Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-05-05 / 53. szám
418 A mióta távol vagy, tudom csak, hogy fogoly vagyok, hogy Szeredkő sötét falai tömlöcömet, s meg lehet nemsokára síromat képezik. Benkő vad durva kegyetlenséggel bánik velem, még azt se akarja engedni, hogy a természet szabad levegőjét élvezzem. Te adod-e a szigorúság e parancsát ? Nőd-e az a kivel igy bánhatnak ? Oh férjem ! gondolj vissza boldogságunk perceire és jöjj, szabadíts ki rémitő helyzetemből. Oh! mindenre, a mi előtted szent! jöjj hamar — mig szivemet a fájdalom nem tette egészen érzéketlenné. Anaztázia.“ Midőn Sarolta e sorokat elolvasá érezé, hogy reá nézve mindennek vége van. Az Album látása után minden aljasságra kész volt, de ezen csapást nem várta. Soha eszébe sem ötlött, hogy valaki képes lehetne ily aljas elvetemültséggel az oltár előtt tett esküt kigúnyolni. Átlátta iszonyú ,szégyenteljes helyzetét, ha a világ előtt e dolog kitudódik, mert ha Anaztáziának házassága érvényesnek ismertetik, akkor ő minden jogát a Berényi névre el fogja veszíteni s irigyeinek gúnytárgyává váland. Ezen megalázó gondolat a fájdalom egy részét, melyet az első percben szive a csalódás miatt érzett elfojtotta — s ezen máskép szelíd házias nőnek megsértett büszkeségét annyira előtérbe tolta, hogy lelkét a buszuvágy villáma czikázta át. Sarolta halovány volt, mint egy halott, nagy szemei baljóslatú fényben világoltak s tekintetét határozatlanul s a nélkül, hogy valamit látott volna, jártatta körül. — Ajkai lihegtek s ha keble a háborgó indulatoktól korbácsoltatva, gyorsan emelkedett. Látszott, hogy e nő kedély világa egészen szét van dúlva s hogy e rémitő haosban egy ösvényt keres, a melyen át menekülhessen vagy boszuját elérhesse. Végre a különböző szenvedély rohamoktól eltorzult vonásaira a káröröm egy oly derültséget öntött, amelynek vadságától, ha tükörben láthatta volna magát, igazságos haragjának, boszúvágyának dacára visszarettent volna. A szekrényhez rohant az albumot magához vette. — Ha e gyalázatra ítélt a sors, úgy jaj annak is, a ki azt eszközölte !! — kiáltott Sarolta vad, elrekedt hangon s Andornak hálóterméből gyors léptekkel rohant ki. VII. Az idő már beesteledett, s a kora homályt még növelték az esővel terhelt felhők a mik azon sziklák között kanyargó ösvényt, amelyyen Szeredkő felé már több alkalommal jártunk, egészen éjjeli sötétségbe burkolták. Az ösvényen egy lovag üget Szeredkő felé — de a nagy sötétségben a folytonos esőzéstől sikamlóssá vált meredek ösvényen csak lassan haladhat előre A lovag most egészen beburkolodzott köpenyébe s kalapját mélyen bevonta szemére, mert az eső ismét megeredt s nagy csöppekben hullott alá. Az ösvény egy iszonyú magasságu szikla ék körül egy kanyarulatot tőn s be hajlott egy nagy rengeteg erdőbe. Lovagunk épen ide ért, a midőn nagy bámulatára a sötétségben alig kivehető két lovas alakot pillant meg maga előtt, amelyek útját mintegy elállani látszanak. A lovag megálltta egy percre lovát s kissé előre hajlott, hogy inkább láthassa az előtte álló egyéneket. A két alak most előre lépett s éppen szemben a lovaggal, hogy ez semmikép se kerülhette volna ki őket — megállóit. — Rég várjuk önt Bajdácsi uram! — szólt az utat záró alakok közül az egyik. Bajdácsi, mert ő volt a lovag, megdöbbent e megszólításra, amelyet ezen elhagyatott helyen éppen nem várt, s amit az első percben nem tudott rögtön viszonozni. Nem volt képes kitalálni, hogy kik lehetnek azok, a kik útját álják. — Először azt, hitte, hogy rablók, de az utolsóévben ezek nem mutatták magukat s az ide való tolvajok, gyilkosok többnyire csak oláhok, a kik magyarul épen nem tudnak, jelenleg pedig ezen utóbbi