Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-01-17 / 8. szám
Budapest 14-dik évf folyam. 8 Szombat, januárius 17 én 1863 Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy mű lap és számos műméréke 11 e 1. Szerkesztő szállása: Kalap-utca 17-iksz. földszint hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hivatalabs. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatárs : LAURA GUSZTÁVSzerkesztőség : Kalap utca 17-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszint küldendők. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt Félévre.........................9 „ Évnegyedre .... 5 * Hirdetések Gyorsan közöltélnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő DALOK. XXI. Szeret téged, szép kicsikém, a mosoly: Egy percig sem távozik el arcodról. Szeret téged erősen a fülmile : Beköltözött már régen a szivedbe. Szeret téged a kis méhe is nagyon, Mind otthagyja édes mézét ajkadon. Szeret téged a lég s a nap sugara : Illat telten lopóznak be szobádba. Szeret téged minden ember, s ha láthat, Az irigység áldást susog utánad. — Szeret minden, mit az isten teremtett: S te egyedül nekem adod szerelmed. Kibeszélni szeretném a világnak ; S egy világért nyelvére nem adnálak: Maradjon ez szent titoknak, mint a hit, Mit én birok, s mely csak engem boldogít! XXII. Karjaimmal átölelve tartalak, Mintha a világot tartanám ; Körültem összefoly minden alak ; Csupán te vagy leborulva rám. Ülünk jázminok alatt, én — veled, — Oh te, kit az én lelkem szeret! Kezeiddel játszom, mint a gyermek, És ott tartom lázas szivemen ; Egy szó nélkül repülnek a percek ; Beszédünk rövid : „igen“ — „nem.“ Miről is beszéljünk már, én — veled, — Óh te, kit az én lelkem szeret! Mért szólni ? hisz égiek beszélnek ; Halld csak, közültünk mindenfelül Hangja támad a lombnak, a légnek, S angyalsereg énekre zendül: Mert lehoztad a földre az eget, — Óh te, kit az én lelkem szeret! Szász Gerő. KLAUDIA. Irta: Antony. II. Alsó és felső Lebeny ugyanazon közbirtokosságot illető két helység Magyarország egyik felső* helytelenül tótnak csúfolt szép megyéjében. Valaha alsó Lebeny volt birtokosainak széke, a mint a sok ószerü ősi kastély mutatja, de a gazdálkodás újabb rendszerével a felső lebenyi tagokon építtettek lakházak, és alsó Lebenyen ez időben a lelkészen kivül már csak két ódon épületnek voltak lakói. Az egyikben egy gyermektelen özvegy élt nemesi, a másikban pedig egy hatvan éves kisasszony hajadoni jogával. . ) Mind a két falu mellett puskalövésnyire vonult el az országút. Alsó-Lebenyen rendesen a tyúkokkal mentek aludni, amig Felső Lebenyen az éjszakák felét jó kedvben virrasztották át, a nappaljavát pedig elaludták. Az ősi kastélyok a család sírboltjaihoz hasonlítottak, mig az új épületek az élet örömeit tükrözték vissza. Alsó- Leheny udvaraiba szűk, járt ösvények vezettek, míg Felső-Leheny telkeit a keréknek mintegy vasúti vágása kötötte össze. Néha névnapokra, mert Alsó Lehenyen a születésnapokat már nem ünnepelték, jöttek át a szomszédok nézni, minő egészségben vannak, akik után örökölni fognak. Télen főkép, Alsó Leheny hótól befújva, a temetőnek leghűbb mása. Néhány nappal a Péteriben tartott búcsúünnep után a hold káprázó világításánál csikorgó hidegben az Alsó-Leheny felé vezető országúton magányosan, egyedül egy közönséges paraszt szán ment, boszantó lassúsággal; a lovak is jók voltak, a szánut sem hagyott semmi kívánni valót, a szán mindamellett lassan haladt, mert az igen meghajtott lovak fáradtak, kicsigázva voltak. A szánon prémes bundákba burkolva egy ifjú nő ült, ki a már kétségbe eső fuvarosi folyvást vigasztalta, hogy már céljuktól nincsenek messze. Ha valamely távol facsoportozatot vett a hold világánál észre, azonnal biztatta, hogy ez az a falu, hova kiindultak, habár azután látták, hogy csalódtak. Mind a kocsis, mind az utazó, a tájékon alkalmasint nem igen ismerősek. A fuvarosnak lábai fáztak, leszállott, a szán mellett gyalogolt, s el volt határozva az első faluban, melyet elért meghalni. Az országút a partnak lekanyarodott, s egy magányos épület tűnt fel előttük, a kéményből egyenesen az éghez emelkedő sötét füstoszlop mutatta, hogy a házat lakják. — Már akármit is tegyen velem a kisasszony, mond a szán mellett ballagó fuvaros, mi itt maradunk, nincs az az aranya, a melyért a szegény párákat tovább hajtanám. — Tán megbolondult Istók bácsi, felelt utazónőnk, itt a zsidónál maradni, mikor már a határban vagyunk, hisz ez a néném korcsmája, mindjárt a faluban vagyunk.-•De hiszen, nem hiszek én többé kegyelmednek, szólt ez, nem tesz engem többet lóvá. — No, hogy megyőzzem az igazságról, lássa, én itt vagy nyolc év előtt voltam gyermekkoromban, jól emlékszem, egy fahídon megyünk mindjárt keresztül, azután jön jobbra a fogadó három ablakjával, túl rajta kis kertnek kell lenni, annak szegletén egy lúgos ... onnan balra a falut is meglátjuk. A fuvaros hitetlenül rázta fejét, de midőn a partról leértek, és csakugyan mindent úgy találtak, a fajtádat, három ablakot, a lúgost, felhagyott szándékával, hogy betérjen; az út ismét partnak vezetett, de a lovak, mintegy megszabadulásuk előérzetében, futásnak eredtek. Istók bácsi alig kapaszkodhatott fel szalma ülésére.— Nézze csak, szólta meg utazónőnk örömriadva, balra ott az egész falu, ott a magas topolyfák, hányszor jártam alattuk, ott a torony, és átellenében magas tűzfalával ott a kastély, mindjárt ott vagyunk Istók bácsi, csak ügettessen, lesz mindjárt meleg istálló, abrak, meg magának is bor, amint ígértem. Alig óra negyed alatt utasaink csakugyan a falu mellett voltak, letértek az országútról, s a faluba is hamar beértek. Nem lehetett több