Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-05-05 / 53. szám

418 A mióta távol vagy, tudom csak, hogy fogoly vagyok, hogy Szeredkő sötét falai tömlöcömet, s meg lehet nemsokára síromat ké­pezik. Benkő vad durva kegyetlenséggel bánik velem, még azt se akarja engedni, hogy a természet­ szabad levegőjét élvezzem. Te adod-e a szigorúság e parancsát ? Nőd-e az a kivel igy bánhatnak ? Oh férjem ! gondolj vissza boldogságunk perceire és jöjj, szabadíts ki rémitő helyzetemből. Oh! mindenre, a mi előtted szent! jöjj hamar — mig szivemet a fájdalom nem tette egészen érzéketlenné. Anaztázia.“ Midőn Sarolta e sorokat elolvasá érezé, hogy reá nézve minden­nek vége van. Az Album látása után minden aljasságra kész volt, de ezen csa­pást nem várta. Soha eszébe sem ötlött, hogy valaki képes lehetne ily aljas elvetemültséggel az oltár előtt tett esküt kigúnyolni. Átlátta iszonyú ,szégyentelj­es helyzetét, ha a világ előtt e dolog kitudódik, mert ha Anaztáziának házassága érvényesnek ismertetik, akkor ő minden jogát a Berényi névre el fogja veszíteni s irigyeinek gúnytárgyává váland. Ezen megalázó gondolat a fájdalom egy részét, melyet az első percben szive a csalódás miatt érzett elfojtotta — s ezen máskép sze­líd házias nőnek megsértett büszkeségét annyira előtérbe tolta, hogy lelkét a buszuvágy villáma czikázta át. Sarolta halovány volt, mint egy halott, nagy szemei baljóslatú fényben világoltak s tekintetét határozatlanul s a nélkül, hogy vala­mit látott volna, jártatta körül. — Ajkai lihegtek s ha keble a hábor­gó ind­ulatoktól korbácsoltatva, gyorsan emelkedett. Látszott, hogy e nő kedély világa egészen szét van dúlva s hogy e rémitő h­aosban egy ösvényt keres, a melyen át menekülhessen vagy boszuját elérhesse. Végre a különböző szenvedély rohamoktól eltorzult vonásaira a káröröm egy oly derültséget öntött, a­melynek vadságától, ha tü­körben láthatta volna magát, igazságos haragjának, boszúvágyának dacára vissza­rettent volna. A szekrényhez rohant az albumot magához vette. — Ha e gyalázatra ítélt a sors, úgy jaj annak is, a ki azt esz­közölte !! — kiáltott Sarolta vad, elrekedt hangon s Andornak háló­terméből gyors léptekkel rohant ki. VII. Az idő már beesteledett, s a kora homályt még növelték az eső­vel terhelt felhők a mik azon sziklák között kanyargó ösvényt, a­mely­­yen­ Szeredkő felé már több alkalommal jártunk, egészen éjjeli sötét­ségbe burkolták. Az ösvényen egy lovag üget Szeredkő felé — de a nagy sötét­ségben a folytonos esőzéstől sikamlóssá vált meredek ösvényen csak lassan haladhat előre A lovag most egészen beburkolodzott köpenyébe s kalapját mé­lyen bevonta szemére, mert az eső ismét megeredt s nagy csöppekben hullott alá. Az ösvény egy iszonyú magasságu szikla ék körül egy kanya­rulatot tőn s be hajlott egy nagy rengeteg erdőbe. Lovagunk épen ide ért, a midőn nagy bámulatára a sötétségben alig kivehető két lovas alakot pillant meg maga előtt, amelyek útját mint­egy elállani látszanak. A lovag megálltta egy percre lovát s kissé előre hajlott, hogy inkább láthassa az előtte álló egyéneket. A két alak most előre lépett s éppen szemben a lovaggal, hogy ez semmikép se kerülhette volna ki őket — megállóit. — Rég várjuk önt Bajdácsi uram! — szólt az utat záró alakok kö­zül az egyik. Bajdácsi, mert ő volt a lovag, megdöbbent e megszólításra, a­melyet ezen elhagyatott helyen éppen nem várt, s a­mit az első perc­ben nem tudott rögtön viszonozni. Nem volt képes kitalálni, hogy kik lehetnek azok, a kik útját álják. — Először azt, hitte, hogy rablók, de az utolsó­­évben ezek nem mutatták magukat s az ide való tolvajok, gyilkosok többnyire csak oláhok, a kik magyarul épen nem tudnak, jelenleg pedig ezen utóbbi