nyelven történt a megszállítás. — Bajdácsi uram — szólt ismét az előbbi hang — úgy látszik szóhoz sem tud jutni a meglepetés miatt. — Kik önök — s mit akarnak ? — kérd végre Bajdácsi kezét pisztolyára illesztve. — Hogy kik vagyunk, azt nem sokára meg fogja ön tudni — amit pedig akarunk, az igen egyszerű, — mindenek előtt, hogy adja át fegyvereit. — Ho-hó nem oda Buda! rivalt fel e megszólításra Bajdácsi, a ki most csakugyan hinni kezdé, hogy rablóktól támadtatott meg. — Nem oly könnyen raboltatom én ki magamat mint gondoljátok — s pisztolyának már fölvonta kakasát s lövésre irányozta. De megtámadói lovaikat sarkantyúba kapták, s egy gyors, váratlan ugrással Bajdácsi mellé jutottak s kezét nyakát megragadták. Bajdácsi elsüté pisztolyát,de nem talált s csak a lövés viszhangja zúgott a rengeteg erdőségben százszorosan ismétlődve. — Egy hangot se Bajdácsi uram, és semmi kísérletet a megszabadulásra, mert különben egy pillanat alatt végezünk az úrral — szólt az ismeretlen s vas markával úgy megszokta Bajdácsinak pisztollyal fegyverzett karját, hogy zsibbadozni kezdett. A másik megtámadó pedig torkát, tarta nem a leggyöngédebb fogással. Az, a ki karját fogta, most Bajdácsinak pisztolyait s kardját szedte el s miután egészen lefegyverezte, társához szólt: — Bocsásd el már a torkát Jani. M után Bajdácsi eme acél fogásu kezek közül kiszabadult, nagy lélekzetet von, mert ámbár nem volt gyáva ember, de most mégis nagyon megrémült — s a küzdéstől fáradt hangon mondá: — Nekem semmim sincs — engem hiába támadtatok meg, én szegény legény vagyok ám. — Nem is ön pénzére vágyódunk mi, Bajdácsi uram,— szólt az egyik megtámadó — szavaim igazságáról rögtön meg fog győződni,ha megtudja ki vagyok. — Nevem Sziklási — azé pedig, a ki ennek torkát amúgy magyarosan megszokta, Csóka Jani. Bajdácsi, mintha ménkő hullás érte volna, annyira meg volt lepetve. Mindent inkább képzelt mint azt, hogy megtámadói e két nevet viselik. Most egyszerre eszébe ötlött Berényi vára előtt történt találkozása Csóka Janival, — s a világosság egy szikrája futottt át értelmén. — Mit akar nagyságod tőlem —■ kérd Bajdácsi, a kinek mióta látta, hogy nem rablókkal van dolga, lassan kint vissza jött bátorsága — mivel érdemeltem meg ezen furcsa s egy ily előkelő úrtól legkevésbbé várt megtámadtatást ? — Az igaz Bajdácsi uram — szólt Sziklási — hogy az ilyen féle ember, mint kelmed — nem érdemli meg,hogy egy becsületes ember kezét véle bepiszkolja, — de a jelen körülmények között nem szólíthattam fel a hajdúkat, a kik az ily gazembernek elfogatására a törvénytől vannak kirendelve. — Uram! — kiáltott magán kívül a dühtől Bajdácsi — ki jogosítá önt ezen alávaló sértésekre? — Azt mondom, vonja vissza szavát rögtön — mert különben !! — Hallgasson ön! — szólt kemény, parancsoló hangon Sziklási. — Ön egy alávaló gazember — egy nyomorult kijeimnek cinkosa — a ki oly bűnökkel van terhelve, hogy ha a törvény kezébe jutna, úgy bűnhődnék mint egy rabló. — Ön kezeim között van s tőlem függ, hogy az igazság kezébe szolgáltassam e vagy nem azért azt tanácslom csendesen legyen — ne akarja előttem a becsületest játszani — s tegye azt, a mit önnek parancsolok. — Ön elvezett bennünket Szeredkére — folytatá Sziklási a hol Anaztázia Berényi Andor áldozatja fogva van. — Benkőnek úgy fog kiadni, mint a titokba avatottakat s minden legkisebb körülményt kerülni fog, mely Benkőt gyanakodóvá tehetné. — Hiszen ez árulás! — kiáltott megrémülve Bajdácsi,a ki kezdette átlátni a rémitő kelepcét a mélybe ő és gazdája jutottak. Bocsássanak önök, mert hiszen ez gyávaság mint rablók az embert igy iog támadni, s azt kívánni tőlem, hogy uramat eláruljam. (Folyt, köv.)