz. 1 em. hová Kitűden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasitandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Ist Krhiuszhív úr kiadó - hivatalába Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő : BULYOVSZKY GYULA. Szerkesztőtárs: BALÁZS FRIGYESSzerkesztűségi országot, 15 dik szám.Ferenciek terén 7. sz. földszint küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujírt félévre....................................9 „ Évnegyedre .... 5 . Hirdetések Gyorsan közöltetnek : egy halál hozott sorért 5 ujkr. fizetendő. BOLDOG ÓRÁK. Eljött tehát, végtére mégis eljött Olyan sok hosszú szenvedés után, Eljött tehát a fényes égi angyal A boldogság, — s áldón mosolyg reám. Hát vannak órák mégis, — eljövének: S ölelhetlek csókolva tégedet, Enyimmé lettél! Boldog, boldog órák Legyen megáldva minden percetek! Ha minden elhal, akkor kezdek élni. A nap letűnt, feljő az én napom: Lebbenve mint a legszebb éji tündér Kijö hozzám az én kis angyalom. S mi volt, remény, vágy, ábránd és imádság: Beteljesült, valóvá lettének ; Valóvá minden ! Boldog, buldog órák Legyen megáldva minden percetek! Az éj nyugodt ; ü jön , kezet szoktok ; de még ekkor tartózkodó, hideg; És jól van igy — szemérmes kis leány ő »S fáj néki szüleit igy csalni meg. De rátekintek . ..Nézd, — ez nem lehet bűn Hisz’úgy mosolyg az ég fejünk felett!“ S e felv dúl...... oh boldog, boldog órátt Legyen megáldva minden percetek ! S aztán szemem fáradhatlan búvár lesz; A szépség tengerébe elmerül : Tekinteni arcát, szép szemébe ezek, S nézném gyöngyürrel véghetetlenül! De nézni és el nem halmozni csókkal, Nem, milyen csodát én nem tehetek: Mily édes a csók ! kedves, boldog órák Legyen megáldva minden percetek. Beszélgetnénk is . . múltról . . . szenvedésről, (Jól ritkán szól a csókottas a jak !) S akárhogy fessem a múlt szenvedését , rám néz esdre, Csókol és kacag! S ez altató dal álomba ringatja A panaszt, — ezt, a siró kisdedet. Panasz nélkül én ! Boldog, boldog órák Legyen megáldva minden percetek ! Felejtve múltat, nem félvén jövőtől Öröm, boldogság, üdv, csak a jelen; Öröm mondhatnőm, hogy szenvedtem egykor, Az üdv annál nagyobb üdv most, nekem; S jöjjön csalódás, kínok és keservek Emléktekben enyhüket le ők, Felejhetetlen boldog, boldog órák Legyen megáldva minden percetek ! '■ .... A zöld vált elhagyni kényszerülvén A sivatagnak fáradt vándora : Mig láthat, — vissza visszanézepedve El nem felejti jóságát soha ! S ha már-már elütn túl a láthatáron : Még egy tekintet, — egy köny, — és rebeg: Légy adva ! Édes boldog, boldog , rák Legyen megáldva minden penetek! Kiírna. EGY SZÓBELI PER. Beszély, fiulve,fi bároktól. (Folytatás.) E percben mintegy varázsütésre megharsan ajtaja előtt egy erős, legalább is husz tagból álló cigány banda, s kegyetlenül rákezdi a Hunyady-indulót. Endre az ajtót hevesen fölránta s kinézett, hogy mi ez? Neki sem névnapja, sem születésnapja, sem semmiféle ünnepe nincs ma, de különben sem oly egyéniség itt, kit zenével valami ok miatt valaki megtiszteljen. Kilépett tehát a zenészek közé egészen, s kezdé tudakolni egyiktől másiktól e megtiszteltetés okát, de mind csak hajlongott előtte, nem szólt semmit, csak húzták tovább — húzták. . . . Anyit már tudot , hogy a megtiszteltetés neki szólott. Azonban amint e tréfa nyitjára a zenészeknél tett sikeretlen kérdezősködései után sem juthatott, a dolog boszantani kezdé, s ráncokba vont homlokkal a prímás elébe állott, s várta, mig a játékot abban hagyja. Végre elhallgattak. ’ —Ki rendelt ide benneteket ? — kérdi a prímástól, majdnem nyersen. — A nagyságos tenis ur! — válaszolt az egy komplimentban zsugorodva össze. — Én rendeltelek ide? — Igenis — válaszaidnak valamenyien kórusban. — És ... ki fizet majd benneteket? — kérdi Endre tovább, kezeit csak úgy szokásból zsebeibe tévén. — A tenis ur! . . . — Én ? — kérdé még egyszer Endre festői mosolylyal ajkán melynek jelentőségét senki nem érté anyira, mint ő maga. — Igenis, a nagyságos ur! — Józan vagy-e te Miska vagy részeg? — Igenis jósan, kérem tekintetes ur. — Hát én részeg vagyok e vagy józan? — Nem kérem . . a tenis ur is józan. — No akkor bolond vagy Miska, és cimboráid is mind! — Igenis — nem! A pitvarajtó újra megnyílt, s azon legelőször is egy lámpás, láttatá magát, utána egy nőcseléd, s végre Móric zsidó, két kezében két kancsót cipelve. Móric, megpillantva Endrét, sietve szólt a prímáshoz: — Vedd le a shipkhámat ,Miska? . . . Aztán a bámuló Endréhez intézé szavait: — Itt hozom a busz tice bkort, mit megrendelni méltóztatni tetszett. . . . — Semmirevalók! kiverlek benneteket mind, ha e kalandjátékot még tovább űzitek velem! — szólt haragra lobbanva Endre. Az egész dologban az boszantó leginkább, hogy még mindig nem fejthető meg magának az okot, mely e bravált előidézhető, mert másképen sem a zenének, sem a másik váratlan meglepetésnek nem volt ellensége. — Gazember! — riadta zsidóra, ennek sárga kabátjába holva — jó, hozd be azt a bort, semmirevaló! De hiszed-e azt, én azt neked valaha meg fogom fizetni ? . . .