Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-05-16 / 58. szám
Budapest, 14-dik évf folyam. 58. Szombat, május 16-án 1863. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb faliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy mrlap és számos mű melléklettel. Szerkesztő szállása : Zöldfa-utca 11-ik sz. 1. emel.,hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hivatalába. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatársa: LAURA GUSZTÁV, és RÓZSAÁGI ANTAL. Szerkesztőség: Zöldfa utca 11-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 ujfrt félévre................................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések : Gyorsan közöltélnek : egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő BÁRHOL LEGYEK ÉN . . . Bár hol legyek én, a világ kerekén, Ott lakozol te szivem fenekén; S válasszon el a viharos óceán, Átszárnyalom azt a te lelked után. Hol messze vidék ködös árnya dereng, Tündéries arcod elémbe mereng, Szinte érezem bál alakod közelét, Bűvös szemed isteni vonzerejét. És hallom, a mint epedő ajakad, Bájón szomorú sóhajokra fakad; Álmimban a képzelet újra teremt, Bár távolesőt, de örökre jelent. Virághalmi. D A L. Fakadó kis rózsabimbót kaptam Legelsőben tőled édesem, És ezóta a nyíló bimbókat Oly kimondhatatlan kedvelem. Nyíló bimbó ! Olyan mint a lányka. Ki szemét ifjára emeli, S pici ajkán már a vallomás; de — kimondani azt — azt — nem meri. Csukász József: Náci bácsi. (Személyesen ő maga, szerelmi és más egyéb kalandjai, derék barátai, egy némely ellensége.) (Életkép.) Irta: Bodor Károly. I. Hősünk bizonyosan falun született, akit sorsa arra kárhoztatott hogy kőfalakkal kerített városban lásson napvilágot, az soha sem kidicsekedhetik oly tiszteletre méltó testbeli terjedelemmel — vagyis hogy közönséges emberi nyelven használt kifejezéssel éljek, soha, de sohasem éri el a kövérség azon fokát, mely Náci bácsit barátai és (csekély számú) ellenségei előtt egyaránt oly tekintélyessé — bámulatossá téve. Ha az utcán elődbe jön — vélnéd a sarokház indult meg, ha vendéglőbe megy (mert eljár oda is) beléptére — mintha a székek és padok panaszosan sóhajtanának egymás közt s a mely széket becses magával megtisztel, annál a sóhaj az egész termet betöltő jaj kiáltássá változik. Hogy hosszadalmassá ne váljunk, és hódoljunk a jó alkalmaknak, im tekintsük őt meg az — Érmelléki-bakator-borcsarnok — látogatott teremében, hol nehány bizalmas barátjával és nem tudom hány palackkal ül egy asztal mellett. Az — ülni — kifejezést itt helytelenül használtam, mert a mennyiben ágyúi — akarom mondani tánjai, az asztal alatt tévedeznek, háta (melyet kopott zöld atilla felez), a szék támlányát fenyegeti szörnyű halállal, s amennyiben határozatlan hajzatú feje (illetőleg szeme) a terem közepén függő lámpáson búvárkodik — mindannyiban tehát Náci bácsi inkább fekszik A terem csendjét csak az itt ott előforduló koccintások zavarják meg. Alkalmunk van zavartalanul szemlét tartani a kövér és nagy férfiú barátai fölött. Jobbján Harang Imrus ül, egy rendkívül szőrös arcú szőke úr, ki leginkább mély irodalmi ismeretei által nyerte meg Náci bácsi kegyét és bizalmát. Imrus (igy nevezték őt bizalmas körben) épen a jambusokról értekezik — s ennek tulajdoníthatni hősünk felfekvő helyzetét, mert hiába minden nagy embernek meg van a maga szeszélye. — Náci bácsi igy szokott tenni, ha valamire figyelmesen hallgat — mert rendes ülőhelyzetében a legnagyobb ékesszólás előtt is megtörténik, hogy elszunnyad ; tehát Imrus épen a jambicus versek utolérhetlen szépségét és közönséges ésszel fel nem fogható nehézségét bizonyítgatja, hangja kissé rekedt, de tüzes (némelyek a tüzet a bornak tulajdonítják) szemei vadul forognak nem annyira körül — mint az előtte álló pincéren és boros üvegeken. —• Aha ! — szakítja félbe az értekezést a harmadik, Misi Mihály, harmadik egyén (javitnok egy másodrendű nyomdában) cadentia, cadentia, vers, vers, — punctum! Harang Imres ez ép oly tudatlan mint barbár megjegyzésre rögtön elhallgatott s egy megsemmisítő tekintetet vetvén a javitnokra, haragját elfojtandó, nagyot húzott poharából. A rosszat sejtő Náci bácsi szükségesnek tarta megszólalni: — Kedveszem, a verszhez te nem értesz! (az olvasó meg lesz lepve, de remélem csak érdekesebbé teszi előtte Náci bácsit azon nyelvhiba, melyet műszóval élve selypítésnek nevezünk.) — Szeretném azt az embert látni, a ki több verset olvasott mint én — válaszolá mellét verve mindinkább emelkedett hangon a javitnak. — Megengedem kedveszem —• felelé nyájasan Náci bácsi, de az mász. ... — Semmi más — vágott közbe az ellenmondásokat nem tűrő Misi Mihály. Náci bácsi hosszas erőlködés után székére ült s nem kevesebb eröködéssel kézhez kerítvén zsebkendőjét, megtörté homlokát és kérdőleg a javitnokhoz fordult: — Gorombászkodni akarsz, vagy tudományoszan értekezni? A javitnok elkomolyodott, s siri hangon válaszolá — nem akarok semmit. Azután elővoná zsebbelijét s nehéz könycseppeket törölt le szemeiből. Imrus tudományos ember volt, de nem szívtelen, s igy, mint félelmes vita kezdője, egy ugrással elérzékenyült barátja nyakába borult s össze-vissza csókolt. — A béke helyreállt, uj palackok hozattak. Imrus poharat emelt a bölcs és minden tekintetben nagy Náci bácsi egésségéért. A nagy férfiú viszonzásul újra megpendité a jambus-ügyet s megkérte Imrust, szavaljon el, ha csak egy strófát is, hogy a kétkedő javitnok tények által győzessék meg. A javitnok erősité, hogy már többé nem kétkedik, de Imrus hallgató komoly arca fennen hirdeté a szavalás visszavonhatlanságát. A figyelmezésre megtörténtek az előkészületek. Náci bácsi kedvelt felfekvő helyzetbe téve magát, a javitnak az asztalra hújtó fejét. Imrus, miután egy irtóztató tekintetet vetett