nyelven történt a megszállítás. — Bajdácsi uram — szólt ismét az előbbi hang — úgy látszik szóhoz sem tud jutni a meglepetés miatt. — Kik önök — s mit akarnak ? — kérd végre Bajdácsi kezét pisztolyára illesztve. — Hogy kik vagyunk, azt nem sokára meg fogja ön tudni — a­mit pedig akarunk, az igen egyszerű, — mindenek előtt, hogy adja át fegyvereit. — Ho-hó nem oda Buda! rivalt fel e megszólításra Bajdácsi, a ki most csakugyan hinni kezdé, hogy rablóktól támadtatott meg. — Nem oly könnyen raboltatom én ki magamat mint gondoljátok — s pisztolyának már fölvonta kakasát s lövésre irányozta. De megtámadói lovaikat sarkantyúba kapták, s egy gyors, váratlan ugrással Bajdácsi mellé jutottak s kezét nyakát megra­gadták. Bajdácsi elsüté pisztolyát,de nem talált s csak a lövés viszhangja zúgott a rengeteg erdőségben százszorosan ismétlődve. — Egy hangot se Bajdácsi uram, és semmi kísérletet a meg­szabadulásra, mert különben egy pillanat alatt végezünk az úrral — szólt az ismeretlen s vas markával úgy megszok­ta Bajdácsinak pisz­tollyal fegyverzett karját, hogy zsibbadozni kezdett. A másik megtámadó pedig torkát, tarta nem a leggyöngédebb fogással. Az, a ki karját fogta, most Bajdácsinak pisztolyait s kardját szedte el s miután egészen lefegyverezte, társához szólt: — Bocsásd el már a torkát Jani. M után Bajdácsi eme acél fogásu kezek közül kiszabadult, nagy lélekzetet von, mert ámbár nem volt gyáva ember, de most mégis na­gyon megrémült — s a küzdéstől fáradt hangon mondá: — Nekem semmim sincs — engem hiába támadtatok meg, én szegény legény vagyok ám. — Nem is ön pénzére vágyódunk mi, Bajdácsi uram,— szólt az egyik megtámadó — szavaim igazságáról rögtön meg fog győződni,ha megtudja ki vagyok. — Nevem Sziklási — azé pedig, a ki ennek torkát amúgy magyarosan megszok­ta, Csóka Jani. Bajdácsi, mintha ménkő hullás érte volna, annyira meg volt le­petve. Mindent inkább képzelt mint azt, hogy megtámadói e két nevet viselik. Most egyszerre eszébe ötlött Berényi vára előtt történt találko­zása Csóka Janival, — s a világosság egy szikrája futottt át ér­telmén. — Mit akar nagyságod tőlem —■ kérd Bajdácsi, a kinek mióta látta, hogy nem rablókkal van dolga, lassan kint vissza jött bátorsága — mivel érdemeltem­ meg ezen furcsa s egy ily előkelő úrtól legke­­vésbbé várt megtámadtatást ? — Az igaz Bajdácsi uram — szólt Sziklási — hogy az ilyen féle ember, mint kelmed — nem érdemli meg,hogy egy becsületes em­ber kezét véle bepiszkolja, — de a jelen körülmények között nem szólíthattam fel a hajdúkat, a kik az ily gazembernek elfogatására a törvénytől vannak kirendelve. — Uram! — kiáltott magán kívül a dühtől Bajdácsi — ki jo­­gosítá önt ezen alávaló sértésekre? — Azt mondom, vonja vissza sza­vát rögtön — mert különben !! — Hallgasson ön! — szólt kemény, parancsoló hangon Szik­lási. — Ön egy alávaló gazember — egy nyomorult kijeimnek cin­kosa — a ki oly bűnökkel van terhelve, hogy ha a törvény kezébe jutna, úgy bűnhődnék mint egy rabló. — Ön kezeim között van s tőlem függ, hogy az igazság kezébe szolgáltassam e vagy nem azért azt tanácslom csendesen legyen — ne akarja előttem a becsü­letest játszani — s tegye azt, a mit önnek parancsolok. — Ön elve­zett bennünket Szeredkére — folytatá Sziklási a hol Anaztázia Berényi Andor áldozatja fogva van. — Benkőnek úgy fog kiadni, mint a titokba avatottakat s minden legkisebb körülményt kerülni fog, mely Benkőt gyanakodóvá tehetné. — Hiszen ez árulás! — kiáltott megrémülve Bajdácsi,a ki kez­dette átlátni a rémitő kelepcét a mélybe ő és gazdája jutottak. Bocsássanak önök, mert hiszen ez gyávaság mint rablók az em­bert igy i­og támadni, s azt kívánni tőlem, hogy uramat eláruljam. (Folyt, köv.)

Next